3. fejezet

(Edward szemszöge)

Nem tudtam kiverni a fejemből. Mindig csak rá gondoltam és szinte megőrültem, hogy nem lehetek vele. Már akkor rájöttem, hogy hibát követtem el, amikor eljöttem Forksból a többiek után, de nem mertem visszamenni. Meggyőztem magam róla, hogy jobb neki így. Nem volt mellettem biztonságban, és nem akartam kitenni őt veszélynek. És nem várhattam el tőle, hogy nekem szentelje az egész életét, pláne hogy egy plátói kapcsolatban éljen. Nem lett volna jogom hozzá, hogy megfosszam egy boldog családtól és az anyaság örömeitől, mert tőlem ezt nem kaphatta volna meg, és hiába lett volna hajlandó értem mindenre, tudtam, hogy előbb-utóbb vágyott volna ezekre a dolgokra. Én kicsi Bellám… Akárhányszor rá gondoltam, űr keletkezett bennem a hiányától, és néha már tényleg nem kellett sok ahhoz, hogy visszamenjek Forksba, bekopogjak az ablakán és könyörögjek neki, hogy bocsásson meg nekem és fogadjon vissza. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem tudok egy fedél alatt élni a családommal, mert minden gondolatuk Bella körül forgott, és igyekeztek eltitkolni előlem a sajnálatukat és a véleményüket, hogy nem értenek velem egyet. Kivéve Rosalie-t. Nos, ő nagyon dühös volt rám, amiért félbe kellett hagynunk az iskolát és el kellett költöznünk. Nem győzte a fejemhez vágni gondolatban, hogy mekkora idióta vagyok, és hogy ő előre tudta, hogy ez lesz, bár ez még csak a finomabb verzió, mert ő sokkal rosszabbra számított.
Alice volt a másik, aki borzasztóan idegesített, mert folyton győzködni próbált, hogy menjünk vissza, mert Bellának így nem lesz jó. Ezen kívül megmaradt a látomása, mi szerint Bella átváltozik. És Esme, drága anyám, folyton rosszkedvű volt, hiányzott neki Bella, és az egész forksi életünk. Jasper magát hibáztatta, gyötörte a lelkiismeret-furdalás, hiába próbáltuk meggyőzni, hogy véletlen baleset volt, hogy rátámadt Bellára és senki sem haragszik rá. Ráadásul a Denali család egyik tagja, Tanya kapva kapott az alkalmon, és újra megpróbált elcsábítani, bár csak a gondolatait küldte elég intenzíven felém. Én inkább úgy tettem, mint aki nem figyel rá, nem volt kedvem magyarázkodni neki.
Szóval el kellett jönnöm onnan, és meg sem álltam Dél-amerikáig, ahol mindig is szerettem lenni. Itt elidőzhettem ameddig akartam, tudtam, hogy békén fognak hagyni. Ismertem itt néhány vámpírt, akikkel már rég találkoztam, és örültek, amikor betoppantam hozzájuk. Ők is nem rég tértek át az állati vér fogyasztására. Nagyon jól el voltam velük, és az egyikükkel, Benjaminnal egész jól összebarátkoztunk. Nem tudtak Belláról és a szakításról, így nem kellett menekülnöm a gondolataik és sajnálatuk elől. Ben kíváncsi volt a többiekre, és azt terveztük, hogy néhány hónap múlva velem tart Alaszkába Carlisle-ékhoz.
De a néhány hónapból csak napok lettek. Amikor Alice felhívott és elmondta, hogy látomása volt, amiben Bella leugrik egy szikláról az óceánba és meghal, tudtam, hogy azonnal mennem kell. Nem hagyhattam, hogy az egyetlen lány, akit valaha szerettem, miattam eldobja magától az életét.

( Bella szemszöge)

Órák teltek el, mire megnyugodtam. Amikor Edward elment, nem hittem, hogy valaha viszont fogom őt látni, de úgy látszik, tévedtem. Nem tudtam, mihez kezdjek most. Bár már nem voltam az a sebezhető és törékeny ember, akit féltenie kellett volna, mégsem hittem, hogy akarni fog engem. Ha képes volt megszegni az ígéretét és elhagyni, ugyan miért jött volna vissza hozzám? Az járt a fejemben, hogy valószínűleg annak köszönhető, hogy most ő is itt van, hogy nem akart elszakadni a családjától. De mit kereshetnék én köztük? Úgysem élhetnénk együtt így, én legalábbis képtelen lennék rá. Látni, hogy éli az életét, és talán szánalomból a testvéréül fogad majd, én meg epekedek utána titokban… Nem, ezt nem tudnám elviselni – gondoltam.
Ekkor neszt hallottam egy mögöttem lévő bokorból. Felugrottam ijedtemben, és támadó pozíciót vettem fel.
- Ki van ott? – kérdeztem, de mikor megéreztem azt az erős kutya szagot, rájöttem, hogy Jake az, vagy valamelyik barátja. – Jake?
- Bella? – lépett elő Jacob, és döbbenten nézett rám. – Mi történt veled? Azt hittük, meghaltál. Követtük a nyomaidat egészen a szikla pereméig, és ebből arra következtettünk, hogy leugrottál és vízbe fulladtál.
- Így történt, bár nem a szó legszorosabb értelmében vagyok halott.
- Átváltoztál? Melyik mocskos vérszívó tette ezt veled? – Szegény barátom nehezen tudta leplezni megrökönyödését a kinézetem miatt.
- Victoria elkapott. Kihúzott a vízből, elhozott a Cullen házba és megpróbált megölni. – Megmutattam neki a hegeimet. – De Alice-ék idejében ideértek, vagyis még mielőtt megölt volna teljesen és elpusztították. Megmenteni már nem tudtak, így átváltoztam. Sajnálom, Jake.
- Miért ugrottál le a szikláról? – lépett közelebb hozzám és próbált a szemembe nézni, de én elfordítottam a tekintetemet. Szégyelltem magam előtte.
- Nézd, Jake, iszonyúan sajnálom, és nem várom el tőled, hogy megbocsáss. Charlie hogy van?
- Charlie el van keseredve. Harry Clearwater ugyanazon a napon kapott szívrohamot, amikor te eltűntél és meghalt. Charlie majd’ megőrül azóta. Saját magát okolja, úgy érzi, nem figyelt rád eléggé. Anyád is idejön. Keresik a testedet az óceánban. De mint látom, felesleges.
- Istenem, ebbe nem gondoltam bele. Arra számítottam, hogy előbb-utóbb majd mindenki megnyugszik.
- Hülyeség. Hogyan nyugodhattunk volna bele az elvesztésedbe? Szeretünk téged. És ez nem változik meg, még ha ilyen is lettél – nézett végig rajtam, és láttam a fájdalmat a szemében. - Bells, mondtam neked, hogy rám mindig számíthatsz. Miért tetted ezt? Amiatt a szemét miatt? Itt vannak még most is?
- Persze, itt is maradnak egy darabig. Én nem tudom, mi lesz velem. Velük nem maradhatok, úgyhogy el kell majd mennem valahova.
- Mégis hova? És minek? És hogyhogy nem ölöd sorra az embereket?
- Önfegyelem – vontam meg a vállam –, vagy valami ilyesmi. És azért nem maradhatok itt, mert nem tudnék Edwarddal együtt lakni.
- Szóval ti… - kezdte, de megráztam a fejem, és ő nem fejezte be a mondatot. – Azt hittem, ezt akarod. Hogy visszajöjjön.
- Még nem találkoztam vele. És nem lesz újra mi. Nem hiszem, hogy ő akarná, mivel egyértelműen a tudtomra adta, amikor elment, hogy nem akar engem – válaszoltam, aztán rájöttem, hogy ideje indulnom, mielőtt még keresni kezdenek. - Most ideje mennem. És Jake, ne haragudj!
- Nem haragszom. Ugye találkozunk még?
- Remélem.
- Mit mondjak Charlie-nak?
- Egyelőre semmit. Még kigondolom, és átbeszélem Carlisle-ékkal, mi legyen. Köszönöm. – Rossz volt látni Jake-et ilyen szomorúan, de tanácstalan voltam. Ha annak idején minden úgy alakul, ahogy azt elterveztük, lehet, hogy nem lennék még vámpír, de boldog lennék. És Jacob sem szenvedne miattam. De így… Elindultam és igyekeztem húzni az időt, hogy minél később érjek oda. Így is csak körülbelül tíz percet nyertem. A házban égtek a lámpák, de mozgás nem látszott. Beléptem a nappaliba és senki sem volt bent, csak Ő, Edward. Felállt, amikor meglátott és csodálkozva nézett rám. A lábaim megremegtek és gyorsan elfordítottam a tekintetemet róla.
- Bella, én… - szólított meg. – Én nem is tudom, hogy mit mondjak.
- Ne mondj semmit – feleltem és próbáltam nyugodtnak látszani. – A többiek hol vannak?
- Elmentek az erdőbe, hogy nyugodtan beszélhessünk kettőnkről.
- Felesleges volt, mert nincs olyan, hogy kettőnk. Vagy te és vagyok én. Amint tudok, elmegyek Forksból, csak előbb mondanom kell valamit Charlie-nak. – Edward meglepetten nézett rám, és én is csodálkoztam, hogy ilyen kemény is tudok lenni. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy van elég erőm, hogy ne omoljak össze, és Edward ne láthassa rajtam a fájdalmat. Nem tudtam, honnan ez a határozottság bennem, de örültem neki.
- Bella, sajnálom, hogy ez történt veled – mondta lassan. – Miért ugrottál le a szikláról?
- Szórakozásból – hazudtam. – Tudom, nem kellett volna, de most már mindegy. Te szeretnél itt maradni?
- Hát… Gondoltam rá, miért?
- Nem tudom, jó ötlet –e egy házban lennünk.
- Ugyan már, Bella, hát ennyire haragszol rám? Túl vagy rajtam? – Váratlanul ért ez a kérdés, és vettem egy mély levegőt.
- Igen – füllentettem és reméltem, nem veszi észre. – Volt időm átgondolni a dolgokat. És így, vámpírként még könnyebb a helyzetem. – Láttam a szemében a csalódottságot, hogy nem erre számított. – Mégis mit hittél – néztem rá dühüsen -, hogy visszatérsz, én pedig a karjaidba omlok? Most már elég jó lennék neked? – Edward szóhoz sem jutott, és úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép. Elindult felém, én pedig leblokkoltam. Most meg akar csókolni? Nem szabad hagynom, nem bírnék ki még egy csalódást – gondoltam. Minél közelebb ért hozzám, annál erősebben éreztem azt a különös érzést, mintha egy páncél vonná be a testemet, Edward pedig amekkora lendülettel jött, akkora lendülettel repült át a szoba másik végébe. A fal egy kicsit meg is repedt, amikor Edward neki csapódott, és egy pillanatig meg sem bírtam mozdulni a döbbenettől. Ekkor futottak be az ajtón a többiek és kíváncsian néztek ránk.
- Hát itt meg mi történt? – kérdezte Emmett. – Huhh, bratyó, jól elintézett a kiscsaj.
- Én… - dadogtam. – Nem akartam bántani.
- Nyugalom – mondta Carlisle. – Mondjátok el mi történt!
- Odamentem Bellához, és amikor hozzá akartam érni, hátra dobott valami. Mintha egy láthatatlan pajzsnak ütköztem volna – mesélte Edward.
- Zaklatott voltál, Bella? – nézett rám Jasper.
- Eléggé. Éreztem, hogy valami körém fonódik. És amikor Edward a közelembe ért, visszapattant róla.
- Hát ez fura – állapította meg Carlisle, majd Edwardhoz fordult. – Tudsz olvasni a gondolataiban?
- Nem.
- Hm… - A családfő néhány másodpercig töprengett valamin, aztán rám nézett. – Úgy tűnik, ez lesz a képességed. A pajzsod. Ami végül is meg volt már emberként is, és ez csak erősebb lett az átváltozásoddal. Most már nem csak mentális, hanem fizikai védelmet is nyújt mások ellen. Csak azt engedi közel hozzád, akit te akarsz. – Nem volt ellenemre, amit mondott. Amikor ránéztem Edwardra, csalódottság csillogott a szemében. Nem mondott semmit, csak felment az emeletre, és a többiek sajnálkozva néztek utána. Ekkor valaki megköszörülte a torkát.
- Jaj, de udvariatlanok vagyunk – szólalt meg Esme zavartan. – Bella, ő itt Benjamin, egy kedves barátunk Dél-amerikából. – Ránéztem az említettre és kezet fogtunk üdvözlésképpen. Belenéztem gyönyörű, karamellszín szemeibe és rögtön tudtam, hogy ő lesz az, aki begyógyítja majd sebeimet.