9. fejezet

(Bella szemszöge)
Jó volt végre a házon kívül lenni és kiszellőztetni a fejemet. Reméltem, hogy találkozom majd az erdőben Jake-kel, mert a határvonal már rám is vonatozott, nem szeghettem meg az egyezséget. Sokáig sétáltam a fák között, kicsit szokatlan volt, hogy nem kellett félnem, hogy valami rám támad, inkább az állatok kerültek el engem jó messzire. Telihold volt, melynek ezüst fénye áthatolt a fák sűrű lombozatán, amitől úgy nézett ki az éjszakai erdő, mintha egy tündérmesében jártam volna. Azt kívántam, bárcsak tényleg egy mese lenne az egész vagy egy álom, én pedig felébrednék, és Edward ott feküdne mellettem mosolyogva és simogatná a hajamat, mint régen. De tudtam, hogy ez a valóság. És különben is, miért gondolok már megint Edwardra? – mérgelődtem. – Most már Benre kéne koncentrálnom. – Ekkor halk morgást hallottam egy bokorból mögöttem, odakaptam a fejem és figyeltem, vajon ki lehet az.
- Bella vagyok! – mondtam a növény mögött rejtőzködőnek. – Nem tudod, merre találhatom meg Jacob Black-et? – Kis szünet következett, majd meztelen felsőtesttel Sam Uley lépett elő. – Szia Sam!
- Helló Bella – üdvözölt kimérten ő. – Jake járőrözik nem messze innen. Menj délnek és összefuthatsz vele.
- Köszönöm – Mire kimondtam, hűlt helyét láttam. Nyugtáztam, hogy valószínűleg elszalasztottam a lehetőséget, hogy a szívébe lopjam magam, de mindegy volt már.
Elindultam tehát délnek, hátha belebotlom legjobb barátomba. Nem is kellett sokat futnom, megéreztem a szagát. Reméltem, észrevesz és visszaváltozik emberré, mert eléggé orrfacsaró volt az illata farkas testben.
- Hahó, Jake! – kiabáltam neki.
- Bella? – hangzott a válasz kis idő múlva. – Várj egy percet, felkapom a nadrágomat! – Örültem, hogy végre nyugodt körülmények közt tudok majd beszélni vele. Mosolyogva közeledett felém és én odaszaladtam hozzá, hogy megöleljem.
- Úgy hiányzol, Jake! – suttogtam, miközben szorosan hozzábújtam.
- Te is nekem, Bells – szorított ő is magához. – És még mindig nem tudom felfogni, hogy te is vérszívó lettél.
- Hidd el, én sem. De remélem, nem lesz bajod belőle, hogy velem barátkozol.
- Nem, ne aggódj! A többiek tudják, hogy min mentél keresztül és sajnálják, hogy nem értünk oda időben. Csak sajnos most már nem jöhetsz a rezervátumunk területére.
- Tudom. Hát, majd itt találkozunk.
- Jó ötlet. Tudok is egy helyet, ahol összejöhetünk majd. Gyere, megmutatom! – Megfogta a kezem és elvezetett egy kis tóhoz, ami elég messze volt Forkstól, de ez egyáltalán nem zavart, legalább teljesen csak magunk lehettünk. Gyönyörű hely volt, a kis tavat körbefogták a juharfák, a füzek és a vörös cédrusok, amiknek a törzsét itt is vastagon befedte a moha, de ettől csak még szebbek voltak. A Hold visszatükröződött a víz felszínén, és olyan volt mintha a tó mélyéről világítana fel ránk. Elképesztő volt, megint olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy mesében jártam volna. Békés helynek látszott, nem is tudtam megszólalni először.
- Na, mi az? – kérdezte Jake. – Gyönyörű hely, ugye?
- Igen. – Ennyit bírtam kinyögni. – El sem képzeltem soha ilyen mesebeli helyet.
- Akkor ez megfelel majd a találkáinknak?
- Tökéletesen. De honnan tudtál te erről? – néztem rá kérdőn.
- Mostanában sok a szabadidőm és mióta át tudok alakulni, nem okoz gondot a távolság. Egyszer ide lyukadtam ki járőrözés közben. Elég messze van mindentől, nem fognak minket megzavarni.
- Az tuti. – Leültünk a víz közelében egy nagy kőre és csak bámultuk csendesen a Hold tükrét.
- És, milyen a vámpírlét? – fordult felém Jake.
- Nem rossz, még szokni kell.
- Neked lett valamilyen képességed?
- Igen. Emlékszel, hogy mondtam, hogy Edward csak az én fejemben nem tud olvasni?
- Aham. most tud?
- Nem, szerencsére. Megmaradt ez a képességem, sőt, módosult egy fizikai pajzzsá.
- Ezt hogy érted?
- Amikor először találkoztam Edwarddal a házban, mióta elhagyott, iszonyúan dühös voltam rá, és mikor megpróbált hozzám érni, a pajzs átrepítette őt a szoba másik sarkába.
- Komolyan mondod? – nevetett barátom. – Ez nagyszerű. Vagy nem?
- Az. A másik pedig, Edward szerint, hogy tudom befolyásolni a saját érzelmeimet.
- És jól gondolja?
- Ha jobban belegondolok, igen. Ezért tudom magam távol tartani tőle. Legalábbis általában.
- Vagyis van, amikor nem sikerül?
- Ez elég bonyolult. Tudod, van egy új fiú, Ben. Ő volt Emmettel, amikor majdnem összeugrottatok.
- Igen, emlékszem.
- Szóval ő és én… Közel kerültünk egymáshoz.
- Mennyire?
- Nem nagyon, de eléggé tetszik nekem. – Itt elhallgattam, mert nem tudtam, hogy esik ez Jake-nek.
- Folytasd!
- Nem zavar?
- Bella, hogy vámpírrá váltál, tudatosult bennem, hogy mi nem leszünk több barátoknál. Lehetetlen lenne.
- Ennek örülök – mondtam, de ő vágott egy fintort, amitől zavarba jöttem. – Vagyis annak örülök, hogy lehetünk barátok.
- Oké, értem én. – Végre elmosolyodott és megnyugodtam. – Szóval, te és ez a Ben gyerek…
- Kedveljük egymást. Viszont Edward közölte velem, hogy nem hajlandó feladni és küzdeni fog értem. És amikor közeledett hozzám, teljesen összezavart. Akkor úgy éreztem, hogy én is akarom őt. Vagyis ha nem haragudnék rá ennyire, szerintem engednék neki.
- Én azt hittem, hogy ő neked az Igazi. Az elmúlt hónapokban számtalanszor láttam, mennyire szenvedsz a hiánya miatt. Azt hittem, ha visszajön, te boldogan ugrassz majd a karjaiba.
- Igen, tudom. Én is ezt hittem. De az átváltozásommal együtt járt néhány úgymond mellékhatás. Például felerősödtek az érzékeim, és az elnyomott fájdalmam és dühöm egyszeriben kitört belőlem. És nem tudom, hogy elmúlik–e valaha. Nem tudom elfelejteni, hogy megszegte a szavát.
- Ne légy ilyen önfejű Bella! – tanácsolta komolyan Jake.
- Eddig azt hittem, hogy nem kedveled Edwardot.
- Nem is, viszont téged annál jobban. És azt akarom, hogy boldog légy.
- Mindenki ezt mondja.
- Neked kell eldöntened, mit érzel. Látod, ezért kellett volna túltenned magad, amíg ember voltál. És talán lett volna esélyem.
- Sajnálom, Jake. Nem tudtam mit tenni ellene. Ő volt az életem.
- És most? Úgy tudom, az ilyen nem múlhat el csak úgy.
- Nem múlt el – ismertem be. – Csak annyira dühös vagyok valamiért, hogy néha meg tudnám őt fojtani. Máskor meg…
- Hát, akkor hagyd, had küzdjenek meg érted. Van időtök, nem? Adhatsz egy esélyt ennek a Bennek is. Ki tudja, lehet, hogy jobb lesz, mint Edward, nem?
- Igazad van. Itt az ideje, hogy jól érezzem magam. Meglátjuk, mennyire gondolja ezúttal komolyan Edward – mondtam, majd még ültünk és órákon át beszélgettünk, majd hajnalban visszatértünk a már ismert területre. Nehéz szívvel váltunk el egymástól.
Napkeltekor értem haza, a nappaliban Ben várt rám és amikor meglátott, felcsillantak a szemei és mosolyogva jött elém, majd átkarolt és lágyan megcsókolt. Meglepődtem ezen, de nem ellenkeztem és hozzásimultam, majd szenvedélyesen viszonoztam a csókját. Faltuk egymás száját és már igencsak belemelegedtünk, amikor krákogást hallottunk a lépcső felől. Riadtan ugrottunk szét, majd a hang irányába néztünk. Emmett állt ott.
- Inkább menjetek szobára – morogta, majd leült a tévé elé, váltogatni kezdte a csatornákat és nem is vett tudomást rólunk.
- Valaki morcos – állapítottam meg. Meglepett, hogy a mindig poénkodós Em nincs jókedvében.
- Igen, az vagyok. – Felállt és látszott rajta, hogy tényleg bosszantja valami. – Akarjátok tudni, hogy miért?
- Akarjuk? – Léptem egyet felé és kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Emmett, nyugi! – szólt közbe Edward és már köztünk is termett. – Bella, te is nyugodj meg! – Emmett fújt egyet és visszaült a kanapéra és nem mondott semmit.
- Én inkább felmegyek – jelentettem ki és elindultam. Benre néztem, aki bólintott és követett. Sejtettem, hogy Emmettnek az nem tetszett, hogy Bennel látott, és kicsit örültem, hogy nem Edward jött le hamarabb.
A szobába érve Ben felé fordultam, aki mosolyogva ölelt át.
- Végre itt vagyok – suttogta és belecsókolt a nyakamba, amitől kellemes bizsergés járta be a testemet. Kicsit elfordítottam a fejemet, szabad utat engedve a kényeztetésnek. Apró puszikat lehelt a kulccsontomra, én pedig kezdtem egyre jobban felhevülni. Mély sóhaj tört fel a torkomból, Ben pedig ezen felbuzdulva játszani kezdett a fülcimpámmal, majd végre megcsókolt, először csak gyengéden, aztán egyre hevesebben. Lassan felemelt és az ágyhoz sétált velem, ott óvatosan lefektetett és fölém hajolt. A szemébe néztem és láttam, hogy ugyanúgy izzik a vágytól, mint én és nem akartam ellenállni. Magamhoz húztam és újra csókban forrtunk össze, de ekkor a földszinten megszólalt a zongora és az altatóm dallamai töltötték be a házat. Mielőtt még tehettem volna ellene, éreztem, hogy a pajzsom hirtelen körém fonódik és Ben teste rongybabaként repült neki a falnak.


(Edward szemszöge)

~ Hát ezt nem hiszem el! – hallottam meg Emmet gondolatait, és éppen Bella és Ben szenvedélyes csókváltását figyelte a lépcső tetejéről. – Ekkora szemétséget. Bella hogy lehet képes ezt tenni Edwarddal? ~
- Inkább menjetek szobára – morogta dühösen, majd leült a tévé elé, de nem arra figyelt, hanem fortyogott magában és erőt kellett vennie magán, hogy ne ugorjon Ben torkának. Bellára is haragudott, de őt szerette és részben megértette.
- Valaki morcos – állapította meg Bella.
- Igen, az vagyok. – mondta Em és felállt. – Akarjátok tudni, hogy miért?
- Akarjuk? – Bela lépett felé egyet és már rajta is látszott, hogy kezd ideges lenni. Jobbnak láttam közbelépni. Gyorsan kimentem és közéjük álltam.
- Emmett, nyugi! Bella, te is nyugodj meg! – Emmett fújt egyet és visszaült a kanapéra.
- Én inkább felmegyek – jelentette ki Bella és elindult, majd visszanézett Benre, aki szó nélkül követte. Na, akkor kezdődhet a harc – gondoltam és elmosolyodtam.
- Te minek örülsz? – kérdezte Emmett. – A csajod most vonult fel a szobájába egy másik pasival, te meg úgy nézel utánuk, mintha ennél jobb dolog ne is történhetett volna.
- Várd ki a végét – válaszoltam neki és elindultam a zongora felé. – Bocs, de most kicsit játszani fogok, ha nem zavar.
- Éppenséggel nézni akartam a meccset – motyogta, de aztán rájött, hogy mire készülök és elnevette magát. – Az altatóját akarod játszani, mi?
- Aha – bólintottam, majd vártam. Szerencsére, ha eléggé figyeltem, hallottam Ben gondolatait, így meg tudtam állapítani, hol tartanak és a megfelelő pillanatban elkezdtem játszani a Bella számára oly kedves dallamot. Közben Emmettel füleltünk, mi történik, és amikor meghallottuk a hatalmas csapódást, halkan elnevettük magunkat.
- Haver, a csaj ki fog nyírni. Én már le is léptem. – Próbálta visszatartani a kacagást, és felszaladt az emeletre. Úgy döntöttem, még várok egy kicsit, tudtam, hogy Bella lesz olyan dühös, hogy lejöjjön. Jól gondoltam.
- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról? – sziszegte, miközben leszáguldott a lépcsőn és megállt felettem. Én pedig nyugodtan játszottam tovább, mintha mi sem történt volna.
- Mi a baj? – kíváncsiskodtam és próbáltam nem vigyorogni.
- Tudod te azt! Direkt kezdted el játszani pont ezt a dalt. – Ártatlanul ránéztem és megvontam a vállam.
- Talán keresztbehúztam a számításotokat? – Ekkor már az egész család a lépcső tetején állt és izgatottan néztek minket, csak Ben nem volt köztük. Bella dühösen kifújta a levegőt, majd elindult kifelé a házból.
- Gyere velem! Beszélnünk kell! – szólt vissza nekem. Lassan felálltam, felnéztem a többiekre, akik cinkosan rám kacsintottak.
Mire kiértem, Bella nem volt a ház előtt, de követtem a nyomát és a folyó túloldalán, elég messze ahhoz, hogy hallótávolságon kívül legyünk, megtaláltam. Csípőre tett kézzel állt és az arcára volt írva, hogy most majd jól kioszt, de nem törődtem vele.
- Gyönyörű vagy, amikor mérges vagy – mondtam neki mosolyogva.
- Edward, mi van veled? – kérdezte, és majd’ szétrobbant.
- Megmondtam, hogy küzdeni fogok érted.
- Jó, de így?
- Mégis hogy? Essek neki inkább a barátodnak és tépjem szét? – Ez hatott. Nem válaszolt semmit, csak fel s alá kezdett járkálni.
- Miért nem érted meg, hogy nem akarok veled lenni? – nézett rám végül, de nem haragosan, hanem szomorúan.
- Mert ez nem igaz. Ismerlek, Bella. Mindenkinél jobban. Egy olyan szerelem, mint a mienk, nem érhet véget.
- Te beteg vagy.
- Nem, csak szeretlek. És szerintem az a nem normális, hogy ennyire ellenállsz az érzelmeidnek.
- Épp ez az, hogy nem állok ellen. Azzal vagyok, akivel lenni akarok. És ez nem te vagy.
- Tényleg? – A szemébe akartam nézni, de ő elfordult. – Akkor mondd a szemembe, hogy már túl vagy rajtam! – Hozzáléptem, de csak annyira, ha esetleg a pajzsa működésbe lépne, ne lökhessen el, majd amikor úgy láttam, hogy nyugodtabb, felemeltem az állát. – Tegnap a szobádban nem ellenkeztél volna, ha megcsókollak, tudom.
- Edward, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat! – könyörgött és rám nézett. Igaz, hogy a szemei már nem voltak olyan gyönyörű mogyoró barnák, mint emberként, hanem vörösen izzottak, de nekem így is tetszett, mert a tekintete ugyanolyan ártatlan és szomorú volt, mint mikor elhagytam. Tudtam, hogy cselekednem kell, de csak óvatosan, hogy ne taszíthasson el magától.
- Nem adom fel, mert nem tehetem. Nem tudlak elengedni, pedig az elmúlt hónapokban megpróbáltalak, de nem ment. Szeretlek – suttogtam és adtam egy puszit a szájára -, és ez nem fog elmúlni. Erre megesküszöm. – Láttam a szemében, hogy feladja a küzdelmet, és nekem se volt már sem erőm, sem kedvem visszafogni magam, ezért lágyan megcsókoltam. Jó volt ennyi idő után újra érinteni puha ajkait, és a régóta visszafojtott vágy most hirtelen hatalma alá kerített. Éreztem, ahogy Bellában is kihuny az ellenállás utolsó szikrája és átadta magát az érzelmeknek. Karjaival átölelte a nyakamat, hozzám simult és egyre vadabbul kezdett csókolni. Kezem megindult lefelé a hátán, a fenekén állapodott meg, majd belemarkoltam, felemeltem és nekidöntöttem egy fának. Így még közelebb éreztem magamhoz és ő szorosan a csípőm köré kulcsolta a lábait. Elváltak ajkaink és vágytól égő szemekkel, lihegve egymásra néztünk.
- Ez nem helyes, ugye tudod? – kérdezte Bella, de nem változtatott a helyzetünkön.
- Nem érdekel – feleltem és újra birtokba vettem ajkait, majd néhány perc után ismét megálltunk. – Ugye én megmondtam?
- Mi? Csak arra ment ki ez az egész, hogy beláttasd velem az igazadat? – Kezdte felhúzni magát, ezért jobbnak láttam elengedni, mielőtt támadásba lendült volna a pajzsa.
- Csak részben. De nem csak ezért csókoltalak meg.
- Hanem?
- Ne butáskodj már, Bella! Hányszor mondjam még, hogy szeretlek? Ez irányítja minden tettemet, mióta ismerlek.
- Most inkább visszamegyek a házba – jelentette ki és már ott sem volt. Megőrjített ez a lány. Nem értettem, hogy lehet ennyire bizonytalan velem kapcsolatban. Ideje volt kitalálni valamit, amivel teljesen levehettem a lábáról.



(Bella szemszöge)

- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról? – sziszegtem Edwardnak, miközben leszáguldottam a lépcsőn. Ő meg mintha semmi sem történt volna, játszott tovább a zongorán.
- Mi a baj? – kérdezte és láttam, hogy megpróbálja elnyomni a vigyorát.
- Tudod te azt! Direkt kezdted el játszani pont ezt a dalt. – Ártatlanul rám nézett és megvonta a vállát.
- Talán keresztbehúztam a számításotokat? – Ekkor már az egész család a lépcső tetején állt és izgatottan néztek minket, csak Ben nem volt köztük. Dühösen kifújtam a levegőt és elindultam kifelé.
- Gyere velem! Beszélnünk kell! – szóltam vissza Edwardnak és kiviharzottam. Nem vártam meg, hanem rohanni kezdtem, átugrottam a folyót és meg sem álltam addig, amíg hallótávolságon kívül nem voltam. Tudtam, hogy meg fog találni. Csípőre tett kézzel vártam és fortyogtam a dühtől.
- Gyönyörű vagy, amikor mérges vagy – mondta mosolyogva.
- Edward, mi van veled? – kérdeztem, és majd’ szétrobbantam.
- Megmondtam, hogy küzdeni fogok érted.
- Jó, de így?
- Mégis hogy? Essek neki inkább a barátodnak és tépjem szét? – Nem válaszoltam, csak fel-alá kezdtem járkálni. Végül rájöttem, hogy veszekedéssel nem megyek semmire. Azon kívül elszomorított, hogy folyton vitatkozunk.
- Miért nem érted meg, hogy nem akarok veled lenni?
- Mert ez nem igaz. Ismerlek, Bella. Mindenkinél jobban. Egy olyan szerelem, mint a mienk, nem érhet véget.
- Te beteg vagy.
- Nem, csak szeretlek. És szerintem az a nem normális, hogy ennyire ellenállsz az érzelmeidnek.
- Épp ez az, hogy nem állok ellen. Azzal vagyok, akivel lenni akarok. És ez nem te vagy.
- Tényleg? – A szemembe akart nézni, de én inkább elfordultam. - Akkor mondd a szemembe, hogy már túl vagy rajtam! – Hozzám lépett, de hagyott köztünk egy kis távolságot, gondoltam, hogy a pajzsomtól tart. - Tegnap a szobádban nem ellenkeztél volna, ha megcsókollak, tudom.
- Edward, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat! – könyörögtem neki és rá néztem.
- Nem adom fel, mert nem tehetem. Nem tudlak elengedni, pedig az elmúlt hónapokban megpróbáltalak, de nem ment. Szeretlek – suttogta és adott egy puszit a számra -, és ez nem fog elmúlni. Erre megesküszöm. – Nem bírtam tovább küzdeni, és az az igazság, hogy nem is akartam. Edward lágyan megcsókolt, és ettől az ellenállás utolsó szikrája is kihunyt bennem, és átadtam magam az érzelmeimnek. Be kellett ismernem magamnak, hogy talán Edwardnak van igaza és mi összetartozunk. Előtörtek az elnyomott érzelmeim és úgy éreztem magam, mint hónapokkal ezelőtt, amikor még együtt voltunk, azt leszámítva, hogy most már nem kellett visszafognunk magunkat. Legalábbis attól nem kellett félnie Edwardnak, hogy megsebesít vagy megöl. Átkaroltam őt, hozzásimultam és egyre vadabbul kezdtem viszonozni a csókját. A keze elindult lefelé a hátamon, megállapodott a fenekemen, majd belemarkolt, az ölébe vett és nekidöntött egy fának. A csípője köré fontam a lábaimat, ezzel is közelebb húzva őt magamhoz. Kis idő múlva elváltak ajkaink és lihegve néztünk egymás vágytól izzó szemébe.
- Ez nem helyes, ugye tudod? – kérdeztem.
- Nem érdekel – felelte és újra birtokba vette ajkaimat, majd néhány perc után ismét megálltunk. – Ugye én megmondtam?
- Mi? Csak arra ment ki ez az egész, hogy beláttasd velem az igazadat? – Kezdtem ideges lenni. Csak bizonyítani akart nekem?
- Csak részben. De nem csak ezért csókoltalak meg.
- Hanem?
- Ne butáskodj már, Bella! Hányszor mondjam még, hogy szeretlek? Ez irányítja minden tettemet, mióta ismerlek.
- Most inkább visszamegyek a házba – jelentettem ki és már ott sem voltam. Le kellett higgadnom. Hogy lehet ilyen önző és önelégült? – bosszankodtam. Már megbántam, hogy naiv voltam és bedőltem neki. Azért is be akartam bizonyítani neki, hogy nem játszhat velem. Ideje nekem is bekeményítenem – határoztam el magam.