13. fejezet

(Bella szemszöge)

Úgy terveztük, egy hónap múlva megtartjuk az esküvőt. Addig mindent elő kellett készíteni, ruhákat rendelni, Alice persze boldogan vállalt mindent. Beszéltem a szüleimmel is telefonon, és elújságoltam nekik a nagy hírt. Először nem voltak elragadtatva tőle, főleg Charlie, aki különösen amiatt aggódott, hogy nem fejeztem be az iskolát, de megnyugtattam, hogy következő évtől folytatni fogom, sőt, egyetemre is szándékomban áll majd jelentkezni. Jake nagyon örült, hogy maradtam, annak már kevésbé, hogy kibékültem Edwarddal. Igaz, hogy nem ismerte, de nagyon haragudott rá miattam, és nem sikerült jobb belátásra bírnom. Mindenesetre őt is és Billy-t is meghívtam az esküvőmre, de igazából nem számítottam rá, hogy eljönnek.
Edwarddal a nap minden percét együtt töltöttük, átköltöztem az ő szobájába.
Emmett és Rosalie is visszatért a közelgő esküvő hírére, és Rose is mintha idővel kezdett volna megenyhülni.
- Bella! – állt elém izgatottan Alice egyik reggel, két héttel az esküvő előtt. – Elkészült a ruhád, most rögtön indulunk érte Seattle-be.
- Oké, akkor szólok Edwardnak és mehetünk – mondtam.
- Nem, ez csajos út lesz, Esme és Rosie is jön, tudod, fel kell próbálniuk a ruháikat nekik is. A fiúk itthon maradnak – ellenkezett barátnőm.
- Na de… - Nem akartam Edward nélkül menni.
- Semmi de! Indulás, a többiek már a kocsiban várnak.
- Akkor is elköszönök Edwardtól. – Gyorsan megkerestem szerelmemet és szorosan megöleltem.
- Mi a baj? – nézett rám ijedten.
- Megyünk megnézni a ruhákat – feleltem.
- Tudom, Alice már alig bír magával – mosolygott. – Ne aggódj, el leszek a fiúkkal. Elmegyünk addig vadászni. Mire visszaértek, már mi is itthon leszünk. – Megpuszilta a homlokomat, mire én magamhoz húztam és szenvedélyes csókban forrtunk össze., aztán szomorúan otthagytam és a lányokhoz mentem, akik már türelmetlenül vártak rám a kocsiban. Egész úton magamba révedtem, nem volt kedvem beszélgetni.
- Jaj, Bella! – szólt rám Alice. – Úgy csinálsz, mint aki évekre elválik a kedvesétől. Néhány óra és újra látni fogod.
- Utálok minden nélküle töltött percet – dünnyögtem az orrom alatt.
- Hamar végzünk – ölelte át a vállam Esme. – Meglátod, még jól is fogod érezni magad!
- Tudod, én hányszor átéltem már ezt az őrületet? – kérdezte Rosalie az anyósülésről. – Ilyenkor hagyni kell Alice-t kibontakozni. Csak csinálja, amit akar, remek érzéke van ehhez. Felesleges lenne ellenkezned vele, mert úgyis előre látja, mi hogyan fog kinézni.
- Ebben igaza van Rosie-nak – értett egyet Alice. – Köszi.
- Rendben, csak hamar végezzünk! – Megadóan sóhajtottam, és elhatároztam, hogy kedves leszek és megpróbálom élvezni ezt a néhány órát, amíg nem lehetek Edwarddal.

(Edward szemszöge)

Együtt éreztem Bellával, én is szenvedtem nélküle, de nem akartam mutatni neki, nehogy még rosszabbul érezze magát. Megkerestem a fiúkat és elindultunk vadászni. Nem mentünk túl messzire, hogy időben visszaérjünk, és Bellának nem kelljen sokat várnia rám. Miután elkaptam egy méretes szarvast és oltottam szomjamat, ábrándozva ültem egy nagy kövön egy domb tetején és figyeltem az alattam elterülő tájat. Szerettem itt élni, az Olimpiai Nemzeti Park volt a kedvenc helyeim egyike. AZ állandóan felhős eget az emberek nem kedvelték túlságosan, de nekünk ez volt a legideálisabb élőhely, itt el tudtunk vegyülni, iskolába járhattunk és úgy élhettünk, mint a normális emberek.
- Gondolkodtál már a legénybúcsúdon? – szakította félbe gondolatmenetemet Emmett.
- Nem igazán foglalkoztat – feleltem és megvontam a vállamat.
- Akkor kezdj el készülni rá, valami extra vadászatot terveztem rá – mondta. – Biztosan Alice-ék is kitalálnak majd valamit Bellának.
- Hmm… Nem hiszem, hogy Bella repesni fog az örömtől. Bár ahogy Alice-t ismerem, nem fogja elfogadni a nemleges választ, Bella pedig nem képes ellenkezni vele.
- Hát igen, a hugicánknak nem igazán lehet nemet mondani, és nem is érdemes, úgysem hallja meg, csak azt, amit akar.
- Indulhatunk vissza? – ült le közénk Jasper és Carlisle. – Vagy maradnátok még egy kicsit?
- Az esküvő után el kell mennünk innen – közölte Carlisle.
- Tudom – bólintottam. – De majd úgy száz év múlva ismét visszatérhetünk, gondolom.
- Valószínűleg igen. Akkorra már nem lesz, aki emlékezni fog ránk. – Néhány perc múlva elindultunk haza. Nagyjából három órát voltunk távol, így sejtettem, hogy a lányok még nem lesznek otthon. Jazz és Emmett leült sakkozni, Carlisle bement a kórházba megnézni néhány betegét, én pedig leültem zongorázni. Mostanában megint volt kedvem hozzá, sorra lejátszottam az ismerős dalokat. Két óra elteltével Belláék még mindig nem értek haza és kezdtem aggódni. Ugyan tudtam, hogy baleset nem történhet velük, mármint hogy megsérülni nem tudnak, de azért aggasztott, hogy hol lehetnek már. Bár Alice-t ismerve azon sem csodálkozhatnék, ha napokig elvásárolgatna magának. Még szerencse, hogy Rose és Esme is velük tartott, talán ők tudják egy kicsit siettetni.
Már besötétedett, amikor hallottam, hogy megérkezik a kocsi és beáll a garázsba. Kér másodperc múlva Bella már röpült is felém, eldobott minden szatyrot a kezéből és a nyakamba borult.
- Jaj, Edward, már azt hittem, soha nem lesz vége ennek a napnak – mormogta bele a nyakamba, majd megcsókolt.
- Nem értem, mi olyan szörnyű vásárolgatni – értetlenkedett Alice. – Egyáltalán nem olyan megerőltető, mint azt mondjátok!
- Neked lehet, hogy nem az – mondta Rosalie. – És Bella egész jól viselte, sőt! Én már hamarabb meguntam.
- Mindegy – zárta le a témát Alice. – Azért a ruhák gyönyörűek, nem igaz?
- Igen, tényleg csodálatosak – értett egyet Esme is. – Azt el kell ismerni, hogy remek az ízlésed és jól megtervezted őket. És Bella ruhájára nem is találok szavakat. – Rögtön láttam a fejében, mire gondol. Bella ott állt a szalon közepén a menyasszonyi ruhájában, mosolyogva. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt és már alig vártam, hogy élőben is lássam benne.
- Tényleg nagyon csinos voltál benne – suttogtam szerelmem fülébe és szorosan magamhoz húztam, majd lágyan megcsókoltam.
- Menjünk fel a szobába, kipakolom a szatyrokat – nézett rám huncut csillogással a szemében, majd elindult és én követtem.

(Bella szemszöge)

Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam magam a tükörben, a menyasszonyi ruhámban. El kellett ismernem, hogy Alice-nek tényleg kiváló az ízlése és nagyon értett a ruhatervezéshez. A ruhám fehér szaténból készült, ujjatlan volt, derékig szűkre szabták, onnantól viszont lágy fodrokban omlott le a földre, az uszályom pedig még nagyjából másfél méter hosszú volt. A ruha mellrészénél aprólékosan kidolgozott csipkék fedték az anyagot.
- Na, hogy tetszik? – kérdezte Alice, bár biztos voltam benne, hogy leolvassa az arcomról a választ.
- Ez… Tökéletes – suttogtam, és alig bírtam elszakadni a tükörképemtől. – Köszönöm. – Barátnőm nyakába borultam és nevetve ölelt át ő is.
- Megmondtam én, ugye? – kacagott boldogan.
- Gyönyörű vagy, Bella – lépett hozzám Esme is, Rosalie pedig szintén mosolygott.
- Nem csalódtunk benned, Alice – mondta Rose. – Látod, Bella, hagyni kell, had csinálja a maga módján. Addig úgysem nyugszik, míg tökéletes nem lesz minden. – Ezután még Alice és Rosie is felpróbálták halvány rózsaszín, szintén szaténból készült koszorúslány ruháikat, és Esme is vett magának egy elegáns darabot az esküvőre. Aztán még Alice-nek vásárolgathatnékja volt, mondván, hogy ha már ott vagyunk, miért ne fosszuk ki az üzleteket. Jócskán délután volt már, mire haza indultunk, kezdtem ideges lenni, hiányzott Edward, már alig vártam, hogy lássam
Otthon minden egyébről megfeledkezve omlottam a karjaiba.
Jaj, Edward, már azt hittem, soha nem lesz vége ennek a napnak – mormogtam bele a nyakába, és megcsókoltam.
- Nem értem, mi olyan szörnyű vásárolgatni – értetlenkedett Alice. – Egyáltalán nem olyan megerőltető, mint azt mondjátok!
- Neked lehet, hogy nem az – mondta Rosalie. – És Bella egész jól viselte, sőt! Én már hamarabb meguntam. – Rose egyre kedvesebb volt velem, aminek nagyon örültem.
- Mindegy – zárta le a témát Alice. – Azért a ruhák gyönyörűek, nem igaz?
- Igen, tényleg csodálatosak – értett egyet Esme is. – Azt el kell ismerni, hogy remek az ízlésed és jól megtervezted őket. És Bella ruhájára nem is találok szavakat. – Edward csillogó szemekkel mosolygott, tudtam, hogy a ruhámat látja valamelyik lány gondolatában.
- Tényleg nagyon csinos voltál benne – suttogta a fülembe, közelebb húzott magához, és lágyan megcsókolt, ezzel csak felkorbácsolva bennem az amúgy sem nyugható vágyat.
- Menjünk fel a szobába, kipakolom a szatyrokat – néztem rá és gyorsan el is indultam, ő pedig követett. Kettesben akartam lenni vele és érezni forróságát. A szobába érve ledobtam a szatyrokat a földre és belecsimpaszkodtam a nyakába, megkerestem ajkait, majd rányomtam az enyémet és szorosan hozzá simultam. Szerencsére nem ellenkezett, ugyan miért is tette volna, és gyengéden viszonozta a csókomat, majd felkapott az ölébe és óvatosan végigfektetett az ágyon és felém támaszkodott. Közben nem váltak el ajkaink, és egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást. Lábaimat a csípője köré fontam, így még közelebb került hozzám, és megéreztem, hogy ő is ugyanúgy kíván. Kicsit felemelkedett rólam és fátyolos szemekkel rám nézett.
- Mi ez a nagy hév? – kérdezte mosolyogva.
- Csak hiányoztál – válaszoltam és megsimogattam az arcát. – És azon gondolkodtam, hogy ha már úgyis hamarosan összeházasodunk, esetleg… - Itt elharaptam a mondatot, nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam. Nem igazán volt tapasztalatom a csábítás terén.
- Esetleg mi? – nézett kíváncsian.
- Hát, szóval, esetleg kicsit közelebb kerülhetnénk egymáshoz. – Lehemperedett rólam és nagyot sóhajtott. – Valami rosszat mondtam? – Felkönyököltem és próbáltam kitalálni, mire gondol.
- Nem, dehogy.
- Akkor? Már nem kell óvatosnak lenned velem, nem tehetsz kárt bennem.
- Tudom, nem is ez a baj. Csak én várni akarok vele a nászéjszakánkig.
- Ezt most komolyan mondod? – Azt hittem, viccel.
- Teljesen komolyan. Úgy gondolom, nem kell elsietnünk semmit. Én követni akarok bizonyos szabályokat. Érted? Az én időmben ez így működött.
- Értem. – Valójában nem értettem mindent, de ha ő így akarta, nem akartam feszegetni a témát. Tudtam, hogy ő tökéletes úriember, és tiszteletben tartottam ezt. Majd csak kibírom még ezt a két hetet! Lehajoltam hozzá és finoman megcsókoltam, ő pedig ugyanolyan gyengéden viszonozta. Néhány percig még feküdtünk és csókolóztunk, majd nagyot sóhajtva felkeltem az ágyról és kipakoltam a szatyrokat, egyenként megmutatva Edwardnak a drágábbnál drágább ruhadarabokat.
- Nem értem, Alice hogy képes ennyit költeni ruhákra – morogtam.
- Ő ilyen. És a pénz nem igazán számít a mi világunkban, könnyen jön, és még könnyebben megy – magyarázta Edward.
- És hova megyünk nászútra? – kérdeztem hirtelen, mivel eszembe jutott, hogy még nem is beszéltünk erről.
- Meglepetés – felelte, majd felállt, nyomott egy puszit a homlokomra, és kiment a szobából. Tudtam, hogy ezt azért csinálta, hogy még csak esélyem se legyen kiszedni belőle. Nem mintha egyébként elárulta volna, ha valamit, hát titkot tartani tudnak a vámpírok.

12. fejezet

(Bella szemszöge)

Edward meglepve és értetlenül meredt rám, én pedig csak zavartan mosolyogtam.
- Bella… Te… Itt? – dadogta. – Hát nem mentél el? – Felpattant a zongorától és magához húzott.
- Nem tudtam elmenni – zokogtam bele a mellkasába. Két keze közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett, még mindig úgy, mint aki nem hisz a szemének, majd gyengéden megcsókolt. Nem merültünk bele, mert meg kellett beszélnünk a történteket.
- Mi történt? – kérdezte, és úgy látszott, mintha kezdené végre felfogni, hogy tényleg ott vagyok a karjaiban. A kanapé felé húzott és leültetett, majd ő is lehuppant mellém. Átkarolt, én pedig átraktam a lábaimat az övéin, nagy levegőt vettem és beszélni kezdtem.
- Amikor visszajöttem, felmentem a szobámba és rám tört a sírás. Nem akartam a többiek elé kerülni, mert tudtam, hogy tudják, mi történt. Kivéve persze Bent. De előle sem tudtam eltitkolni és nem is akartam. Bejött a szobámba és azonnal rájött, mi bajom. Elmondtam neki mindent. Hogy hogy érzek irántad, hogy milyen volt, amikor elhagytál, hogy ez az egész végül is amiatt történt, mert nem bírtam nélküled élni. És most sem lennék rá képes, és hogy tanácstalan voltam. – Itt vettem még egy nagy levegőt, mert az egészet egy szuszra hadartam el neki. – Ben teljesen megértő volt, és mondta, hogy ő ezt sejtette,és nem akar rám erőltetni semmit. Nem akarná, hogy úgy legyek vele, hogy közben rád gondolok és szenvedek.
- Jófej ez a Benji, tudtam én – állapította meg Edward és közelebb húzott magához. – Örülök, hogy így történt.
- Én is, csak bánt, hogy álltattam őt.
- Nem, Bella, te magadat álltattad. Rajtad kívül mindenki tisztában volt vele, hogy te hozzám tartozol és ezt most minden nagyképűség nélkül mondom.
- Igazad van. Nem haragszol?
- Ugyan már! Miért haragudnék? Buta Bellám. Én megmondtam neked, hogy türelmes vagyok. Ha száz év múlva jöttél volna vissza hozzám, akkor száz évig vártam volna rád. Amíg egy aprócska esélyét is láttam annak, hogy van értelme várni, én vártam volna.
- Meg sem érdemellek – hajtottam le a fejemet. Ő erre felemelte az államat, mosolygott és lágyan megcsókolt. Kicsit felemelkedtem, és befordultam az ölébe, szemben vele, így jobban hozzáfértem. Úgy csókoltuk egymást, mintha most találkoztunk volna hosszú idő után először. Megkönnyebbültem, és tudtam, hogy jól választottam.
- El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek – suttogta, amikor elváltak ajkaink. Karamellszín szeme ragyogott a boldogságtól, ahogy rám nézett és én legszívesebben elsírtam volna magam, még könnyek nélkül is, mert rájöttem, mekkora bolond voltam, hogy csak most ismertem be magamnak, hogy mennyire szeretem. Elvesztegettem majdnem egy hónapot a makacsságom miatt.
- Nem jobban, mint én szeretlek téged – válaszoltam neki, majd ismét megcsókoltam.
- A többiek egyébként hol vannak? – kérdezte néhány perc múlva.
- Elmentek, hogy kettesben lehessünk. Amikor Ben elköszönt tőlük, és látták, hogy nélkülem megy el, mind felrohantak a szobámba, megnézni, mi van, és ahogy meglátták, hogy eszem ágában sincs elutazni, szinte örömtáncot jártak és úgy döntöttek, hogy jobb, ha én mondom meg a jó hírt és nem a fejükből olvasod ki.
- Ez kedves tőlük. – Elmosolyodott, és én nem győztem betelni a látványával. Aztán hirtelen eszébe jutott valami és csillogó szemekkel nézett rám. – Van itt még valami.
- Mi az?
- Feltettem neked egy kérdést, mielőtt eljöttél a tisztásról.
- Igen? – Tudtam, melyikre céloz, de én abban a hitben voltam, hogy csak azért mondta, mert itt akart tartani.
- Komolyan gondoltam.
- Tényleg? Én azt hittem, hogy csak azért, hogy maradjak.
- Dehogy is. Egy pillanat és jövök vissza. – Óvatosan lefordított magáról, felpattant és felröppent az emeletre. Néhány másodperc múlva már újra lent volt. Letérdelt elém, kicsit szégyenlősen rám mosolygott és felmutatott egy kicsi, fekete, szaténnal bevont dobozkát. – Isabella Swan! Szeretlek és örökké szeretni foglak. Lennél a feleségem? – Belenéztem a szemeibe, amik reménykedve tekintettek vissza rám.
- Igen, boldogan leszek a feleséged, Edward Masen! – Boldogan elnevettem magam és letérdeltem mellé, majd a nyakába borultam.
- Akkor? – Kinyitotta a kis dobozkát, és még sohasem láttam gyönyörűbbet annál a gyűrűnél. maga a gyűrű aranyból volt, és sok pici gyémánt kövecske díszítette, amiket törékeny aranycsipke vett körül. Kivette az ékszert, majd felemelte a bal kezemet és a gyűrűsujjamra húzta. – Tetszik?
- Csodálatos.
- Biztos? Csak mert ha nem, vehetek neked másikat. Ez még az édesanyámé volt, apám ezzel jegyezte el.
- Nagyon tetszik, szebbet nem is kívánhatnék. – Nem hazudtam, valóban nem is tudtam volna elképzelni káprázatosabbat. Főleg a tudtat, hogy ez valaha Edward anyjáé volt…
Ezután újra hevesen csókolózni kezdtünk, immár, mint jegyesek. Ugrálni tudtam volna örömömben, de gondoltam, ezzel inkább megvárom Alice-t, bár biztos voltam benne, hogy ő már tud mindent.
Nagyjából egy óra múlva berontottak a többiek.
- A lányok nem bírtak tovább várni – mondta vidáman Carlisle.
- Na, mutasd, Bella! – emelte fel Alice a kezemet és szemügyre vette a gyűrűt.
- Akkor szent a béke végre? – ölelte meg Esme Edwardot majd engem. Neki is megmutattam a gyűrűmet, és láttam rajta, hogy ha tudna, sírt volna örömében. Ezután Jasper és Carlisle is gratulált nekünk.
- Meg tudjátok nekem bocsájtani, amit Edwarddal műveltem? – néztem esdeklőn családomra.
- Ne butáskodj, Bella! – válaszolt Esme. – Nem haragudtunk rád. Mind azt vártuk, mikor hagyod abba a hazudást magadnak. Szerencsére hamar bekövetkezett.
- És ebben mi is a segítségedre voltunk – lelkesedett Alice. – Bella, ugye nincs ellene kifogásod, ha én szervezem az esküvődet?
- De csak szigorúan családi körben! – Ekkor jutott eszembe, hogy a szüleim nem lehetnek itt életem egyik legszebb napján és elszomorodtam.
- Mi a baj, szerelmem? – ölelt át Edward és egy forró csókot lehelt a homlokomra.
- Csak eszembe jutott Charlie és Renee. Hogy ők nem lehetnek itt.
- Meghívhatjuk őket. Tudsz uralkodni magadon.
- Gondolod? Észre fogják venni, hogy megváltoztam.
- Majd kitalálunk valamit. Alice szépen kisminkel majd.
- Naná, ne aggódj, már látom is, hogy nem lesz semmi baj. Gyönyörű leszel. – Még mindig alig hittem el, hogy férjhez megyek, ráadásul ahhoz a személyhez, akire mindig is vágytam. Jó volt látni, hogy a többiek is vidámak, és amikor Edwarddal egymásra néztünk, mindketten ugyanazt láttuk a másik szemében: leírhatatlan boldogságot és szerelmet.

(Edward szemszöge)

Először azt hittem, csak képzelődöm. De hiszen Bellának már rég úton kéne Seattle felé. Akkor hogy lehet mégis itt mögöttem? Lassan megfordultam és nem hittem a szememnek, Bella állt ott teljes életnagyságban, gyönyörűen és kissé zavartan.
- Bella… Te… Itt? – ennyit bírtam kinyögni. – Hát nem mentél el? – Felugrottan és magamhoz öleltem. Éreznem kellett, hogy biztos lehessek benne, hogy nem csak a szemem káprázik.
- Nem tudtam elmenni – zokogta bele a mellkasomba. Rossz volt így látni őt. Két kezem közé fogtam az arcát, belenéztem a szemébe és megcsókoltam, hátha attól kicsit megnyugszik.
- Mi történt? – kérdeztem. A kanapéhoz húztam, leültettem és én is leheveredtem mellé. Majd átkaroltam, ő pedig áttette a lábait az enyémen keresztben, vett egy nagy levegőt és gyorsan elmesélte, mi történt:
- Amikor visszajöttem, felmentem a szobámba és rám tört a sírás. Nem akartam a többiek elé kerülni, mert tudtam, hogy tudják, mi történt. Kivéve persze Bent. De előle sem tudtam eltitkolni és nem is akartam. Bejött a szobámba és azonnal rájött, mi bajom. Elmondtam neki mindent. Hogy hogy érzek irántad, hogy milyen volt, amikor elhagytál, hogy ez az egész végül is amiatt történt, mert nem bírtam nélküled élni. És most sem lennék rá képes, és hogy tanácstalan voltam. Ben teljesen megértő volt, és mondta, hogy ő ezt sejtette, és nem akar rám erőltetni semmit. Nem akarná, hogy úgy legyek vele, hogy közben rád gondolok és szenvedek.
- Jófej ez a Benji, tudtam én – nyugtáztam és magamhoz húztam. – Örülök, hogy így történt.
- Én is, csak bánt, hogy álltattam őt.
- Nem, Bella, te magadat álltattad. Rajtad kívül mindenki tisztában volt vele, hogy te hozzám tartozol és ezt most minden nagyképűség nélkül mondom.
- Igazad van. Nem haragszol?
- Ugyan már! Miért haragudnék? Buta Bellám. Én megmondtam neked, hogy türelmes vagyok. Ha száz év múlva jöttél volna vissza hozzám, akkor száz évig vártam volna rád. Amíg egy aprócska esélyét is láttam annak, hogy van értelme várni, én vártam volna. – És tényleg így volt, ezen már sokat gondolkodtam. Ha Bella elment volna Bennel, és akár évtizedeket is képes lettem volna várni rá, amíg látok esélyt, hogy visszatér hozzám.
- Meg sem érdemellek – mondta és lehajtotta a fejét. Felemeltem az állát, elmosolyodtam és megcsókoltam, először csak lágyan, majd amikor viszonozta, egyre hevesebben. Belefordult az ölembe, lábait elhelyezte a csípőm mellett. Most már nem úgy csókoltuk egymást, mintha ez lenne az utolsó, és sokkal szenvedélyesebb volt, mint az eddigiek.
- El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek – suttogtam, amikor elváltak ajkaink. Ahogy néztük egymást, láttam rajta, hogy legszívesebben sírna a megkönnyebbüléstől. Gyönyörű volt.
- Nem jobban, mint én szeretlek téged – válaszolta, majd ismét megcsókolt.
- A többiek egyébként hol vannak? – Jutott eszembe néhány perc múlva.
- Elmentek, hogy kettesben lehessünk. Amikor Ben elköszönt tőlük, és látták, hogy nélkülem megy el, mind felrohantak a szobámba, megnézni, mi van, és ahogy meglátták, hogy eszem ágában sincs elutazni, szinte örömtáncot jártak és úgy döntöttek, hogy jobb, ha én mondom meg a jó hírt és nem a fejükből olvasod ki.
- Ez kedves tőlük. – Elmosolyodtam, ahogy drága családomra gondoltam. Jövök nekik eggyel. – Van itt még valami.
- Mi az?
- Feltettem neked egy kérdést, mielőtt eljöttél a tisztásról.
- Igen?
- Komolyan gondoltam.
- Tényleg? Én azt hittem, hogy csak azért, hogy maradjak.
- Dehogy is. Egy pillanat és jövök vissza. – Óvatosan leraktam a kanapéra, majd felszaladtam a szobámba és előkerestem a gardróbomból a régóta őrizgetett és erre az alkalomra tartogatott kis fekete szaténdobozkát, benne a jegygyűrűvel, ami még anyámé volt. Apám is ezzel jegyezte el őt, és miután meghaltak és én átváltoztam, elhoztam az emlékeket a házunkból, és reméltem, hogy egyszer majd én is megtalálom az igaz szerelmemet, akinek odaadhatom. Visszasiettem Bellához, letérdeltem a lábaihoz és felmutattam a dobozkát. – Isabella Swan! Szeretlek és örökké szeretni foglak. Lennél a feleségem? – Reménykedve néztem a szemébe.
- Igen, boldogan leszek a feleséged, Edward Masen! – Boldogan elnevette magát és letérdelt mellém, majd a nyakamba borult.
- Akkor? – Felnyitottam a doboz tetejét és megmutattam neki a gyűrűt. Izgultam, vajon tetszeni fog-e nei, vagy esetleg túl ódivatúnak találja. Kivettem az ékszert, majd felemeltem a bal kezét és a gyűrűsujjára húztam. Mintha pont rá tervezték volna. – Tetszik?
- Csodálatos. – Szeme úgy csillogott, akár a gyémánt a gyűrűn.
- Biztos? Csak mert ha nem, vehetek neked másikat. Ez még az édesanyámé volt, apám ezzel jegyezte el.
- Nagyon tetszik, szebbet nem is kívánhatnék. – Őszintének láttam és boldognak. Ezután újra hevesen csókolni kezdtük egymást, és feldobott a tudta, hogy most már a menyasszonyom végre és hamarosan összeházasodunk. Nagyjából egy óra múlva berontottak a többiek.
- A lányok nem bírtak tovább várni – mondta vidáman Carlisle. Remélem, nem zavarunk! – tette hozzá gondolatban.
- Na, mutasd, Bella! – emelte fel Alice Bella kezét, majd szemügyre vette a gyűrűt. Mintha ne látta volna még a látomásában.
- Akkor szent a béke végre? – Esme jött oda hozzám és a nyakamba borult, láttam, mennyire boldog ő is. Aztán Bellát is megölelgette, majd Jazz és Carlisle is gratulált nekünk.
- Meg tudjátok nekem bocsájtani, amit Edwarddal műveltem? – kérdezte Bella a családomat.
- Ne butáskodj, Bella! – válaszolt Esme. – Nem haragudtunk rád. Mind azt vártuk, mikor hagyod abba a hazudást magadnak. Szerencsére hamar bekövetkezett.
- És ebben mi is a segítségedre voltunk – lelkesedett Alice. – Bella, ugye nincs ellene kifogásod, ha én szervezem az esküvődet? – Már vártam, mikor hozakodik ezzel elő, mert hetek óta erre készült, és már mindent megtervezett.
- De csak szigorúan családi körben! – figyelmeztette Bella, majd láttam, hogy szomorú lett.
- Mi a baj, szerelmem? – öleltem át és egy forró csókot leheltem a homlokára.
- Csak eszembe jutott Charlie és Renee. Hogy ők nem lehetnek itt.
- Meghívhatjuk őket. Tudsz uralkodni magadon.
- Gondolod? Észre fogják venni, hogy megváltoztam.
- Majd kitalálunk valamit. Alice szépen kisminkel majd.
- Naná, ne aggódj, már látom is, hogy nem lesz semmi baj. Gyönyörű leszel. – Húgom már el is képzelte, hogy fog Bella kinézni és valóban gyönyörű volt. Biztos voltam benne, hogy nem fog feltűnni Charlie-éknak a változás, legalábbis nem annyira, hogy gyanakodni kezdjenek. Esme és Alice izgatottan elkezdték megbeszélni a részleteket, Carlisle és Jazz jobbnak látta, ha nem zavarják meg őket, inkább leültek a tévé elé. Bellával hosszan néztük egymást, és tudtuk, hogy ezután soha többé nem válunk el.

11. fejezet

Azt elfelejtettem említeni, hogy amit Edward mond Bellának, a meteoros hasonlat az eredeti New Moonból van és direkt ezt írtam bele, mert szeretem azt a részt... Szóval nem koppintani akartam vagy ellopni.



(Edward szemszöge)

Egész délután a tisztáson dolgoztunk, Alice és Jasper szívesen segítettek előkészíteni a terepet a romantikus éjszakának. Jól esett, hogy támogattak.
- Mi már azt hittük, hogy beletörődtél – mondta Jazz, miközben lerakosgatta a gyertyákat.
- Soha nem fogok beletörődni – feleltem.
- Tetszik ez a hozzáállás – mosolygott Alice. – És Bellának is szüksége van a noszogatásra, mert úgy tűnik, magától nem képes dönteni.
- És látsz valamit az estével kapcsolatban? – kérdeztem húgomtól, mire ő a semmibe meredve nézett néhány másodpercig, majd megrázta a fejét.
- Sajnos nem igazán. Váltakoznak az események és ez az, ami megőrjít. Bella egyszerűen képtelen elhatározni magát. Mindenesetre nagyon jól fog kinézni ez a kis tisztás, mire végzünk vele.
Hát, majd én megpróbálok ma segíteni neki – gondoltam magamban.
Mindenhova vörös rózsaszirmokat szórtunk, ezzel befedve a füves talajt, majd az egész közepére rózsaszín szirmokból egy szív alakú halmot raktunk. Ezután az területet telis tel pakoltuk gyertyákkal, a szív köré pedig szintén gyertyákat helyeztünk el. Megbeszéltük, hogy otthon azt mondjuk majd, ahogy hármasban vadászni megyünk, hogy ne tűnjön fel senkinek a hiányunk. Tudtam, hogy Bella délután Jake-kel találkozik, így visszafele Alice majd elkapja és elhozza ide. Sötétedéskor elkezdtük meggyújtogatni a gyertyákat, majd elégedetten szemléltük művünket. Alice tapsikolt örömében, Jazz csak mosolygott.
- Hát, akkor nincs más hátra – kezdte fivérem, majd megveregette a vállamat -, mint hogy sok sikert kívánjak. Drukkolok neked.
- Kösz, Jazz! – nevettem el magam idegesen. – Mindent meg fogok tenni. És köszönöm a segítséget! – Alice is odajött hozzám és átölelt. Majd megláttam a fejében az egyik látomását: Bella állt gyönyörű, hófehér menyasszonyi ruhában az oltárnál, egy színes fréziacsokorral a kezében, boldogan mosolyogva. Ránéztem húgomra, aki bátorítólag rám mosolygott. – Köszi, Alice! – suttogtam neki. Végre én is láttam a képet, csak arra kellett törekednem, hogy én legyek az, aki majd feleségül veszi az én Bellámat…
(Bella szemszöge)

Sejtettem, kinek a műve lehet az a csoda, aminek a közepén ültem. Jobban szemügyre vettem a helyet. Nagyon sok gyertyát láttam, fényük meghitté tette az éjszaka sötétjét. A rózsaszirmokat nem sajnálták a földről, és a szív, amin ültem, csak még romantikusabbá tette az egészet.
- Tetszik? – hallottam a már jól ismert hangot a hátam mögül. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy lássam, Edward van ott.
- Káprázatos – válaszoltam. – Alig találok rá szavakat.
- Ez volt a célom – felelte és leült mellé, lábait felhúzta és állát a térdére tette, majd engem figyelt kíváncsian mosolyogva. – És hogy megpróbáljalak itt tartani. – Nagyot sóhajtottam és megpróbáltam összeszedni a szavakat.
- Edward… - kezdtem. – Kérlek…
- Sss! – szakított félbe. – Nem kell most rögtön döntened. Csak kérlek, maradj velem reggelig! Ez még belefér?
- Ben nem fogja tudni, hol vagyok.
- Alice és Jasper fedeznek, ne félj! – Hát ez hihetetlen.
- Jól megszerveztétek – ismertem el. – Na jó, maradok. Ha már ennyit vesződtetek. – Még mindig alig akartam hinni a szememnek. És hogy Alice és Jasper is közreműködtek… Egy darabig csak ültünk egymás mellett és bámultuk a gyertyalángokat. Aztán Edward megszólalt:
- Szeretnék neked elmondani valamit. Talán ezzel el tudom neked magyarázni az érzéseimet.
- Mesélj!
- Mielőtt megismertelek, Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek. Érted, amit mondani akarok, Bella? – nézett rám csillogó szemekkel. – Nem tudok nélküled élni. Tudom, hogy sokszor elmondtam már, de ha kell, elmondom még ezerszer, amíg meg nem érted. Szeretlek, Bella. Mindig is szerettelek. – Hinni akartam neki, de nehéz volt. – Mondd ki, hogy nem szeretsz! Mondd a szemembe! - Nem tudtam kimondani. Tudtam, hogy egyszerűbb lenne minden és én visszamehetnék Benhez, mégsem mondhattam, mert nem lett volna igaz. Szerettem őt. Belenéztem várakozó szemeibe.
- Nem mondom, hogy nem szeretlek. Mert igenis szeretlek. Mindig te leszel életem szerelme. Mégis elmegyek Bennel, mert megígértem neki, és nem szegem meg az ígéretemet.
- Muszáj mindig emlékeztetned rá, hogy én megszegtem? Akkor azt láttam helyesnek, a te érdekedben. Ha tudtam volna, hogy ezzel még nagyobb bajba sodorlak, nem tettem volna meg.
- Hiszek neked – sóhajtottam. Nem akartam vitatkozni vele, akkor nem. Mivel nem tudtam, hogy fogom érezni magam Dél-Amerikában, nem lehettem biztos benne, hogy hamarosan újra fogom látni őt. – És ez az éjszaka a tiéd lesz. A miénk. De reggel elmegyek, és neked itt kell maradnod.
- Rendben – egyezett bele. Lassan hozzám hajolt és ajkaival lágyan súrolta az enyémet. Az érzés, amit kiváltott belőlem, váratlanul tört rám. Talán a helyszín tette, talán az, hogy rég nem csókolt meg, de ugyanolyan hévvel csókoltam vissza, mint a legelső csókunkkor. Nem bírtam és nem is akartam visszafogni magam. Teljesen felé fordultam, hanyatt döntöttem és ráültem. Kezeit a csípőmre helyezte és magához húzott. Szenvedélyesen csókoltuk egymást, tudva, hogy talán az az utolsó alkalom. Kis idő múlva helyet cseréltünk, én kerültem alulra, ő fölém könyökölt, de nem csókolt meg rögtön, csak végighúzta kezét a testemen, forróságot hagyva érintése nyomán rajtam.
- Még mindig fura, hogy meleg vagy – simogattam meg az arcát, mire ő egy finom puszit adott az orrom hegyére és nevetett.
- Gyönyörű vagy – állapította meg és újra megpuszilt, most az államat. Aztán újabb apró puszikkal illette az arcomat, a homlokomat, a hajamat, mire én megfogtam az arcát és magamhoz húztam.
- Ne csigázz! – És hevesen megcsókoltam, aminek az lett az eredménye, hogy megint percekig faltuk egymást.
- Nekem az a fura csak, hogy nem kell óvatoskodnom veled – mondta, amikor elváltak ajkaink. – És az az igazság, hogy örülök ennek.
- Hát még én, hogy nem állítasz le állandóan, amikor belemelegszünk. – Erre elnevette magát és én vele nevettem. Aztán magamra húztam, a lábaimat a csípője köré fontam jó szorosan, ezzel magamhoz préseltem őt és elégedettséggel töltött el, amit éreztem nála.
- Ömm… Bella – Próbált mocorogni, de nem engedtem. – Egy kicsit engedj a szorításon.
- Hopsz, bocsi – vigyorogtam zavartan és lazítottam a lábaimon, de csak annyira, hogy kényelmesebb legyen neki.
- Így jobb, köszi – mondta és lehajolt hozzám, hogy újra megcsókoljon. - Kérdezhetek valamit? – húzódott el egy picit.
- Persze.
- Mi hiányzik legjobban az emberlétedből?
- Hát… - Egy rövid ideig gondolkodtam. – Az, amikor melletted aludtam el éjszakánként, miután te eldúdoltad az altatómat – vallottam be. Ma nem számít semmi – gondoltam. Úgy éreztem, nyugodtan lehetek hozzá őszinte. Edward az mellkasára vont, beletúrt a hajamba, majd dúdolni kezdte a dalt, ugyanúgy, mint rég.
Néhány perc után megkerestem az ajkait és hozzányomtam az enyémet, ő nem ellenkezett, hanem érzékien viszonozta. Ezután órákon keresztül nem hagytuk abba, pihenésre nem volt szükségünk, sem levegőre, így csak az élvezetre kellett koncentrálnunk. Őrjítően kívántam és éreztem, hogy ezzel ő is így volt, mégsem léptük át a határt, a ruhák rajtunk maradtak, de ettől függetlenül érzékien simogattunk egymást alattuk. Mindketten szenvedtünk a felkorbácsolódott vágytól, de nem lett volna helyes, ha tovább megyünk ennél. És ahogy teltek az órák, nekem annál több kedvem lett ott maradni vele. De tudtam, hogy nem bánthatom meg Bent.
Napkeltekor felkeltem a szívágyunkról és szomorúan ránéztem.
- Mennem kell – jelentettem ki.
- Kérlek, maradj! – könyörgött és felült, majd megszorította a kezemet.
- Jaj, Edward! Megbeszéltük – próbáltam kivonni a kezemet az övéből, de nem akarta elengedni.
- Bella! – mondta, majd feltérdelt. – Gyere hozzám feleségül!
- Hogy mi?! – Meglepődtem és meg sem bírtam szólalni.
- Légy a feleségem! – Sikerült kiszabadulnom, és hitetlenkedve néztem rá, majd megráztam a fejem.
- Most mennem kell. – Ennyit bírtam kinyögni, megfordultam és futni kezdtem. Aztán kicsit lassítottam, megvártam, míg rendeződnek a gondolataim és csak így léptem be a házba. A család kíváncsian meredt rám.
- Ben? – kérdeztem zavartan.
- Az emeleten – felelte Esme. – Mi történt?
- Semmi – füllentettem és felszaladtam a szobámba. Végigdőltem az ágyamon és könnyek nélkül sírni kezdtem.


(Edward szemszöge)

Láttam, ahogy Alice a réthez vezeti Bellát és kíváncsian figyeltem a reakcióját. Nem csalódtam, jócskán meglepődött, de tetszett neki a látvány, ahogy reméltem. Lassan a szívhez sétált, miután húgom magára hagyta, majd leült a sziromhalmokra. Picit még vártam, nem akartam csak úgy rárontani. Aztán, mikor úgy találtam, eleget gyönyörködött a látványban, mögé léptem.
- Tetszik? – kérdeztem halkan.
- Káprázatos – válaszolta. – Alig találok rá szavakat.
- Ez volt a célom – feleltem és leültem mellé, lábaimat felhúztam és államat a térdemre tettem, majd őt figyeltem kíváncsian mosolyogva. – És hogy megpróbáljalak itt tartani. – Nagyot sóhajtott.
- Edward… - kezdte. – Kérlek…
- Sss! – szakítottam félbe. – Nem kell most rögtön döntened. Csak kérlek, maradj velem reggelig! Ez még belefér? – Reméltem, nem kérek tőle lehetetlent és igent mond.
- Ben nem fogja tudni, hol vagyok.
- Alice és Jasper fedeznek, ne félj! – nyugtattam meg. Jól kiterveltem mindent.
- Jól megszerveztétek – ismerte el. – Na jó, maradok. Ha már ennyit vesződtetek. – Láttam rajta, hogy alig akarja elhinni ezt az egészet. Egy darabig csak ültünk egymás mellett és bámultuk a gyertyalángokat. Aztán megszólaltam:
- Szeretnék neked elmondani valamit. Talán ezzel el tudom neked magyarázni az érzéseimet.
- Mesélj!
- Mielőtt megismertelek, Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek. Érted, amit mondani akarok, Bella? – néztem rá várakozón. – Nem tudok nélküled élni. Tudom, hogy sokszor elmondtam már, de ha kell, elmondom még ezerszer, amíg meg nem érted. Szeretlek, Bella. Mindig is szerettelek. – Végre kimondtam, amit éreztem. Azt akartam, hogy tudja, mennyit jelent nekem. – Mondd ki, hogy nem szeretsz! Mondd a szemembe! – Elbizonytalanodott, és én ezt fél sikerként könyveltem el magamban. Ha gondolkodik rajta, és nem vágja rögtön a fejemhez, már jó.
- Nem mondom, hogy nem szeretlek. Mert igenis szeretlek. Mindig te leszel életem szerelme. Mégis elmegyek Bennel, mert megígértem neki, és nem szegem meg az ígéretemet. – Értettem a célzást.
- Muszáj mindig emlékeztetned rá, hogy én megszegtem? Akkor azt láttam helyesnek, a te érdekedben. Ha tudtam volna, hogy ezzel még nagyobb bajba sodorlak, nem tettem volna meg.
- Hiszek neked – sóhajtotta. – És ez az éjszaka a tiéd lesz. A miénk. De reggel elmegyek, és neked itt kell maradnod.
- Rendben – egyeztem bele. Tudtam, hogy bizonyítanom kell. Lassan hozzá hajoltam és ajkaimmal lágyan súroltam az övét. Éreztem rajta, hogy nem akar ellenállni, jó ötlet volt az első randink helyszínére elhozni őt. Felém fordult, hanyatt döntött és rám ült. Megfogtam a csípőjét és magamhoz húztam, majd szenvedélyes csókban forrtunk össze. Nem tudtam, hogy látom-e viszont, és nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy megpróbáljam maradásra bírni. Kis idő múlva helyet cseréltünk, fölé könyököltem, de nem csókoltam meg azonnal, csak végighúztam a kezemet tökéletes alakján, láttam rajta, hogy tetszik neki.
- Még mindig fura, hogy meleg vagy – simogatta meg az arcomat, mire egy finom puszit adtam az orra hegyére és elnevettem magam. Nem győztem gyönyörködni benne.
- Gyönyörű vagy – állapítottam meg és újra megpusziltam, ezúttal az állát. Aztán újabb apró puszikkal leheltem az arcára, a homlokára, a hajára, amit mindig is imádtam, mire megfogta az arcomat és magához húzott.
- Ne csigázz! – Hevesen megcsókolt, és újra alig bírtunk elszakadni egymás ajkától.
- Nekem az a fura csak, hogy nem kell óvatoskodnom veled – mondtam, amikor elváltak ajkaink. – És az az igazság, hogy örülök ennek.
- Hát még én, hogy nem állítasz le állandóan, amikor belemelegszünk. – Erre elnevettem magam, mire ő is nevetni kezdett. Aztán magához húzott, lábait a csípőm köré fonta, megfeledkezve újszülött erejéről, mire felszisszentem.
- Ömm… Bella – Próbáltam mocorogni, de nem engedett. – Egy kicsit engedj a szorításon.
- Hopsz, bocsi – vigyorogta zavartan és lazított a lábain, de csak annyira, hogy kényelmesebb legyen nekem. Meglehetősen az volt, egészen közel éreztem magamhoz, amitől csak még jobban kívántam.
- Így jobb, köszi – mondtam és lehajoltam hozzá, hogy újra megcsókoljam. - Kérdezhetek valamit? – húzódtam el egy picit.
- Persze.
- Mi hiányzik legjobban az emberlétedből? – Már egy ideje kíváncsi voltam rá, mit fog válaszolni.
- Hát… - Kicsit gondolkodott. – Az, amikor melletted aludtam el éjszakánként, miután te eldúdoltad az altatómat. – Jól esett, hogy így érez. A mellkasomra vontam, mint azelőtt, simogatni kezdtem a haját, majd elkezdtem dúdolni neki a jól ismert dallamot. Így feküdtünk egy darabig, majd megkereste a számat ajkaival és újra csókolni kezdtük egymást. Ezután reggelig nem nagyon hagytuk abba. Őrülten kívántam őt, és tudtam, hogy ő is engem, mégsem léptünk át egy bizonyos határt. Elég volt, hogy ruhán keresztül vagy éppen az alatt simogathatjuk egymást. Minél közelebb került a napkelte, annál jobban kétségbeestem, hogy hamarosan el kell válnom tőle, ki tudja, mennyi időre. Aztán egyszer csak felkelt és szomorú szemekkel hozzám fordult:
- Mennem kell – mondta.
- Kérlek, maradj! – könyörögtem és felültem, majd megszorítottam a kezét, mint egy fuldokló a szalmaszálat. Úgy is éreztem magam, mintha a létezésem függne attól, hogy most elmegy-e.
- Jaj, Edward! Megbeszéltük – Próbálta kihúzni a csuklóját a kezeim közül, de nem engedtem.
- Bella! – mondtam, majd feltérdeltem. Eszembe villant, amit Alice mutatott nekem, mielőtt itt hagytak. Lépnem kellett. – Gyere hozzám feleségül!
- Hogy mi?! – Meglepődött és meg sem bírt szólalni.
- Légy a feleségem! – Láttam, hogy meg van lepődve, de meg kellett kérnem. Sikerült kiszabadítania magát és megrázta a fejét.
- Most mennem kell. – Elfordult és futásnak eredt, én pedig ottmaradtam, bámulva utána és úgy éreztem, vége az életemnek…

Nem akartam látni, ahogy elindulnak Bennel, így megvártam, amíg már biztos voltam benne, hogy nincsenek a házban és elindultam. Nem rohantam, nem volt miért. Nem érdekelt semmi, és már előre féltem a rám váró napoktól és hónapoktól, mert tudtam, hogy a családom ugyanolyan sajnálkozva fog rám nézni, mint néhány hónappal ezelőtt.
Amikor beléptem a házba, nem volt ott senki. Legalább nem kellett rögtön szembesülnöm a szánalmukkal és a saját szomorúságukkal. Leültem a zongorához és játszani kezdtem, remélve, hogy ezzel majd kicsit sikerül elterelnem a figyelmemet.
Hirtelen két kezet éreztem magamon, ahogy hátulról átkarolnak és egy lágy hang a fülembe suttog:
- Már azt hittem, sose érsz haza…

10. fejezet

(Bella szemszöge)

Az elkövetkező két hétben nem beszéltem Edwarddal. Az első napokban próbálta keresni a társaságomat, de sikerült elkerülni őt. Carlisle visszament a kórházba dolgozni, így ő kevesebbet volt otthon. Egyre több időt töltöttem Benjivel és kezdtem beleszeretni, vagy legalábbis nagyon megkedveltem. Alice örült, hogy lassan eldöntöm, kit választok, és a többiek is kezdtek beletörődni, hogy Edward és köztem vége mindennek. Olyannyira, hogy már-már én is kezdtem elhinni. És mintha egy kicsit zavart volna, de igyekeztem nem törődni vele. Emmett és Rosalie még mindig nem nézte jó szemmel a Bennel való kapcsolatomat, és egy hét múlva elutaztak Angliába, hogy kettesben lehessenek, bár sejtettem, hogy én is közrejátszottam ebben. Esme megnyugtatott, hogy nem engem nem szeretnek, hanem azt, hogy Bennel látnak és nem Edwarddal.
Jake-kel hetente egyszer tudtunk kettesben lenni, ilyenkor a kis hegyi tónál találkoztunk, itt biztonságban voltunk.
Általában Bennel jártunk vadászni, legalább ilyenkor magunk lehettünk. Sokat sétáltunk az erdőben és rengeteget beszélgettünk.
- Szeretnék kérdezni valamit – mondta egyik alkalommal, vadászat után. A fűben ültünk egy ki tisztáson.
- Csak nyugodtan – feleltem neki.
- Szerinted Edward feladta, hogy egyszer visszamész hozzá?
- Úgy tűnik – vontam meg a vállam. Nem tudtam mit válaszolni erre, mert nem voltam teljesen biztos benne.
- Csak azért kérdem, mert esetleg éjjel átmehetnék hozzád, ha nincs ellenedre. – Váratlanul ért a kérése, mert azóta a bizonyos alkalom óta, amikor Edward az altatóm zongorázásával megzavart minket és én a falhoz vágtam Bent, nem történt köztünk semmi a csókon kívül. Valahogy sosem volt rá megfelelő alkalom. A házban általában tartottunk attól, hogy valaki, főként Edward megzavar minket. És igazából én sem akartam elsietni semmit, főleg, mert az erdőben történt Edwarddal való csókunk után egy kicsit össze voltam zavarodva.
- Átjöhetsz – egyeztem bele végül. – Nincs abban semmi. Csak kérlek, halkan gyere! És takard el a gondolataidat Edward elől!
- Persze, nem kell figyelmeztetned rá. Egyébként is, igyekszem elkerülni őt.
Ezután visszamentünk a házba, Ben felment a szobájába, én pedig lent maradtam a nappaliban tévézni. Hamarosan Alice- jött le hozzám és leült mellém a kanapéra.
- Bella – kezdte. – Hogy vagytok Bennel?
- Miért kérded? – néztem rá meglepődve.
- Mert láttam, hogy elmész vele – mondta szomorúan és a nyakamba borult. – Úgy fogsz hiányozni.
- Nem volt szó köztünk ilyesmiről.
- Ma este fog megkérni rá. Pedig nem rég még azt hittem, hogy Edwardot választod, de most már nem vagyok benne biztos.
- És mégis miből gondoltad, hogy a bátyád lesz a nyerő?
- Hát… Emlékszel, amikor két hete felbosszantott és elmentetek az erdőbe, hogy ne előttünk veszekedjetek? – Naná, hogy emlékeztem, hogyan is felejthettem volna el?
- Igen.
- Nos, én azt előre láttam, de nem szólhattam bele. Tudom, hogy akkor történt köztetek valami. És már kezdtem örülni, hogy megbocsájtasz neki.
- Akkor azt is láthattad, hogy miért történt az egész. Hogy csak bizonyítani akart nekem.
- Nem ezért csókolt meg. És egyébként meg szerintem bizonyított is.
- Alice! – szóltam felháborodva. – Mégis kinek az oldalán állsz?
- A családomén. Látom, hogy szomorúak és mind azt várják, mikor múlik el benned ez a harag. Ne értsd félre, kedveljük Bent. De…
- Hagyjuk, Alice! Talán mégiscsak el kell mennem Bennel, ha együtt akarunk lenni. Így lesz a jobb mindenkinek. Edward is talál majd magának egy lányt.
- És te ezt csak úgy hagynád? Nem zavarna?
- Nem – hazudtam. – Az elmúlt két hétben nagyon megkedveltem Bent. Őt akarom. És most felmegyek, készülődnöm kell, tudod, este átjön. – Fogtam magam és felmentem. Útközben találkoztam Edwarddal, aki a földszintre tartott. Rám mosolygott, én hűvösen biccentettem neki, majd bementem a szobámba. Ledőltem az ágyamra. Az utóbbi időben annyira igyekeztem úrrá lenni az érzelmeimen, hogy már észre sem vettem, hogy magamnak is hazudok. Az Edwarddal való erdőbeli kis kalandom igenis felkavart. Nem múlt úgy el nap, hogy ne jutott volna eszembe a csókunk. Amikor Bennel csókolóztunk, akkor is csak Edward járt a fejemben, folyton összehasonlítottam őket. Tudtam, hogy nem helyes így gondolkodnom, de bíztam benne, hogy egyszer majd végre túllépek rajta. És Ben nagyon kedves fiú volt, nem akartam megbántani.
Úgy fél óra töprengés után felkeltem és elmentem zuhanyozni. Hajat mostam, megszárítottam, majd felöltöztem. Kiválasztottam egy fekete csipkés fehérneműt, bízva abban, hogy az ez az éjszaka majd végképp eldönti a sorsomat. Ezután folytattam az egyik kedvenc könyvem, a Büszkeség és balítélet olvasását. Éjfél körül halk kopogás hallatszott az ajtómon, majd Ben nyitott be.
- Bejöhetek? – suttogta.
- Persze, gyere! – válaszoltam neki. – Már vártalak. – Letettem a könyvet a kisszekrényemre, majd felálltam és odamentem hozzá. Átöleltünk egymást és egy csókban forrtunk össze. Kellem melegség öntött el és próbáltam csak rá koncentrálni. Amikor együtt voltunk, általában jobban sikerült, mint amikor magamban voltam. Egyre hevesebben csókoltuk egymást és végül az ágyon kötöttünk ki. Lábaimmal átkulcsoltam a csípőjét és magamhoz húztam. Éreztem, hogy ő is nagyon kíván már engem és valahogy tudtára akartam adni, hogy készen állok. Kicsit megemeltem a fenekemet és hozzádörgölőztem. Elváltak ajkaink és a szemembe nézett fátyolos tekintettel.
- Bella, ha nem akarod még, most szólj! – mondta. – Egyre nehezebb visszafogni magam.
- Azt hiszem, itt az ideje – feleltem neki és abban a pillanatban én is biztos voltam benne. – Csak legyünk halkan!
- Majd megoldjuk valahogy – mosolyogta el magát majd újra megcsókolt. Az egyik kezével támaszkodott, a másik kezével megszorította a combomat. Egyre hevesebben csókoltuk egymást, én elkezdtem kigombolni az ingét, ő pedig benyúlt a felsőm alá és ott simogatott. Először csak a hasamat, majd feljebb csusszant a keze és a mellemen állapodott meg, majd lágyan cirógatni kezdte, amitől bizseregni kezdtem. Végire sikerült megszabadítanom az ingétől és is levette rólam a pólómat, majd finom csókokkal borította minden szabad porcikámat. Alig bírtam már magammal, teljesen fel voltam tüzelve. Felálltam, gyorsan levettem a nadrágomat és a szoba sarkába dobtam, mire ő is felbátorodva gyorsan levetkőzött. Gyönyörködve néztük egymást, majd Ben leült az ágy szélére, én pedig szembe vele az ölébe ereszkedtem. Soha nem tapasztalt izgalom járta át a testemet. Boldog voltam, hogy végre együtt lehetek vele és reméltem, hogy tényleg nem fog zavarni minket senki sem.
Nem akartam Edwardra gondolni, tényleg nem. Mégis, valahogy eszembe jutott, hogy mióta megismertem Edwardot, arról ábrándoztam, hogy ő lesz majd az első és egyetlen férfi az életemben. És a tudat, hogy itt van velem egy házban, néhány méterre tőlem, elvette a kedvem az együttléttől Bennel.
- Ezt nem tudom itt csinálni, nem haragudj! – húzódtam el tőle és felkaptam a köntösömet.
- Valamit rosszul csináltam? – kérdezte értetlenül, lefagyottan.
- Nem, dehogy. Csak tudod, ez a ház… - Nem bírtam folytatni.
- Értem – bólintott. – Edward az oka, igaz?
- Részben. Nem lenne helyes, ha itt csinálnánk.
- Ahogy akarod – válaszolta és felállt, hogy felöltözzön.
- Nem vagy mérges? – pislogtam rá boci szemekkel.
- Dehogy! Tudod, mire gondoltam?
- Sejtem – Tudtam, hogy most fog megkérni rá, hogy menjek vele Dél-Amerikába.
- Szeretnélek bemutatni a családomnak. Velem jössz? – Mély levegőt vettem és gyorsan számbavettem a lehetőségeket: ha nemet mondok és maradok, lehet, hogy elveszítem Bent. Ha viszont vele megyek, távol leszek a Cullenektől, akikre családomként tekintettem. És Edwardtól. Meg Jake-től. El kellett döntenem, hogy mit akarok, abban pedig nem voltam a legjobb akkoriban.
- Visszajövünk majd még? – kérdeztem.
- Persze. Akkor látogatjuk meg Carlisle-ékat, amikor csak akarod. De azt hiszem, jót fog tenni neked, és nekünk egy kis távolság innen. Végre egymással foglalkozhatnánk, anélkül, hogy azon kéne izgulnunk, hogy mikor tesz nekünk keresztbe Edward.
- Igazad van, azt hiszem. Rendben, veled megyek.
- Akkor reggel foglalok jegyet egy repülőre. – Boldogan átölelt és megcsókolt, de csak óvatosan, nehogy megint egymásnak essünk. Ezután visszament a szobájába, én pedig megkerestem Alice-t, hogy elújságoljam neki a nagy hírt, bár már úgyis tudta. És Esméékkel is közölni kellett, hogy elmegyek. A nappaliban találtam rájuk, Jasper és Carlisle sakkoztak, Edward Esmének zongorázott, Alice pedig a tévében nézett egy divatbemutatót. Mindannyian felnéztek, amikor észrevettek.
- Bella, de jó, hogy jössz! – örült meg Alice. – Holnap lenne kedved eljönni velem Seattle-be vásárolni?
- Szeretnék nektek mondani valamit – közöltem.
- Azt hiszem, én már tudjuk, mi az – mondta Edward. – Elmész Bennel Dél-Amerikába, ugye?
- Igen – feleltem és lehajtottam a fejem. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. Edward fogta magát, felállt és kivonult. Esme aggódva nézett utána, de Alice megnyugtatta, hogy csak egyedül akar lenni és hagyják.
- Biztos vagy benne, Bella? – állt elém Esme.
- Jobb lesz így. Látom, hogy nem tudtok megbékélni a helyzettel. Sajnálom, hogy csalódást okoztam nektek. Kedvelem Benjit.
- Mi is kedveljük, de mégsem megyünk vele – morogta Jasper, ami eléggé meglepett. Lesütöttem a szememet, Esme pedig kedvesen átölelt.
- Szeretünk, Bella. Bármikor visszatérhetsz hozzánk. Bár lassan mi is elmegyünk innen, de a számunkat tudod.
- Köszönöm. – Körbenéztem a szobában, és az arcukra volt írva, hogy nem ezt várták. Tudtam, hogy igazából arra számítottak, hogy végül Edward mellett kötök ki. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna. Azért sajnáltam Edwardot.


(Edward szemszöge)

Nem tudtam elhinni, hogy végül tényleg elmegy vele. Számítottam rá, főleg, miután Alice megmutatta a látomását, amikor Ben megkéri, hogy tartson vele és ő igent mond. Azt is tudtam, hogy miattam mennek el. Pedig már két hete nem is beszéltem velük. Nem mintha rajtam múlott volna, mert én próbáltam közeledni Bellához, de ő nem akarta a társaságomat. Ki kellett találnom valamit, amivel itt tarthatom Bellát. Majd’ beleőrültem a gondolatba, hogy mással lesz együtt. Amíg ember volt, nagyon óvatosan kellett hozzáérnem, nehogy kárt okozzak benne, de most, hogy már ő is halhatatlan, nem kell vigyáznom. Nem bírtam kiverni a fejemből az erdőben történteket és igazából nem is akartam. Hónapok óta az volt a legjobb dolog, ami történt velem. Még soha azelőtt nem éreztem ilyet, mint vele akkor. Vele akartam lelni az életemet, egyszerűen nem engedhettem el.
Ahogy járkáltam az erdőben, egyre másra jöttek az ötletek, majd mikor már felkelt a nap és kezdtem feladni több óra gondolkodás után, hirtelen megvilágosodtam. Siettem vissza a házba, hogy megkeressem Alice-t. A szobájában találtam rá, egy magazint olvasott.
- Edward, mi a baj? – ült fel az ágyon ijedten. – Nem láttam semmit.
- Nyugi, nincs semmi – csitítottam. – Szükségem van a segítségedre. – Röviden felvázoltam neki a helyzetet és a tervemet, ő pedig gondolkodás nélkül beleegyezett, szólt Jazznek is és nekiláttunk az előkészületeknek.


(Bella szemszöge)

Kicsit bizonytalannak éreztem magam. Nem abban, hogy Bennel akarok lenni, hanem abban, hogy Edwardék nélkül. Nem tudtam, mit fog kiváltani belőlem az utazás, hogy újra el kell válnom tőlük. Ben már alig várta, hogy menjünk, részben azért, mert már hiányzott neki a családja, részben mert már szabadulni akart a nyomás alól, ami Edward miatt nehezedett ránk.
- Holnap indulhatunk is – közölte vidáman másnap este. – Előtte még el kell mennünk vadászni a biztonság kedvéért.
- Rendben – egyeztem bele. – De a holnap nem jó.
- Miért? Bella, ha meggondoltad maga, szólj! Nem akarok rád erőltetni semmit.
- Nem gondoltam meg magam, veled akarok menni. Csak még el kell búcsúznom Jake-től. Nem baj?
- Nyugodtan. Akkor majd holnaputánra tetetem át a jegyeket. – Magához húzott és a szemembe nézett. – Ebben maradtunk. Már minden cuccunk össze volt pakolva, indulásra készen álltunk. Reggel felhívtam Jake-et, hogy délután találkozzunk a szokott helyünkön. Mikor közöltem vele a hírt, hogy elmegyek egy kis időre, nagyon elszomorodott.
- De visszatérek hamarosan – tettem a vállára a kezem.
- Akkor most te meg ez a Ben…
- Igen. Be akar mutatni a családjának, ezért is megyünk el.
- És Edward? Mit szólt ehhez?
- Nem örült, gondolom. Azóta nem láttam, hogy elmondtam nekik. - Csak most tűnt fel nekem is, hogy Edward nem próbált meg lebeszélni. – És veled mi van? – kérdeztem, hogy eltereljem a témát.
- Hát, éppenséggel jó hírem van – vigyorodott el szélesen. – Bevésődtem.
- Komolyan? – lepődtem meg. – És ki az a szerencsés lány?
- Múlt hétvégén voltunk Port Angelesben a fiúkkal, és egyszer csak megláttam őt az utca túloldalán. Eve-nek hívják, tizenhét éves és gyönyörű. Én nem is gondoltam, hogy ez ilyen. Mintha egy új világ nyílt volna meg nekem. Nekünk. – Barátom szerelemtől fátyolos szemébe néztem és furcsa érzés kerített hatalmába. Irigyeltem a lányt. Nem azért, mert Jacob őt szereti, hanem mert jön egy ilyen természetfeletti dolgot, mint a bevésődés és el van döntve a sorsa. Jake mesélte régebben, hogy ha a lány nem akarja, akkor nem kell együtt lenniük, de ez egy olyan valami, hogy miért ne akarná? Neki Jake a tökéletes társ.
- Gratulálok, és nagyon örülök. Ha visszajövünk, majd bemutatod nekem? Vagy mennyit tud ő a magunkfajtáról?
- Persze, már alig várom. Lassan beadagolom neki. – Ezután még beszélgettünk egy kicsit, majd nehéz szívvel elváltunk és elindultunk haza külön-külön.
Örültem barátom boldogságának. Igazán megérdemelte már, hogy viszonozzák a szerelmét, ha már én nem voltam rá képes.
Nem siettem vissza, ki akartam élvezni a táj szépségét. Akárhogyis nem szerettem eleinte, Forks és a környező erdő a szívemhez nőtt a hónapok alatt. Nem csak Edwardnak köszönhetően, hanem a természet szépségének is. Régen fura volt és nem tetszett, hogy minden zöld a mohától, de aztán megszoktam, sőt, tudtam, hogy rettentően fog hiányozni, ha elmegyek. Sok emlék gyűlt össze, többnyire szépek. Nem akaródzott elválni ettől a mindig esős és hideg kisvárostól. Hirtelen Alice bukkant fel előttem és megállított.
- Bella – kezdte. – Megtennéd, hogy nem kérdezel semmit, csak velem jössz?
- Valami baj van? – néztem rá értetlenül.
- Ne kérdezz semmit, kérlek! – Megfogta a karomat és húzni kezdett, én pedig engedelmesen követtem. Nem sokára ismerős helyre értünk. Azon a kis réten voltunk, ahova Edward az első randinkon elhozott. Elállt a szavam. Mindenhol gyertyák égtek, megszámlálhatatlanul sok, és a talajt fű helyett vörös rózsaszirmok lepték be, egyetlen milliméter kihagyás nélkül. Csodálatos volt. Közelebb mentem, a tisztás közepén rózsaszín rózsaszirmokból egy szív formálódott ki, itt nagyobb kupacban voltak egymásra szórva a szirmok és az egész szintén gyertyákkal volt körülvéve, ugyancsak szív alakban. Az egész káprázatos volt.
- Alice – fordultam barátnőm felé, aki kíváncsian figyelte reakciómat. – Mi ez az egész?
- Csitt – tette a szája elé a mutatóujját. – Rengeteg munkánk volt vele. Tetszik?
- Csodálatos. De mégis, ki csinálta ezt?
- Mindjárt megtudod. Élvezd! – Majd megfordult és otthagyott. Még mindig kábultan a látványtól leültem a szív közepére és vártam.

9. fejezet

(Bella szemszöge)
Jó volt végre a házon kívül lenni és kiszellőztetni a fejemet. Reméltem, hogy találkozom majd az erdőben Jake-kel, mert a határvonal már rám is vonatozott, nem szeghettem meg az egyezséget. Sokáig sétáltam a fák között, kicsit szokatlan volt, hogy nem kellett félnem, hogy valami rám támad, inkább az állatok kerültek el engem jó messzire. Telihold volt, melynek ezüst fénye áthatolt a fák sűrű lombozatán, amitől úgy nézett ki az éjszakai erdő, mintha egy tündérmesében jártam volna. Azt kívántam, bárcsak tényleg egy mese lenne az egész vagy egy álom, én pedig felébrednék, és Edward ott feküdne mellettem mosolyogva és simogatná a hajamat, mint régen. De tudtam, hogy ez a valóság. És különben is, miért gondolok már megint Edwardra? – mérgelődtem. – Most már Benre kéne koncentrálnom. – Ekkor halk morgást hallottam egy bokorból mögöttem, odakaptam a fejem és figyeltem, vajon ki lehet az.
- Bella vagyok! – mondtam a növény mögött rejtőzködőnek. – Nem tudod, merre találhatom meg Jacob Black-et? – Kis szünet következett, majd meztelen felsőtesttel Sam Uley lépett elő. – Szia Sam!
- Helló Bella – üdvözölt kimérten ő. – Jake járőrözik nem messze innen. Menj délnek és összefuthatsz vele.
- Köszönöm – Mire kimondtam, hűlt helyét láttam. Nyugtáztam, hogy valószínűleg elszalasztottam a lehetőséget, hogy a szívébe lopjam magam, de mindegy volt már.
Elindultam tehát délnek, hátha belebotlom legjobb barátomba. Nem is kellett sokat futnom, megéreztem a szagát. Reméltem, észrevesz és visszaváltozik emberré, mert eléggé orrfacsaró volt az illata farkas testben.
- Hahó, Jake! – kiabáltam neki.
- Bella? – hangzott a válasz kis idő múlva. – Várj egy percet, felkapom a nadrágomat! – Örültem, hogy végre nyugodt körülmények közt tudok majd beszélni vele. Mosolyogva közeledett felém és én odaszaladtam hozzá, hogy megöleljem.
- Úgy hiányzol, Jake! – suttogtam, miközben szorosan hozzábújtam.
- Te is nekem, Bells – szorított ő is magához. – És még mindig nem tudom felfogni, hogy te is vérszívó lettél.
- Hidd el, én sem. De remélem, nem lesz bajod belőle, hogy velem barátkozol.
- Nem, ne aggódj! A többiek tudják, hogy min mentél keresztül és sajnálják, hogy nem értünk oda időben. Csak sajnos most már nem jöhetsz a rezervátumunk területére.
- Tudom. Hát, majd itt találkozunk.
- Jó ötlet. Tudok is egy helyet, ahol összejöhetünk majd. Gyere, megmutatom! – Megfogta a kezem és elvezetett egy kis tóhoz, ami elég messze volt Forkstól, de ez egyáltalán nem zavart, legalább teljesen csak magunk lehettünk. Gyönyörű hely volt, a kis tavat körbefogták a juharfák, a füzek és a vörös cédrusok, amiknek a törzsét itt is vastagon befedte a moha, de ettől csak még szebbek voltak. A Hold visszatükröződött a víz felszínén, és olyan volt mintha a tó mélyéről világítana fel ránk. Elképesztő volt, megint olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy mesében jártam volna. Békés helynek látszott, nem is tudtam megszólalni először.
- Na, mi az? – kérdezte Jake. – Gyönyörű hely, ugye?
- Igen. – Ennyit bírtam kinyögni. – El sem képzeltem soha ilyen mesebeli helyet.
- Akkor ez megfelel majd a találkáinknak?
- Tökéletesen. De honnan tudtál te erről? – néztem rá kérdőn.
- Mostanában sok a szabadidőm és mióta át tudok alakulni, nem okoz gondot a távolság. Egyszer ide lyukadtam ki járőrözés közben. Elég messze van mindentől, nem fognak minket megzavarni.
- Az tuti. – Leültünk a víz közelében egy nagy kőre és csak bámultuk csendesen a Hold tükrét.
- És, milyen a vámpírlét? – fordult felém Jake.
- Nem rossz, még szokni kell.
- Neked lett valamilyen képességed?
- Igen. Emlékszel, hogy mondtam, hogy Edward csak az én fejemben nem tud olvasni?
- Aham. most tud?
- Nem, szerencsére. Megmaradt ez a képességem, sőt, módosult egy fizikai pajzzsá.
- Ezt hogy érted?
- Amikor először találkoztam Edwarddal a házban, mióta elhagyott, iszonyúan dühös voltam rá, és mikor megpróbált hozzám érni, a pajzs átrepítette őt a szoba másik sarkába.
- Komolyan mondod? – nevetett barátom. – Ez nagyszerű. Vagy nem?
- Az. A másik pedig, Edward szerint, hogy tudom befolyásolni a saját érzelmeimet.
- És jól gondolja?
- Ha jobban belegondolok, igen. Ezért tudom magam távol tartani tőle. Legalábbis általában.
- Vagyis van, amikor nem sikerül?
- Ez elég bonyolult. Tudod, van egy új fiú, Ben. Ő volt Emmettel, amikor majdnem összeugrottatok.
- Igen, emlékszem.
- Szóval ő és én… Közel kerültünk egymáshoz.
- Mennyire?
- Nem nagyon, de eléggé tetszik nekem. – Itt elhallgattam, mert nem tudtam, hogy esik ez Jake-nek.
- Folytasd!
- Nem zavar?
- Bella, hogy vámpírrá váltál, tudatosult bennem, hogy mi nem leszünk több barátoknál. Lehetetlen lenne.
- Ennek örülök – mondtam, de ő vágott egy fintort, amitől zavarba jöttem. – Vagyis annak örülök, hogy lehetünk barátok.
- Oké, értem én. – Végre elmosolyodott és megnyugodtam. – Szóval, te és ez a Ben gyerek…
- Kedveljük egymást. Viszont Edward közölte velem, hogy nem hajlandó feladni és küzdeni fog értem. És amikor közeledett hozzám, teljesen összezavart. Akkor úgy éreztem, hogy én is akarom őt. Vagyis ha nem haragudnék rá ennyire, szerintem engednék neki.
- Én azt hittem, hogy ő neked az Igazi. Az elmúlt hónapokban számtalanszor láttam, mennyire szenvedsz a hiánya miatt. Azt hittem, ha visszajön, te boldogan ugrassz majd a karjaiba.
- Igen, tudom. Én is ezt hittem. De az átváltozásommal együtt járt néhány úgymond mellékhatás. Például felerősödtek az érzékeim, és az elnyomott fájdalmam és dühöm egyszeriben kitört belőlem. És nem tudom, hogy elmúlik–e valaha. Nem tudom elfelejteni, hogy megszegte a szavát.
- Ne légy ilyen önfejű Bella! – tanácsolta komolyan Jake.
- Eddig azt hittem, hogy nem kedveled Edwardot.
- Nem is, viszont téged annál jobban. És azt akarom, hogy boldog légy.
- Mindenki ezt mondja.
- Neked kell eldöntened, mit érzel. Látod, ezért kellett volna túltenned magad, amíg ember voltál. És talán lett volna esélyem.
- Sajnálom, Jake. Nem tudtam mit tenni ellene. Ő volt az életem.
- És most? Úgy tudom, az ilyen nem múlhat el csak úgy.
- Nem múlt el – ismertem be. – Csak annyira dühös vagyok valamiért, hogy néha meg tudnám őt fojtani. Máskor meg…
- Hát, akkor hagyd, had küzdjenek meg érted. Van időtök, nem? Adhatsz egy esélyt ennek a Bennek is. Ki tudja, lehet, hogy jobb lesz, mint Edward, nem?
- Igazad van. Itt az ideje, hogy jól érezzem magam. Meglátjuk, mennyire gondolja ezúttal komolyan Edward – mondtam, majd még ültünk és órákon át beszélgettünk, majd hajnalban visszatértünk a már ismert területre. Nehéz szívvel váltunk el egymástól.
Napkeltekor értem haza, a nappaliban Ben várt rám és amikor meglátott, felcsillantak a szemei és mosolyogva jött elém, majd átkarolt és lágyan megcsókolt. Meglepődtem ezen, de nem ellenkeztem és hozzásimultam, majd szenvedélyesen viszonoztam a csókját. Faltuk egymás száját és már igencsak belemelegedtünk, amikor krákogást hallottunk a lépcső felől. Riadtan ugrottunk szét, majd a hang irányába néztünk. Emmett állt ott.
- Inkább menjetek szobára – morogta, majd leült a tévé elé, váltogatni kezdte a csatornákat és nem is vett tudomást rólunk.
- Valaki morcos – állapítottam meg. Meglepett, hogy a mindig poénkodós Em nincs jókedvében.
- Igen, az vagyok. – Felállt és látszott rajta, hogy tényleg bosszantja valami. – Akarjátok tudni, hogy miért?
- Akarjuk? – Léptem egyet felé és kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Emmett, nyugi! – szólt közbe Edward és már köztünk is termett. – Bella, te is nyugodj meg! – Emmett fújt egyet és visszaült a kanapéra és nem mondott semmit.
- Én inkább felmegyek – jelentettem ki és elindultam. Benre néztem, aki bólintott és követett. Sejtettem, hogy Emmettnek az nem tetszett, hogy Bennel látott, és kicsit örültem, hogy nem Edward jött le hamarabb.
A szobába érve Ben felé fordultam, aki mosolyogva ölelt át.
- Végre itt vagyok – suttogta és belecsókolt a nyakamba, amitől kellemes bizsergés járta be a testemet. Kicsit elfordítottam a fejemet, szabad utat engedve a kényeztetésnek. Apró puszikat lehelt a kulccsontomra, én pedig kezdtem egyre jobban felhevülni. Mély sóhaj tört fel a torkomból, Ben pedig ezen felbuzdulva játszani kezdett a fülcimpámmal, majd végre megcsókolt, először csak gyengéden, aztán egyre hevesebben. Lassan felemelt és az ágyhoz sétált velem, ott óvatosan lefektetett és fölém hajolt. A szemébe néztem és láttam, hogy ugyanúgy izzik a vágytól, mint én és nem akartam ellenállni. Magamhoz húztam és újra csókban forrtunk össze, de ekkor a földszinten megszólalt a zongora és az altatóm dallamai töltötték be a házat. Mielőtt még tehettem volna ellene, éreztem, hogy a pajzsom hirtelen körém fonódik és Ben teste rongybabaként repült neki a falnak.


(Edward szemszöge)

~ Hát ezt nem hiszem el! – hallottam meg Emmet gondolatait, és éppen Bella és Ben szenvedélyes csókváltását figyelte a lépcső tetejéről. – Ekkora szemétséget. Bella hogy lehet képes ezt tenni Edwarddal? ~
- Inkább menjetek szobára – morogta dühösen, majd leült a tévé elé, de nem arra figyelt, hanem fortyogott magában és erőt kellett vennie magán, hogy ne ugorjon Ben torkának. Bellára is haragudott, de őt szerette és részben megértette.
- Valaki morcos – állapította meg Bella.
- Igen, az vagyok. – mondta Em és felállt. – Akarjátok tudni, hogy miért?
- Akarjuk? – Bela lépett felé egyet és már rajta is látszott, hogy kezd ideges lenni. Jobbnak láttam közbelépni. Gyorsan kimentem és közéjük álltam.
- Emmett, nyugi! Bella, te is nyugodj meg! – Emmett fújt egyet és visszaült a kanapéra.
- Én inkább felmegyek – jelentette ki Bella és elindult, majd visszanézett Benre, aki szó nélkül követte. Na, akkor kezdődhet a harc – gondoltam és elmosolyodtam.
- Te minek örülsz? – kérdezte Emmett. – A csajod most vonult fel a szobájába egy másik pasival, te meg úgy nézel utánuk, mintha ennél jobb dolog ne is történhetett volna.
- Várd ki a végét – válaszoltam neki és elindultam a zongora felé. – Bocs, de most kicsit játszani fogok, ha nem zavar.
- Éppenséggel nézni akartam a meccset – motyogta, de aztán rájött, hogy mire készülök és elnevette magát. – Az altatóját akarod játszani, mi?
- Aha – bólintottam, majd vártam. Szerencsére, ha eléggé figyeltem, hallottam Ben gondolatait, így meg tudtam állapítani, hol tartanak és a megfelelő pillanatban elkezdtem játszani a Bella számára oly kedves dallamot. Közben Emmettel füleltünk, mi történik, és amikor meghallottuk a hatalmas csapódást, halkan elnevettük magunkat.
- Haver, a csaj ki fog nyírni. Én már le is léptem. – Próbálta visszatartani a kacagást, és felszaladt az emeletre. Úgy döntöttem, még várok egy kicsit, tudtam, hogy Bella lesz olyan dühös, hogy lejöjjön. Jól gondoltam.
- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról? – sziszegte, miközben leszáguldott a lépcsőn és megállt felettem. Én pedig nyugodtan játszottam tovább, mintha mi sem történt volna.
- Mi a baj? – kíváncsiskodtam és próbáltam nem vigyorogni.
- Tudod te azt! Direkt kezdted el játszani pont ezt a dalt. – Ártatlanul ránéztem és megvontam a vállam.
- Talán keresztbehúztam a számításotokat? – Ekkor már az egész család a lépcső tetején állt és izgatottan néztek minket, csak Ben nem volt köztük. Bella dühösen kifújta a levegőt, majd elindult kifelé a házból.
- Gyere velem! Beszélnünk kell! – szólt vissza nekem. Lassan felálltam, felnéztem a többiekre, akik cinkosan rám kacsintottak.
Mire kiértem, Bella nem volt a ház előtt, de követtem a nyomát és a folyó túloldalán, elég messze ahhoz, hogy hallótávolságon kívül legyünk, megtaláltam. Csípőre tett kézzel állt és az arcára volt írva, hogy most majd jól kioszt, de nem törődtem vele.
- Gyönyörű vagy, amikor mérges vagy – mondtam neki mosolyogva.
- Edward, mi van veled? – kérdezte, és majd’ szétrobbant.
- Megmondtam, hogy küzdeni fogok érted.
- Jó, de így?
- Mégis hogy? Essek neki inkább a barátodnak és tépjem szét? – Ez hatott. Nem válaszolt semmit, csak fel s alá kezdett járkálni.
- Miért nem érted meg, hogy nem akarok veled lenni? – nézett rám végül, de nem haragosan, hanem szomorúan.
- Mert ez nem igaz. Ismerlek, Bella. Mindenkinél jobban. Egy olyan szerelem, mint a mienk, nem érhet véget.
- Te beteg vagy.
- Nem, csak szeretlek. És szerintem az a nem normális, hogy ennyire ellenállsz az érzelmeidnek.
- Épp ez az, hogy nem állok ellen. Azzal vagyok, akivel lenni akarok. És ez nem te vagy.
- Tényleg? – A szemébe akartam nézni, de ő elfordult. – Akkor mondd a szemembe, hogy már túl vagy rajtam! – Hozzáléptem, de csak annyira, ha esetleg a pajzsa működésbe lépne, ne lökhessen el, majd amikor úgy láttam, hogy nyugodtabb, felemeltem az állát. – Tegnap a szobádban nem ellenkeztél volna, ha megcsókollak, tudom.
- Edward, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat! – könyörgött és rám nézett. Igaz, hogy a szemei már nem voltak olyan gyönyörű mogyoró barnák, mint emberként, hanem vörösen izzottak, de nekem így is tetszett, mert a tekintete ugyanolyan ártatlan és szomorú volt, mint mikor elhagytam. Tudtam, hogy cselekednem kell, de csak óvatosan, hogy ne taszíthasson el magától.
- Nem adom fel, mert nem tehetem. Nem tudlak elengedni, pedig az elmúlt hónapokban megpróbáltalak, de nem ment. Szeretlek – suttogtam és adtam egy puszit a szájára -, és ez nem fog elmúlni. Erre megesküszöm. – Láttam a szemében, hogy feladja a küzdelmet, és nekem se volt már sem erőm, sem kedvem visszafogni magam, ezért lágyan megcsókoltam. Jó volt ennyi idő után újra érinteni puha ajkait, és a régóta visszafojtott vágy most hirtelen hatalma alá kerített. Éreztem, ahogy Bellában is kihuny az ellenállás utolsó szikrája és átadta magát az érzelmeknek. Karjaival átölelte a nyakamat, hozzám simult és egyre vadabbul kezdett csókolni. Kezem megindult lefelé a hátán, a fenekén állapodott meg, majd belemarkoltam, felemeltem és nekidöntöttem egy fának. Így még közelebb éreztem magamhoz és ő szorosan a csípőm köré kulcsolta a lábait. Elváltak ajkaink és vágytól égő szemekkel, lihegve egymásra néztünk.
- Ez nem helyes, ugye tudod? – kérdezte Bella, de nem változtatott a helyzetünkön.
- Nem érdekel – feleltem és újra birtokba vettem ajkait, majd néhány perc után ismét megálltunk. – Ugye én megmondtam?
- Mi? Csak arra ment ki ez az egész, hogy beláttasd velem az igazadat? – Kezdte felhúzni magát, ezért jobbnak láttam elengedni, mielőtt támadásba lendült volna a pajzsa.
- Csak részben. De nem csak ezért csókoltalak meg.
- Hanem?
- Ne butáskodj már, Bella! Hányszor mondjam még, hogy szeretlek? Ez irányítja minden tettemet, mióta ismerlek.
- Most inkább visszamegyek a házba – jelentette ki és már ott sem volt. Megőrjített ez a lány. Nem értettem, hogy lehet ennyire bizonytalan velem kapcsolatban. Ideje volt kitalálni valamit, amivel teljesen levehettem a lábáról.



(Bella szemszöge)

- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról? – sziszegtem Edwardnak, miközben leszáguldottam a lépcsőn. Ő meg mintha semmi sem történt volna, játszott tovább a zongorán.
- Mi a baj? – kérdezte és láttam, hogy megpróbálja elnyomni a vigyorát.
- Tudod te azt! Direkt kezdted el játszani pont ezt a dalt. – Ártatlanul rám nézett és megvonta a vállát.
- Talán keresztbehúztam a számításotokat? – Ekkor már az egész család a lépcső tetején állt és izgatottan néztek minket, csak Ben nem volt köztük. Dühösen kifújtam a levegőt és elindultam kifelé.
- Gyere velem! Beszélnünk kell! – szóltam vissza Edwardnak és kiviharzottam. Nem vártam meg, hanem rohanni kezdtem, átugrottam a folyót és meg sem álltam addig, amíg hallótávolságon kívül nem voltam. Tudtam, hogy meg fog találni. Csípőre tett kézzel vártam és fortyogtam a dühtől.
- Gyönyörű vagy, amikor mérges vagy – mondta mosolyogva.
- Edward, mi van veled? – kérdeztem, és majd’ szétrobbantam.
- Megmondtam, hogy küzdeni fogok érted.
- Jó, de így?
- Mégis hogy? Essek neki inkább a barátodnak és tépjem szét? – Nem válaszoltam, csak fel-alá kezdtem járkálni. Végül rájöttem, hogy veszekedéssel nem megyek semmire. Azon kívül elszomorított, hogy folyton vitatkozunk.
- Miért nem érted meg, hogy nem akarok veled lenni?
- Mert ez nem igaz. Ismerlek, Bella. Mindenkinél jobban. Egy olyan szerelem, mint a mienk, nem érhet véget.
- Te beteg vagy.
- Nem, csak szeretlek. És szerintem az a nem normális, hogy ennyire ellenállsz az érzelmeidnek.
- Épp ez az, hogy nem állok ellen. Azzal vagyok, akivel lenni akarok. És ez nem te vagy.
- Tényleg? – A szemembe akart nézni, de én inkább elfordultam. - Akkor mondd a szemembe, hogy már túl vagy rajtam! – Hozzám lépett, de hagyott köztünk egy kis távolságot, gondoltam, hogy a pajzsomtól tart. - Tegnap a szobádban nem ellenkeztél volna, ha megcsókollak, tudom.
- Edward, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat! – könyörögtem neki és rá néztem.
- Nem adom fel, mert nem tehetem. Nem tudlak elengedni, pedig az elmúlt hónapokban megpróbáltalak, de nem ment. Szeretlek – suttogta és adott egy puszit a számra -, és ez nem fog elmúlni. Erre megesküszöm. – Nem bírtam tovább küzdeni, és az az igazság, hogy nem is akartam. Edward lágyan megcsókolt, és ettől az ellenállás utolsó szikrája is kihunyt bennem, és átadtam magam az érzelmeimnek. Be kellett ismernem magamnak, hogy talán Edwardnak van igaza és mi összetartozunk. Előtörtek az elnyomott érzelmeim és úgy éreztem magam, mint hónapokkal ezelőtt, amikor még együtt voltunk, azt leszámítva, hogy most már nem kellett visszafognunk magunkat. Legalábbis attól nem kellett félnie Edwardnak, hogy megsebesít vagy megöl. Átkaroltam őt, hozzásimultam és egyre vadabbul kezdtem viszonozni a csókját. A keze elindult lefelé a hátamon, megállapodott a fenekemen, majd belemarkolt, az ölébe vett és nekidöntött egy fának. A csípője köré fontam a lábaimat, ezzel is közelebb húzva őt magamhoz. Kis idő múlva elváltak ajkaink és lihegve néztünk egymás vágytól izzó szemébe.
- Ez nem helyes, ugye tudod? – kérdeztem.
- Nem érdekel – felelte és újra birtokba vette ajkaimat, majd néhány perc után ismét megálltunk. – Ugye én megmondtam?
- Mi? Csak arra ment ki ez az egész, hogy beláttasd velem az igazadat? – Kezdtem ideges lenni. Csak bizonyítani akart nekem?
- Csak részben. De nem csak ezért csókoltalak meg.
- Hanem?
- Ne butáskodj már, Bella! Hányszor mondjam még, hogy szeretlek? Ez irányítja minden tettemet, mióta ismerlek.
- Most inkább visszamegyek a házba – jelentettem ki és már ott sem voltam. Le kellett higgadnom. Hogy lehet ilyen önző és önelégült? – bosszankodtam. Már megbántam, hogy naiv voltam és bedőltem neki. Azért is be akartam bizonyítani neki, hogy nem játszhat velem. Ideje nekem is bekeményítenem – határoztam el magam.

8. fejezet

KÉREK SZÉPEN KRITIKÁT, HA ELOLVASTAD!!!

(Edward szemszöge)

Türelmetlenül járkáltam fel-alá a szobámban egész nap, nem tudtam, hol lehet már Bella és Ben. Amikor Alice és Jazz visszatértek nélkülük vadászat után, kutatni kezdtem a fejükben, Alice-ében természetesen semmit nem láttam, viszont Jasper annál beszédesebb volt. Próbálta nem mutatni a többiek felé, hogy élménybeszámolót tart gondolatban.
~ Nézd, Edward – kezdte. – Nekem semmi közöm az egészhez.~ Majd lepergett a nap történéseit. A vásárlókörúton nem történt semmi érdemleges, kivéve, hogy Ben szinte egyfolytában Bellát leste. Aztán, miután vadásztak, Alice kitalálta, hogy sürgősen vissza kell jönnie a házba, Jazzel együtt. Hogy utána mi történhetett Belláék között, nem tudta, de Alice hazaúton elmesélte neki, hogy volt egy látomása Belláról, de még nem tiszta a kép, mivel Bella nem tud dönteni Ben és köztem. Ez egy jó hír volt számomra, mert ez bizonyította, hogy tényleg nem szabad feladnom. El is határoztam, hogy mihelyst hazatérnek Belláék, beszélni fogok vele. Addig úgy döntöttem, lent múlatom az időt a családommal. Mind a nappaliban voltak, kivéve Rosalie-t, aki mióta visszajöttünk, általában a szobájukban tartózkodott.
- Na mi van már? – kérdezte Emmett. – A Beni gyerek lecsapja a kezedről Bellát.
- Észrevettem – morogtam neki.
- Miért hagyod? Ha Rosie-ra szállt volna így rá, már rég a farkasok közé vetettem volna.
- Szerintem hagyni kéne, hogy Bella döntse el, kivel akar lenni – szólt közbe Alice, mire mindenki értetlenül nézett rá. – Sajnálom, Edward – fordult hozzám. – Én szeretlek téged, mint a bátyámat, de Bellát is szeretem és nem akarom, hogy boldogtalan legyen.
- Miért, szerinted Edward nem tudná őt boldoggá tenni? – Mindannyian a hang irányába néztünk és Rosalie állt a lépcső tetején, meglehetősen mérges volt.
- Hé, bébi, hát itt vagy? – röppent fel Emmett hozzá, felkapta az ölébe, leszáguldott vele és lerakta a kanapéra, majd szenvedélyes csókot váltottak. – Végre csatlakozol hozzánk.
- Csak unom már ezt a semmit. Edward, hogy lehetsz ekkora idióta? Nem veszed észre, hogy Bella még mindig odáig van érted?
- Hé, gyerekek! – avatkozott közbe Esme. – Nyugalom. Mind tudjuk, hogy Bella nehéz hónapokon ment keresztül és ráadásul miattunk.
- Csak miatta – mutatott rám Rose. – Én már az elején megmondtam, hogy ez lesz. Hiba volt beavatni a lányt.
- Életem legjobb döntése volt – förmedtem rá. – Csak az volt hiba, hogy önző módon elhagytam. Miattam lett ilyen.
- És még véded is? Tálcán kínáltad fel Bennek. Egyébként meg éppen próbáltam melléd állni. Úgy gondolom, ha már egy lett közülünk, hozzánk tartozik. És hiába elleneztem a dolgot, most már mindegy, mert átváltozott és ahelyett, hogy itt figyeljük a kínlódásotokat, inkább segíteni kellene eldönteni neki, hogy kit akar. Mert már baromira elegem van ebből a drámából. – Miután befejezte a mondandóját, felállt, kézen fogta Emmettet és felhúzta az emeletre, akinek egyből fülig ért a szája. Nem is mertem belehallgatni a gondolataiba.
- Nos, szerintem igaza van Rose-nak, legalábbis ebben – szólalt meg Jasper.
- én is próbálok segíteni Bellának – mondta Alice -, de nem akarok ráerőltetni senkit. Neki kell éreznie, hogy ki felé húz jobban. – Ebben többiek is egyetértettek. Kicsivel később eluntuk a várakozást és felmentünk az emeletre. Épp a szobámban hallgattam zenét, amikor meghallottam Ben gondolatait. Teljesen be volt zsongva, újra és újra lejátszotta magában, ahogyan megcsókolja Bellát és ő viszonozza. Szinte éreztem a vágyakozásukat, amitől megborzongtam. Megvártam, amíg bemegy a szobájába és elérkezettnek láttam az időt, hogy beszéljek Bellával. Bekopogtam az ajtaján, ő azt hitte, hogy Alice vagyok és behívott. Ahogy beléptem, felült az ágyán, maga alá húzta a lábait és a nem létező szöszöket kezdte el leszedegetni a ruhájáról. A haja kicsit kócos volt és néhány fűszálat láttam benne.
- Jó volt ma a vadászat? – érdeklődtem.
- Igen, semmi különös nem történt – válaszolta, de tudtam, hogy füllent. Túl jól ismertem már ahhoz, hogy észrevegyem.
- Aha – bólogattam, majd felé nyúltam és kiszedtem a hajából egy fűszálat. – Látom, jól érezted magad. Amellett Ben sem igazán tudja eltitkolni a gondolatait előlem. – közöltem vele, ő pedig csendben maradt.
- Sajnálom. Nem tudom, mit mondhatnék.
- Nem kell mondanod semmit – néztem rá. – Nem azért jöttem, hogy magyarázkodj. Én szerettem volna mondani valamit.
- És mit? – kérdezte kíváncsian.
- Ma reggel, amikor zongoráztam, tudom, hogy ott voltál.
- Én…
- Ne tagadd! Igaz, hogy téged nem vettelek észre, de Esmén keresztül láttalak a lépcső alján ülni. Tudom, hogy ránk emlékeztél, miközben játszottam az altatódat, mert láttam az arcodon.
- Hagyd ezt, Edward! – Próbált leállítani, de eldöntöttem, hogy akkor is végig fogom mondani, amit akartam.
- Csak szeretném, ha tudnád, hogy hiába is vagy elutasító velem, nem adom fel. Ha nem láttalak volna reggel, nem érezném így, de tudom, hogy nem vagy közömbös irántam. Be fogom neked bizonyítani, hogy megérdemlem a szerelmedet.
- Felesleges. Már bizonyítottad, hogy nem hihetek a szavadnak.
- Bella – szóltam rá. – Most még újak neked ezek az érzések, tudom. Elég intenzíven jönnek elő az érzelmeid, de ez csak az elején lesz így, néhány hónapig. És azt is észrevettem, hogy képes vagy manipulálni a saját érzéseidet. Szerintem csak ezért vagy képes távol tartani magad tőlem. De én tudok várni, ahogy majdnem száz évet vártam rád már, így többet is bírni fogok.
- Miről beszélsz? – kérdezte hitetlenkedve, mire én rámosolyogtam azzal a mosolyommal, amit régen úgy szeretett és közelebb hajoltam. Nem akartam megcsókolni, csak azt akartam, hogy rájöjjön, hogy igazam van. Csak néhány milliméter választott el minket, és éreztem finom illatát. Más volt, mint emberként, de így is csábított és alig tudtam ellenállni neki. Tudtam, hogy ő is így érez, mert megremegett egy kicsit és láttam a szemében a vágyat felcsillanni. Biztos voltam benne, ha megcsókolnám, hagyná magát, de egyelőre megelégedtem a tudattal. Megsimogattam az arcát és egy puszit leheltem a homlokára.
- Erről beszélek – feleltem halkan és felálltam. – Látod már? Te hozzám tartozol és én türelmesen meg fogom várni, hogy belásd. – Majd elégedetten kimentem a szobából. A folyosón összefutottam Bennel.
- Szia! – köszönt nekem. – Már akartam veled beszélni.
- Mondd csak! – mondtam, de már tudtam, mit akar. – De már tudok mindent.
- Igen? – nézett rám csodálkozva.
- Hahó! Gondolatolvasó vagyok – kopogtattam meg a fejét a mutatóujjammal.
- Ja, persze. És? Nem haragszol Bella miatt?
- Miért haragudnék? Majd ő eldönti, kit akar.
- Ezt hogy érted? Azt hittem, már nincs köztetek semmi.
- Nincs, de most mondtam el neki, hogy nem fogom feladni.
- Értem. Nézd, Ed! Ha akarod, én elmegyek. Nem szeretném elveszíteni a barátságodat.
- Nem fogod. Én szúrtam el, te pedig jókor voltál jó helyen. Nem a te hibád. Egyenlő küzdelem lesz.
- De szerintem már választott. Mármint egész nap együtt voltunk…
- Az lehet, de én tudom, hogy bizonytalan. Ismerem őt és a többiek gondolatait is. Szóval csak rajta, győzzön a jobb! – kezet fogtunk és elváltunk. Tudtam, hogy Alice a sarkon elbújva hallgatózik és folyamatosan próbálja elterelni a gondolatait, mert azokat az átkozott dalokat énekelgette napok óta. – Alice, előjöhetsz! És kitalálhatnál valami újat, mert már unom ezeket a mondókákat.
- Szia, Edward! – lépett elő. – Csak nem akartam megzavarni titeket.
- Elmondanád, mit titkolsz előlem?
- Nem.
- Jaspernek elmondtad.
- A fene… Hát, akkor már tudod.
- Nem teljesen, csak annyit, hogy nem tiszta a kép.
- Akkor ennyi elég is. Én sem tudok többet. Amúgy meg majd kiderül minden, ha Bella végre választ.
- Most beszéltem vele.
- Igen? És mit?
- Menj és kérdezd meg tőle! – Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést és visszavonultam a szobámba. Végre kezdtem talpra állni az önsajnálatból. Ráadásul, ami Bellánál történt, sokat lendített a helyzetemen. Végigdőltem a kanapémon és bekapcsoltam a cd-lejátszómat, majd a lágy zene és az elmúlt néhány perc hatására végre megnyugodtam.

(Bella szemszöge)

Miután Edward kiment és magamra hagyott a jól összekuszált gondolataimmal, nemsokára bejött Alice és kíváncsian csillogó szemekkel lehuppant az ágyamra, de nem szólalt meg. Így ültünk percekig, ő némán nézett engem, én pedig próbáltam rendezni magamban a történteket.
- Na mesélj! – törte meg végül a csendet barátnőm.
- Mit meséljek? – kérdeztem teljesen összezavarodva.
- Hát hogy mi történt Benjivel?!
- Ja, sétáltunk, szedett nekem virágot…
- Blablabla – szakított félbe. – Nem erre vagyok kíváncsi.
- Hát… - mosolyogtam el magam. – Megcsókolt, ha ezt akarod tudni.
- És, milyen volt?
- Kellemes.
- Kellemes? Ennyi? Na ne viccelj!
- Oké, óriási volt! – ujjongtam. – Soha nem éreztem még efféle vágyat.
- Ez azért van, mert csak nem régóta vagy vámpír. Az elején mind ilyenek voltunk, hajjaj! – nevetett és láttam, hogy eszébe jutott valami, de nem mondta el.
- Tudom, Edward felvilágosított.
- Hogyhogy? Mesélte, hogy beszéltetek, de nem mondta, hogy miről.
- Miután hazaértünk, bejött hozzám és felvilágosított az érzéseimről.
- És?
- Elmondta, hogy észrevette, hogy tudom befolyásolni, hogy mit érezzek. Ezt mondjuk már én is észrevettem. Aztán közölte velem, hogy nem fogja feladni, mert tudja, hogy még mindig szeretem.
- Jól tudja? Vagy honnan vette?
- Reggel hallgatóztam, amikor a zongorán játszotta az altatómat, és ő Esme szemén keresztül látott engem.
- Esme?
- Ő azt tanácsolta, hogy ne szalasszam el Edwardot. Vagy legalábbis jól gondoljam át.
- Ez egy megszívlelendő tanács. – Értetlenül néztem rá.
- Mi történt? Már nem a Ben pártját fogod?
- Nem fogom én senki pártját. – Nagyot sóhajtott. – Én csak azt akarom, hogy boldog légy! A döntés a tied. Csak ne húzd túl sokáig az időt! Én melletted állok, akárhogy is döntesz, és a többiek is.
- Köszi, ez jól esik – motyogtam magam elé. Valóban döntenem kellett volna. – De Alice!
- Igen?
- Mondok neked valamit Edwarddal kapcsolatban, de nem szabad, hogy kiolvassa a fejedből. – Barátnőm közelebb hajolt hozzám és kíváncsian várta, mit akarok mondani. – Az előbb, amikor itt járt, egészen közel hajolt hozzám és a pajzsom nem lökte el őt. Sőt, olyan heves vágyakozás fogott el iránta, hogy nem sok kellett hozzá, hogy megcsókoljam. És az igazat megvallva most legszívesebben utána mennék és… - Itt elhallgattam, mert nem tudtam, hogyan folytassam, Alice pedig izgatottan várt. – Hagyjuk – húzódtam el. – A rossz az, hogy amikor Bennel vagyok, akkor is ezt érzem.
- Pedig már kezdtem örülni. Szerintem meg kéne tanulnod irányítani a képességedet, azt, amelyikkel az érzelmeidet manipulálod, és úgy talán sikerülne csak az egyiket szeretned.
- Ez nem tűnik hülyeségnek – értettem egyet és felkeltem. – Elmegyek és megkeresem Jake-et. Köszi a tanácsot. – Az ablakon keresztül távoztam, hogy ne találkozzak senkivel. Szükségem volt egy kívülálló segítségére, és amúgy is hiányzott már az én barátom…

7. fejezet

(Edward szemszöge)

Szóval nem lehet kifejezni azt az érzést, amikor tanúja voltam, hogy az én Bellám elhívja Bent vásárolni. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Az még megrázóbb volt, amikor Ben megsimogatta a farkasokkal való incidens után Bella arcát, és Jasperen keresztül érezni véltem, ahogy szerelmemet kellemes borzongás tölti el az érintés nyomán. Nem tudtam elhinni, hogy ez a lány ugyanúgy érezhet más férfi iránt, mint annak idején irántam, egyszerűen nem akartam elfogadni a tényt, hogy már nem rám vágyik. De akkor mi lehetett az az érzés, amit akkor tapasztaltam, amikor Charlie-val beszéltünk? – gondolkodtam. – Azt nem lehetett úgy megjátszani. Teljesen tanácstalan voltam: hagyjam, had menjen a maga feje után és kerüljön közel Benhez, akit barátomnak tekintettem, vagy próbáljam meg újra meghódítani a szívét? Még ha száz évig is tartana vagy akár tovább, nekem akkor is megérné, ha csak egy szikrányi jelét is mutatná, hogy van esélyem, ebben biztos voltam.
Egész éjjel a kis rétünkön voltam és felidéztem az emlékeinket: amikor először hoztam ide és megmutattam neki igazi valómat és kiálltam a napfényre, hagyva, hogy a sugarak milliónyi apró gyémántként ragyogjanak márványszerű bőrömön. Sosem fogom elfelejteni az arcát, ahogy elbűvölten nézett. Az is eszembe jutott, amikor majdnem megcsókolt, én pedig ijedten ugrottam fel és kénytelen voltam megmutatni neki, mekkora erő lakozik bennem, de őt nem érdekelte, hogy egy óvatlan pillanatban akár meg is ölhettem volna. Láttam az arcán, hogy megrémült, de mégis velem maradt. Annyira bízott bennem… Azon a napon csókoltam meg őt először. Életem egyik legszebb emléke volt az első csókunk. Ő annyira beleélte magát, hogy szinte rám mászott, én pedig alig tudtam ellenállni a csábításnak, hogy megharapjam. Bella mindig feszegette a határaimat és egyáltalán nem félt tőlem. Ha csak egyszer is lenne alkalmam bizonyítani, megmutatnám neki, hogy mennyire megbántam mindent, amivel fájdalmat okoztam neki – töprengtem. Virradatkor elindultam haza. Nem futottam, nem volt miért sietnem. Szerencsére a nappalit üresen találtam, gondoltam kihasználom a nyugalmat és leülök egy kicsit a zongorámhoz, hátha egy kicsit jobb kedvre derülök tőle. Automatikusan a Bella altatóját kezdtem el játszani, nem is figyeltem rá. Teljesen ellazultam és csak a dallamra figyeltem, kizártam a külvilágot. A zongorázás mindig lenyugtatott. Szinte éreztem Bella bőrének illatát az orromban, mintha ott lettem volna a régi szobájában, Charlie házában. Ezt a dalt dúdoltam neki éjjelenként, hogy el tudjon aludni, én pedig vigyázhattam az álmát. Szerettem nézni, ahogy aludt, teljesen elbűvölt. Olyankor békés volt az arca. Általában beszélt álmában, de legtöbbször az én nevemet suttogta. Merengésemből egy gondolatfoszlány szakított ki: ,, Hát igazam volt…” – Esme hangját ismertem fel benne és már láttam is, ahogy Bellát figyeli, aki a lépcső alján ült fejét a térdére hajtva és szomorúan hallgatta, ahogy zongorázom. Boldogság öntötte el halott szívemet és ekkor határoztam el magamban, hogy igenis megpróbálom majd visszahódítani.

(Bella szemszöge)

Ahogy azt várni lehetett, nem sokáig élvezhettük Alice és Jasper társaságát, mert vadászat közben barátnőmnek eszébe jutott valami sürgős dolog, amit Jasper segítségével gyorsan el kellett intéznie. Így végre kettesben maradhattam Bennel. Egy kidőlt fa törzsére ültünk le, néhány perc kínos hallgatás után megszólalt:
- Örülök, hogy van alkalmunk beszélgetni egy kicsit – kezdte. – Már azóta várom ezt, hogy megpillantottalak, csak tudod, egy kicsit még várni akartam, hogy elintéződjenek a dolgok.
- Jobb is így, legalább már nem kell másra koncentrálnom – helyeseltem.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze, kérdezz nyugodtan!
- Szóval te és Ed… Nem is tudom, hogy mondjam… Van még valami köztetek?
- Nincs semmi. Volt, de elmúlt.
- Ezt ő is tudja?
- Elég egyértelműen értésére adtam. – Újabb csend állt be, majd próbáltam elterelni a témát. – És neked van Dél-Amerikában valakid?
- Nincs. Volt egy barátnőm ötven évig, de aztán jobbnak láttuk külön folytatni tovább. Ő nem volt hajlandó áttérni az állati vér fogyasztására, én pedig nem láttam így értelmét. Meg amúgy is különböztünk, csak a szükség tartott minket össze ennyi időn át.
- Mióta vagy vámpír?
- Közel százötven éve. Ebből százkettőt töltöttem emberi véren.
- És mi vett rá, hogy válts?
- A családom összebarátkozott Carlsile-ékkal és ők bebizonyították, hogy lehet másképp is élni, emberek között. Így teljesebb az életünk.
- Értem és örülök.
- Van kedved sétálni egyet? – Volt kedvem, mi az, hogy! Egyre szimpatikusabb lett nekem, nagyon tetszett, ahogy borostyán szemei kedvesen csillogtak, amikor rám nézett. Séta közben beszélgettünk a családjáról, a tapasztalatairól, az országokról, ahol járt és ahova el szeretne jutni. Ő is, mint Carlsile-ék, rengeteget tanult már és több nyelven beszélt. Nem találtam benne semmi ellenszenves vonást. Egy kis réthez érve szedett nekem egy csokorral a színes vadvirágokból, majd a fűben fekve bámultuk a bárányfelhőket. Tökéletes nap volt. Később lehunyt szemmel élveztem a nap sugarainak melegét, de egyszer csak árnyék borult rám. Már épp bosszankodni kezdtem, hogy megint eső lesz, amikor felnyitottam a szememet és megláttam, hogy Ben felém hajolva az arcomat fürkészi és mosolyog.
- Tudod, hogy elképesztően gyönyörű vagy? – kérdezte halkan.
- Zavarba hozol – válaszoltam.
- Ugyan miért? Ez az igazság. – Megsimogatta az arcomat és én éreztem, hogy eljött a pillanat, és eldöntöttem, ha meg akar csókolni, hagyni fogom. Mintha olvasott volna a gondolataimban, lassan közelebb hajolt hozzám és lágyan hozzáérintette ajkait az enyémekhez. Viszonoztam a csókját és karjaimmal átfontam a nyakát, erre ő egyre szenvedélyesebben kezdett csókolni, ami nem volt ellenemre. Sőt, furcsa volt, mert Edward mindig nagyon óvatos volt és vigyázott, hogy ne lépjük át a határt. Most viszont Bennel nem kellett vigyáznunk, nehogy megsértsen a fogaival és átadhattuk magunkat az élvezetnek. Beletúrtam a hajába, alig bírtam visszafogni felkorbácsolódott vágyamat, amit ő kiváltott belőlem. Soha nem tapasztalt érzések kerítettek hatalmukba és ez csak fokozódott, amikor Ben keze lejjebb vándorolt rajtam és próbálta feljebb húzni a ruhámat. Nehezemre esett abbahagyni, de megálljt kellett parancsolnom.
- Kérlek, még ne! – lihegtem nehezen. – Ne most és ne itt.
- Persze – suttogta. –Ne haragudj rám, de észveszejtő vagy! – Visszafeküdt mellém a fűbe és mélyeket sóhajtott. Tetszettek ezek az újonnan felfedezett érzések. Sejtettem, hogy az újszülöttségem is közre játszik ebben, ugyanúgy, ahogy az Edward iránt hirtelen előtört haragomban is.
- Lassan haza kéne mennünk, megy le a nap. Nem fogják tudni, hol vagyunk – mondtam, majd felálltam. Benji is felkászálódott, bár elég kelletlenül. Megfogta a kezemet és magához húzott. Átölelte a derekamat, majd újra megcsókolt. Én ismét nem bírtam ellenállni neki és viszonoztam, közben ujjaimmal cirógattam a tarkóját, majd két tenyerem közé fogtam az arcát és kicsit elhúzódtam tőle.
- Folytatjuk, oké? – Nyomtam egy puszit a szájára, megfogtam a kezét és elindultunk vissza a házba. Egész úton azon imádkoztam magamban, hogy csak Edward ne legyen lent. A bejárati ajtó előtt elengedtem Ben kezét és így léptünk be a nappaliba, ahol Emmett kivételével nem tartózkodott senki. Hála Istennek – gondoltam magamban.
- Megkerültek az elveszett báránykák? – vigyorgott Em. – Merre jártatok? Jót vadásztatok? – És közben az ujjaival idézőjelet mutatott, miközben nem hervadt le a mosoly a szájáról.
- Egy kicsit messzire mentünk, nem figyeltük, merre járunk – hazudtam, de ő átlátott rajtam.
- Na persze – felelte. – Én meg a mesebeli öreganyó vagyok. – Nem volt kedvünk vitázni vele és felballagtunk a szobáinkba. Végigdőltem az ágyamon és lehunytam a szemem. Hát, mégis megtettem – gondoltam. – Kikezdtem Bennel, el sem hiszem. – Kopogást hallottam az ajtómon. Biztos voltam benne, hogy Alice az és kiszóltam:
- Gyere be, Alice, nyugodtan! Egyedül vagyok.
- Öhöm… Igazán örülök, de csak én vagyok az – dugta be a fejét Edward. – Bejöhetek?
- Persze – feleltem és felültem az ágyon, magam alá húzva a lábaimat és nem létező szöszöket kezdtem el leszedegetni a ruhámról. Edward belépett és leereszkedett az ágy szélére.
- Jó volt ma a vadászat? – érdeklődte.
- Igen, semmi különös nem történt – füllentettem.
- Aha – bólogatott, majd felém nyúlt és kiszedett a hajamból egy fűszálat. – Látom, jól érezted magad. Amellett Ben sem igazán tudja eltitkolni a gondolatait előlem. – Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Nem hittem, hogy sokáig el lehet majd titkolni a dolgot, de azért reménykedtem benne, hogy lesz időm feldolgozni magamban a történteket és Bennel sem ártott volna megbeszélni, hogyan tovább.
- Sajnálom. Nem tudom, mit mondhatnék.
- Nem kell mondanod semmit – nézett rám szomorúan. – Nem azért jöttem, hogy magyarázkodj. Én szerettem volna mondani valamit.
- És mit? – Kíváncsi lettem.
- Ma reggel, amikor zongoráztam, tudom, hogy ott voltál.
- Én…
- Ne tagadd! Igaz, hogy téged nem vettelek észre, de Esmén keresztül láttalak a lépcső alján ülni. Tudom, hogy ránk emlékeztél, miközben játszottam az altatódat, mert láttam az arcodon.
- Hagyd ezt, Edward! – Nem akartam beszélni erről, hiába volt igaza.
- Csak szeretném, ha tudnád, hogy hiába is vagy elutasító velem, nem adom fel. Ha nem láttalak volna reggel, nem érezném így, de tudom, hogy nem vagy közömbös irántam. Be fogom neked bizonyítani, hogy megérdemlem a szerelmedet.
- Felesleges. Már bizonyítottad, hogy nem hihetek a szavadnak.
- Bella – szólt rám. – Most még újak neked ezek az érzések, tudom. Elég intenzíven jönnek elő az érzelmeid, de ez csak az elején lesz így, néhány hónapig. És azt is észrevettem, hogy képes vagy manipulálni a saját érzéseidet. Szerintem csak ezért vagy képes távol tartani magad tőlem. De én tudok várni, ahogy majdnem száz évet vártam rád már, így többet is bírni fogok.
- Miről beszélsz? – kérdeztem hitetlenkedve, mire ő csak sejtelmesen mosolygott azzal a csábos mosolyával, amit régen annyira szerettem és közelebb hajolt. Csak néhány milliméter választott el minket, már kezdtem azt hinni, hogy meg akar csókolni. Éreztem finom, édes illatát és újra előtörtek az emlékeim. Megremegtem és iszonyúan vágyni kezdtem az érintésére. Majdnem elvesztettem a fejem és készültem elfogadni a közeledését, amikor megsimogatta az arcomat és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Erről beszélek – felelte halkan és felállt. – Látod már? Te hozzám tartozol és én türelmesen meg fogom várni, hogy belásd. – Fogta magát és kiment a szobából, otthagyva engem a kínnal. Nem vagyok normális – bosszankodtam. - Mi a fene esett beléd, Bella? Megőrültél? – Visszadobtam magam az ágyra és legszívesebben addig vertem volna a fejemet a falba, amíg ki nem űzöm az összes gondolatot belőle. Bár nem hittem, hogy Carlisle-ék díjazták volna.

6. fejezet

(Bella szemszöge)

Elégedett voltam magammal. Most, hogy beszéltem Charlie-val, megnyugodtam. Visszatértünk a Cullen házba és én felmentem a szobámba, kicsit gondolkodnom kellett. Az, hogy az előbb néhány percre újra Edward karjaiban voltam, eléggé felzaklatott. Valamiért rossz érzésem volt Edwarddal kapcsolatban. Tudtam, hogy folyamatosan rágja magát miattam és mardossa a bűntudat. Azon agyaltam, hogy helyesen teszem –e, hogy elutasítom a közeledését. Olyan volt, mintha két részre szakadtam volna. Egyfelől borzasztóan vágytam rá és mindent megadtam volna, ha mellette lehetek, másfelől tombolt bennem a harag és az újabb csalódástól való félelem. Nem értettem, miért érzek így, hiszen miután elhagyott és mielőtt még átváltoztam, minden gondolatom ő volt. Azokban az időkben biztos voltam benne, hogy ha egyszer visszajönne hozzám, boldogan ugrottam volna a karjaiba és szorítottam volna, hogy el ne menjen. Mióta pedig felébredtem vámpírként, nem tudom visszafogni a dühömet. Arra is gondoltam, hogy ez is egy normális emberi reakció, amit korábban elnyomott a bánat, most pedig előtört belőlem. Úgy döntöttem, valakivel beszélnem kell erről, de vajon ki lenne a megfelelő személy? Sorra vettem a lehetőségeimet: Alice? Nos, ő a legjobb barátom, mióta ismerem őket, kicsit bolondos, de megbízható, bár eléggé önfejű. Rosalie? Ő azóta utál, mióta először találkoztunk, bár most már nem volt rá oka. Esme? Nem tudtam, mennyire lehetne vele erről beszélni. Gondoskodó volt és olyan, mint egy anya, viszont fiaként imádta Edwardot és talán fájt volna neki, ha kiöntöttem volna a szívemet. Emmett elhülyéskedte volna a dolgot, tehát ő szóba sem jöhetett. Jasper talán megértené, hiszen biztos voltam benne, hogy ő is érzi, amit mi. Carlisle pedig a legbölcsebb volt köztünk, úgyhogy őt is számításba vettem. Nehéz volt a döntés. Kopogtatás szakította félbe a gondolatmenetemet, majd Alice kukucskált be az ajtón.
- Szabad? – kérdezte cérnavékony hangján.
- Persze – feleltem. – Elmegyünk holnap vásárolni Port Angelesbe?
- Naná, ki nem hagynám. Szólok Jaspernek és ha nincs ellenedre, elhívom Benjit is. Legalább lesz alkalmatok megismerkedni.
- Jó ötlet – motyogtam halkan.
- Na, mi az? – kíváncsiskodott barátnőm. – Talán mégsem érdekel?
- Hívd el nyugodtan – hagytam rá, nem volt kedvem magyarázkodni. - Legfeljebb csak barátok leszünk.
- Bella, ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz?
- Tudom és köszönöm. Csak félek, hogy Edward kiolvassa a fejedből.
- Nyugi, nem fogja. Szerintem már kívülről fújja gyermekdalokat, amiket a közelében énekelni szoktam.
- Gyermekdalok?
- Aham, mint például a János bácsi vagy a Kelj fel – vonta mega vállát. – Így nem hall semmit, csak ezeket. Egyébként meg valami megváltozott a látomásomban.
- Igen? És mi?
- Nem tudom neked pontosan elmagyarázni, de szerintem még nem vagy túl Edwardon.
- Miért, talán azt láttad, hogy vele vagyok?
- Hát, igazából téged látlak – Szünetet tartott ennél a résznél, én meg egyre kíváncsibb lettem. – És nem tudom, helyes –e, hogy elmondom neked…
- Ja, Alice, nem csigázz már!
- Na jó, de ne vedd készpénznek,amit most mondok és ne erőltess semmit!
- Alice! – Kezdett felbosszantani.
- Szóval a látomásomban téged látlak menyasszonyként. Boldog vagy és gyönyörű. De azt nem látom, hogy ki a vőlegény. – Látszott rajta, hogy erőlködik, hogy jobban lássa a képet, de nem járt sikerrel. Teljesen ledöbbentem. Én, mint menyasszony? Ki lehet a vőlegény, Edward vagy talán Ben? – Próbáltam számba venni a lehetőségeket. Lehet, jobb lett volna, ha tényleg nem tudok erről. Nem nézhettem úgy rájuk többet, mintha nem tudtam volna, hogy valamelyikükhöz hozzá fogok menni.
- Hát ez szép. – Ennyire tellett tőlem.
- Bella, kérlek, viselkedj természetesen! És ha úgy érzed, hogy Edward az igazi, ne állj ellen! Persze az sem lesz baj, ha Benjit választod. Mindkettőnek adhatsz esélyt, de egyiket se áltasd!
- Nem fogom. Holnap elmegyünk négyesben vásárolgatni és jól fogjuk érezni magunkat. Meglátjuk, Ben tényleg olyan édes –e.
- Tényleg az – vigyorgott Alice. – Viszont Edwarddal van múltatok, ezt se felejtsd el!
- Nem is tudnám, hidd el! Olyan emlékeim vannak vele kapcsolatban, amikre örökké emlékezni fogok. És itt az örökkét szó szerint vehetjük.
- Ez a legjobb az egészben. Hogy örökre együtt lehetünk.
- Igen, bár még nem tudtam megszokni a gondolatát. A többiek merre vannak?
- Elmentek vadászni. Emmett hallotta ma a városban, hogy hatalmas medvék tartják rettegésben a túrázókat. Ő meg elvállalta a hős szerepét és elhatározta, hogy levadássza őket. Ben segít neki.
- Medvék? – kiáltottam fel. – Azok nem medvék, hanem vérfarkasok. A la push-i rezervátumban lakó indiánok. Ismerem őket, Jacob Black a barátom.
- Micsoda?
- Gyerünk, meg kell állítanunk őket, nehogy baja essen valakinek.
- Nem eshet bajuk, azt már láttam volna.
- Ők azért vannak, hogy megvédjék a népüket a vámpíroktól. Egyedül ők képesek végezni velünk. Siessünk! – Már lent is voltam a nappaliban, Esme és Carlisle meglapődve nézett rám:
- Bella, mi a baj? – kérdezte Esme.
- Azok a medvék az erdőben nem medvék, hanem farkasok. A Quileute indiánok. Jacob Black-ék.
- Velük kötöttünk szerződést – bólogatott Carlsile. - Emmették rájuk vadásznak? De most hogyhogy farkasok?
- Victoria ás Laurent miatt. Meg kellett védeniük a törzset az ellenségtől. Jake mesélte nekem. siessünk, nehogy megsérüljön valaki! – Ekkor már Edward, Jasper és Rose is lent voltak és rohanni kezdtünk Emmették után, remélve, hogy nem késünk el. Az erdő mélyén megéreztük az illatukat, a farkasokéval együtt. Nem sokára rájuk is találtunk, amint farkasszemet nézve álltak egymással szemben és vicsorogtak. A farkasok közott felismertem Jake-et.
- Állj! – léptem közéjük.
- Bella, ne menj a közelükbe! – mondta aggódva Edward.
- Nem lesz baj – feleltem, majd Jake felé fordultam. – Jake, nyugi. Emmett nem tudta, hogy ti vagytok azok. Nem akart harcot. – Az egyik farkas hirtelen eltűnt egy bokorban, majd kis idő múlva előlépett Sam, az alfa.
- Ha átléptétek volna a határvonalat – kezdte Emmettékre nézve -, már nem léteznétek.
- Nem tudhatták, hogy ti vagytok – próbálta nyugtatni Carlisle. – Elnézéseteket kérjük.
- Sam, tényleg nem az ő hibájuk – csatlakoztam én is.
- Rendben, hiszek nektek – válaszolta Sam. – És az új fiú nem veszélyes az emberekre?
- Én is állati véren élek – mondta Ben. Odamentem a Jake farkashoz és leguggoltam hozzá, majd megsimogattam fejét, erre ő halkan nyüszíteni kezdett és megnyalta a kezemet. A többiek csodálkozva figyelték a jelenetet, de minket ez nem zavart.
- Hiányzol, Jake – suttogtam barátom fülébe. – És nem számít, hogy én is vámpír vagyok, szeretnék a barátod maradni, ha lehet. – Ő könnyes szemekkel nézett rám és a vállamra tette a mancsát. – Ezt igennek veszem. – Ezután elbúcsúztunk és visszamentünk a házba.
- Bella – lépett hozzám Emmett -, köszönöm. – Majd erős karjai közé kapott és magához szorított. – Ha te nem vagy, hülyeséget csinálok. És szegény Bent is belekeverem.
- Ugyan, nem történt semmi – csatlakozott az említett. – Legalább akadt egy kis izgalom. Azért köszi, Bella – mosolygott rám és újra megcirógatta az arcomat. Az érintése nyomán bizseregni kezdett a bőröm. Ehhez hasonlót eddig csak Edwarddal éreztem, zavarba is jöttem. Jasper érezhetett valamit, mert ránk nézett és felvonta a szemöldökét, de Alice kapcsolt és egy csókkal elterelte a figyelmét.
- Holnap vásárolni megyünk Alice-szel és Jazzel. Van kedved velünk jönni? – érdeklődtem.
- Igen, de még mennyire! – ujjongott. – Ez jó ötlet. – Első lépés megtéve – nyugtáztam magamban és izgatottság lett úrrá rajtam. Sajnos Edward szem– és fültanúja volt mindennek és alig tudta leplezni csalódottságát. Elköszöntem a családtól és fellibbentem a szobámba, ahol olvasással ütöttem el az időmet reggelig. Alice már korán betoppant.
- Szóval volt bátorságod elhívni Benjit? – tért a lényegre.
- Úgy tűnik. Úgy döntöttem, lesz, ami lesz – vontam meg a vállam. – Csak sajnos Edward is hallotta.
- Igen – húzta el a száját barátnőm. – Szegénykém. De tudom, hogy még nem döntöttél, mert ugyanolyan zavaros a kép. Pedig elhiheted, mennyire koncentrálok. Főleg a díszítés érdekel, bár vannak elképzeléseim.
- Pihentesd egy kicsit a dolgot, hátha úgy könnyebb lesz!
- Nem, azt nem lehet. Borzasztóan kíváncsi vagyok, ki lesz a szerencsés választottad.
- Nálam nem lehetsz kíváncsibb. Éppen ezért vagyok most még jobban összezavarodva.
- Tehát szereted még a bátyámat?
- Mit tagadjam? Igen – adtam meg magam. – De sajnos ez nem ilyen egyszerű.
- Miért is?
- Nagyon megbántott. És csalódást okozott, mert nem tartotta be az ígéretét.
- Lehet, de azt is tudod, hogy miattad tette. Ez talán enyhítő körülmény, nem? Na de sebaj, az idő mindent elrendez majd. Abból pedig van bőven. – Kacsintott, majd kitáncolt a szobából. Engem meg magamra hagyott a gondolataimmal, amiket sikerült megint jól összekuszálnia. Egy óra múlva riasztottuk a fiúkat, hogy ideje indulni. Jasper már előre tartott Alice vásárlási mizériájától, de barátnőja kedvéért jó pofát vágott hozzá. Szerettem nézni őket, mert habár nem nyalták-falták egymást, mégis csak úgy sugárzott róluk a szerelem. Irigylésre méltó pár voltak. Carlisle kocsijával mentünk, Jasper vezetett, Alice ült mellette, Ben és én pedig a hátsó ülésen utaztunk. Az úton nem sokat beszéltünk, inkább csak Alice fecsegett, hogy milyen ruhákat szeretne venni majd és mivel dobhatná fel a ház hangulatát. Elég hamar Port Angelesbe értünk, mint minden vámpír, Jasper is szerette a sebességet. Ezután bejártunk jó néhány butikot, a fiúk egyre csüggedtebben battyogtak utánunk a rengeteg ruhával és kiegészítőkkel teli szatyrokkal. A vásárlás végeztével úgy döntöttünk, hogy amint hazaérünk, elmegyünk vadászni. Hiába az önuralom, Bennek és nekem szükségünk volt az emberek között eltelt órák után egy kiadós vadászatra, Alice pedig örömmel egyezett bele, hogy Jasperrel elkísérnek majd minket. Valószínűleg Jazznek is feltűnt valami, de nem szólt semmit, amiért hálás voltam neki. A hazaút ugyanolyan gyors volt, és én már tűkön ültem, hogy hamarosan talán kettesben maradhatok Bennel, aki egyre szimpatikusabb volt nekem. Igaz, nem beszélt sokat, azt is főleg Alice-szel és Jasperrel tette, de bíztam benne, hogy nemsoká másképp lesz. Amikor hazaértünk, gyorsan felszaladtam lepakolni a cuccaimat a szobámba, letusoltam és megpróbáltam kitalálni, mit is vegyek fel, hogy ne legyek túl kihívó, de túlságosan visszafogott sem. Végül egy fekete legging és egy méregzöld hosszú ujjú ruha mellett döntöttem. A hajamat kifésültem és elindultam megkeresni a többieket. A nappali üres volt, csak a zongora hangját lehetett hallani. Rögtön rájöttem, hogy Edward volt ott, az én altatómat játszotta, amitől összeszorult a szívem. Leültem a lépcső aljára és hallgatóztam. Szerencsére nem vette észre, hogy ott voltam, legalábbis reméltem. Rám törtek a közös emlékeink és elméláztam rajtuk. Szinte éreztem Edward illatát és érintéseit, ahogy hozzábújtam a Charlie házában lévő régi szobámban és elalvás előtt hallgattam, ahogy dúdolja ezt a lágy dallamot, amit nekem komponált. Merengésemből Esme hangja szakított ki, aki leült mellém és a vállamra hajtotta a fejét.
- Bella, már percek óta figyellek – suttogta. – És ne próbáld meg elhitetni velünk, hogy nem szereted Edwardot. Magaddal meg végképp ne. Ha elszalasztod, meg fogod bánni.
- Úgy gondolod?
- Hm… Én nem szólok bele és más sem fog. Csak annyit tanácsolok, hogy ne siess el semmit, hanem gondolkozz! És tudom, hogy ez hülyén hangzik, de hallgass a szívedre! Mert bár már nem dobog, de talán szenvedélyesebben tud szeretni, mint az élőké. Nekünk ez marad, ha már örök életre vagyunk ítélve. – Ezután felállt és felröppent az emeletre, mielőtt még Alice lejött volna.
- Készen vagy? – nézett végig rajtam. – Csini vagy. Indulás, a fiúk kint várnak ránk. – Már egyáltalán nem volt kedvem vadászni, jobban szerettem volna egyedül lenni, de már megígértem, nem mondhattam vissza. Adni akartam egy esélyt Bennek. És magamnak is.