11. fejezet

Azt elfelejtettem említeni, hogy amit Edward mond Bellának, a meteoros hasonlat az eredeti New Moonból van és direkt ezt írtam bele, mert szeretem azt a részt... Szóval nem koppintani akartam vagy ellopni.



(Edward szemszöge)

Egész délután a tisztáson dolgoztunk, Alice és Jasper szívesen segítettek előkészíteni a terepet a romantikus éjszakának. Jól esett, hogy támogattak.
- Mi már azt hittük, hogy beletörődtél – mondta Jazz, miközben lerakosgatta a gyertyákat.
- Soha nem fogok beletörődni – feleltem.
- Tetszik ez a hozzáállás – mosolygott Alice. – És Bellának is szüksége van a noszogatásra, mert úgy tűnik, magától nem képes dönteni.
- És látsz valamit az estével kapcsolatban? – kérdeztem húgomtól, mire ő a semmibe meredve nézett néhány másodpercig, majd megrázta a fejét.
- Sajnos nem igazán. Váltakoznak az események és ez az, ami megőrjít. Bella egyszerűen képtelen elhatározni magát. Mindenesetre nagyon jól fog kinézni ez a kis tisztás, mire végzünk vele.
Hát, majd én megpróbálok ma segíteni neki – gondoltam magamban.
Mindenhova vörös rózsaszirmokat szórtunk, ezzel befedve a füves talajt, majd az egész közepére rózsaszín szirmokból egy szív alakú halmot raktunk. Ezután az területet telis tel pakoltuk gyertyákkal, a szív köré pedig szintén gyertyákat helyeztünk el. Megbeszéltük, hogy otthon azt mondjuk majd, ahogy hármasban vadászni megyünk, hogy ne tűnjön fel senkinek a hiányunk. Tudtam, hogy Bella délután Jake-kel találkozik, így visszafele Alice majd elkapja és elhozza ide. Sötétedéskor elkezdtük meggyújtogatni a gyertyákat, majd elégedetten szemléltük művünket. Alice tapsikolt örömében, Jazz csak mosolygott.
- Hát, akkor nincs más hátra – kezdte fivérem, majd megveregette a vállamat -, mint hogy sok sikert kívánjak. Drukkolok neked.
- Kösz, Jazz! – nevettem el magam idegesen. – Mindent meg fogok tenni. És köszönöm a segítséget! – Alice is odajött hozzám és átölelt. Majd megláttam a fejében az egyik látomását: Bella állt gyönyörű, hófehér menyasszonyi ruhában az oltárnál, egy színes fréziacsokorral a kezében, boldogan mosolyogva. Ránéztem húgomra, aki bátorítólag rám mosolygott. – Köszi, Alice! – suttogtam neki. Végre én is láttam a képet, csak arra kellett törekednem, hogy én legyek az, aki majd feleségül veszi az én Bellámat…
(Bella szemszöge)

Sejtettem, kinek a műve lehet az a csoda, aminek a közepén ültem. Jobban szemügyre vettem a helyet. Nagyon sok gyertyát láttam, fényük meghitté tette az éjszaka sötétjét. A rózsaszirmokat nem sajnálták a földről, és a szív, amin ültem, csak még romantikusabbá tette az egészet.
- Tetszik? – hallottam a már jól ismert hangot a hátam mögül. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy lássam, Edward van ott.
- Káprázatos – válaszoltam. – Alig találok rá szavakat.
- Ez volt a célom – felelte és leült mellé, lábait felhúzta és állát a térdére tette, majd engem figyelt kíváncsian mosolyogva. – És hogy megpróbáljalak itt tartani. – Nagyot sóhajtottam és megpróbáltam összeszedni a szavakat.
- Edward… - kezdtem. – Kérlek…
- Sss! – szakított félbe. – Nem kell most rögtön döntened. Csak kérlek, maradj velem reggelig! Ez még belefér?
- Ben nem fogja tudni, hol vagyok.
- Alice és Jasper fedeznek, ne félj! – Hát ez hihetetlen.
- Jól megszerveztétek – ismertem el. – Na jó, maradok. Ha már ennyit vesződtetek. – Még mindig alig akartam hinni a szememnek. És hogy Alice és Jasper is közreműködtek… Egy darabig csak ültünk egymás mellett és bámultuk a gyertyalángokat. Aztán Edward megszólalt:
- Szeretnék neked elmondani valamit. Talán ezzel el tudom neked magyarázni az érzéseimet.
- Mesélj!
- Mielőtt megismertelek, Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek. Érted, amit mondani akarok, Bella? – nézett rám csillogó szemekkel. – Nem tudok nélküled élni. Tudom, hogy sokszor elmondtam már, de ha kell, elmondom még ezerszer, amíg meg nem érted. Szeretlek, Bella. Mindig is szerettelek. – Hinni akartam neki, de nehéz volt. – Mondd ki, hogy nem szeretsz! Mondd a szemembe! - Nem tudtam kimondani. Tudtam, hogy egyszerűbb lenne minden és én visszamehetnék Benhez, mégsem mondhattam, mert nem lett volna igaz. Szerettem őt. Belenéztem várakozó szemeibe.
- Nem mondom, hogy nem szeretlek. Mert igenis szeretlek. Mindig te leszel életem szerelme. Mégis elmegyek Bennel, mert megígértem neki, és nem szegem meg az ígéretemet.
- Muszáj mindig emlékeztetned rá, hogy én megszegtem? Akkor azt láttam helyesnek, a te érdekedben. Ha tudtam volna, hogy ezzel még nagyobb bajba sodorlak, nem tettem volna meg.
- Hiszek neked – sóhajtottam. Nem akartam vitatkozni vele, akkor nem. Mivel nem tudtam, hogy fogom érezni magam Dél-Amerikában, nem lehettem biztos benne, hogy hamarosan újra fogom látni őt. – És ez az éjszaka a tiéd lesz. A miénk. De reggel elmegyek, és neked itt kell maradnod.
- Rendben – egyezett bele. Lassan hozzám hajolt és ajkaival lágyan súrolta az enyémet. Az érzés, amit kiváltott belőlem, váratlanul tört rám. Talán a helyszín tette, talán az, hogy rég nem csókolt meg, de ugyanolyan hévvel csókoltam vissza, mint a legelső csókunkkor. Nem bírtam és nem is akartam visszafogni magam. Teljesen felé fordultam, hanyatt döntöttem és ráültem. Kezeit a csípőmre helyezte és magához húzott. Szenvedélyesen csókoltuk egymást, tudva, hogy talán az az utolsó alkalom. Kis idő múlva helyet cseréltünk, én kerültem alulra, ő fölém könyökölt, de nem csókolt meg rögtön, csak végighúzta kezét a testemen, forróságot hagyva érintése nyomán rajtam.
- Még mindig fura, hogy meleg vagy – simogattam meg az arcát, mire ő egy finom puszit adott az orrom hegyére és nevetett.
- Gyönyörű vagy – állapította meg és újra megpuszilt, most az államat. Aztán újabb apró puszikkal illette az arcomat, a homlokomat, a hajamat, mire én megfogtam az arcát és magamhoz húztam.
- Ne csigázz! – És hevesen megcsókoltam, aminek az lett az eredménye, hogy megint percekig faltuk egymást.
- Nekem az a fura csak, hogy nem kell óvatoskodnom veled – mondta, amikor elváltak ajkaink. – És az az igazság, hogy örülök ennek.
- Hát még én, hogy nem állítasz le állandóan, amikor belemelegszünk. – Erre elnevette magát és én vele nevettem. Aztán magamra húztam, a lábaimat a csípője köré fontam jó szorosan, ezzel magamhoz préseltem őt és elégedettséggel töltött el, amit éreztem nála.
- Ömm… Bella – Próbált mocorogni, de nem engedtem. – Egy kicsit engedj a szorításon.
- Hopsz, bocsi – vigyorogtam zavartan és lazítottam a lábaimon, de csak annyira, hogy kényelmesebb legyen neki.
- Így jobb, köszi – mondta és lehajolt hozzám, hogy újra megcsókoljon. - Kérdezhetek valamit? – húzódott el egy picit.
- Persze.
- Mi hiányzik legjobban az emberlétedből?
- Hát… - Egy rövid ideig gondolkodtam. – Az, amikor melletted aludtam el éjszakánként, miután te eldúdoltad az altatómat – vallottam be. Ma nem számít semmi – gondoltam. Úgy éreztem, nyugodtan lehetek hozzá őszinte. Edward az mellkasára vont, beletúrt a hajamba, majd dúdolni kezdte a dalt, ugyanúgy, mint rég.
Néhány perc után megkerestem az ajkait és hozzányomtam az enyémet, ő nem ellenkezett, hanem érzékien viszonozta. Ezután órákon keresztül nem hagytuk abba, pihenésre nem volt szükségünk, sem levegőre, így csak az élvezetre kellett koncentrálnunk. Őrjítően kívántam és éreztem, hogy ezzel ő is így volt, mégsem léptük át a határt, a ruhák rajtunk maradtak, de ettől függetlenül érzékien simogattunk egymást alattuk. Mindketten szenvedtünk a felkorbácsolódott vágytól, de nem lett volna helyes, ha tovább megyünk ennél. És ahogy teltek az órák, nekem annál több kedvem lett ott maradni vele. De tudtam, hogy nem bánthatom meg Bent.
Napkeltekor felkeltem a szívágyunkról és szomorúan ránéztem.
- Mennem kell – jelentettem ki.
- Kérlek, maradj! – könyörgött és felült, majd megszorította a kezemet.
- Jaj, Edward! Megbeszéltük – próbáltam kivonni a kezemet az övéből, de nem akarta elengedni.
- Bella! – mondta, majd feltérdelt. – Gyere hozzám feleségül!
- Hogy mi?! – Meglepődtem és meg sem bírtam szólalni.
- Légy a feleségem! – Sikerült kiszabadulnom, és hitetlenkedve néztem rá, majd megráztam a fejem.
- Most mennem kell. – Ennyit bírtam kinyögni, megfordultam és futni kezdtem. Aztán kicsit lassítottam, megvártam, míg rendeződnek a gondolataim és csak így léptem be a házba. A család kíváncsian meredt rám.
- Ben? – kérdeztem zavartan.
- Az emeleten – felelte Esme. – Mi történt?
- Semmi – füllentettem és felszaladtam a szobámba. Végigdőltem az ágyamon és könnyek nélkül sírni kezdtem.


(Edward szemszöge)

Láttam, ahogy Alice a réthez vezeti Bellát és kíváncsian figyeltem a reakcióját. Nem csalódtam, jócskán meglepődött, de tetszett neki a látvány, ahogy reméltem. Lassan a szívhez sétált, miután húgom magára hagyta, majd leült a sziromhalmokra. Picit még vártam, nem akartam csak úgy rárontani. Aztán, mikor úgy találtam, eleget gyönyörködött a látványban, mögé léptem.
- Tetszik? – kérdeztem halkan.
- Káprázatos – válaszolta. – Alig találok rá szavakat.
- Ez volt a célom – feleltem és leültem mellé, lábaimat felhúztam és államat a térdemre tettem, majd őt figyeltem kíváncsian mosolyogva. – És hogy megpróbáljalak itt tartani. – Nagyot sóhajtott.
- Edward… - kezdte. – Kérlek…
- Sss! – szakítottam félbe. – Nem kell most rögtön döntened. Csak kérlek, maradj velem reggelig! Ez még belefér? – Reméltem, nem kérek tőle lehetetlent és igent mond.
- Ben nem fogja tudni, hol vagyok.
- Alice és Jasper fedeznek, ne félj! – nyugtattam meg. Jól kiterveltem mindent.
- Jól megszerveztétek – ismerte el. – Na jó, maradok. Ha már ennyit vesződtetek. – Láttam rajta, hogy alig akarja elhinni ezt az egészet. Egy darabig csak ültünk egymás mellett és bámultuk a gyertyalángokat. Aztán megszólaltam:
- Szeretnék neked elmondani valamit. Talán ezzel el tudom neked magyarázni az érzéseimet.
- Mesélj!
- Mielőtt megismertelek, Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek. Érted, amit mondani akarok, Bella? – néztem rá várakozón. – Nem tudok nélküled élni. Tudom, hogy sokszor elmondtam már, de ha kell, elmondom még ezerszer, amíg meg nem érted. Szeretlek, Bella. Mindig is szerettelek. – Végre kimondtam, amit éreztem. Azt akartam, hogy tudja, mennyit jelent nekem. – Mondd ki, hogy nem szeretsz! Mondd a szemembe! – Elbizonytalanodott, és én ezt fél sikerként könyveltem el magamban. Ha gondolkodik rajta, és nem vágja rögtön a fejemhez, már jó.
- Nem mondom, hogy nem szeretlek. Mert igenis szeretlek. Mindig te leszel életem szerelme. Mégis elmegyek Bennel, mert megígértem neki, és nem szegem meg az ígéretemet. – Értettem a célzást.
- Muszáj mindig emlékeztetned rá, hogy én megszegtem? Akkor azt láttam helyesnek, a te érdekedben. Ha tudtam volna, hogy ezzel még nagyobb bajba sodorlak, nem tettem volna meg.
- Hiszek neked – sóhajtotta. – És ez az éjszaka a tiéd lesz. A miénk. De reggel elmegyek, és neked itt kell maradnod.
- Rendben – egyeztem bele. Tudtam, hogy bizonyítanom kell. Lassan hozzá hajoltam és ajkaimmal lágyan súroltam az övét. Éreztem rajta, hogy nem akar ellenállni, jó ötlet volt az első randink helyszínére elhozni őt. Felém fordult, hanyatt döntött és rám ült. Megfogtam a csípőjét és magamhoz húztam, majd szenvedélyes csókban forrtunk össze. Nem tudtam, hogy látom-e viszont, és nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy megpróbáljam maradásra bírni. Kis idő múlva helyet cseréltünk, fölé könyököltem, de nem csókoltam meg azonnal, csak végighúztam a kezemet tökéletes alakján, láttam rajta, hogy tetszik neki.
- Még mindig fura, hogy meleg vagy – simogatta meg az arcomat, mire egy finom puszit adtam az orra hegyére és elnevettem magam. Nem győztem gyönyörködni benne.
- Gyönyörű vagy – állapítottam meg és újra megpusziltam, ezúttal az állát. Aztán újabb apró puszikkal leheltem az arcára, a homlokára, a hajára, amit mindig is imádtam, mire megfogta az arcomat és magához húzott.
- Ne csigázz! – Hevesen megcsókolt, és újra alig bírtunk elszakadni egymás ajkától.
- Nekem az a fura csak, hogy nem kell óvatoskodnom veled – mondtam, amikor elváltak ajkaink. – És az az igazság, hogy örülök ennek.
- Hát még én, hogy nem állítasz le állandóan, amikor belemelegszünk. – Erre elnevettem magam, mire ő is nevetni kezdett. Aztán magához húzott, lábait a csípőm köré fonta, megfeledkezve újszülött erejéről, mire felszisszentem.
- Ömm… Bella – Próbáltam mocorogni, de nem engedett. – Egy kicsit engedj a szorításon.
- Hopsz, bocsi – vigyorogta zavartan és lazított a lábain, de csak annyira, hogy kényelmesebb legyen nekem. Meglehetősen az volt, egészen közel éreztem magamhoz, amitől csak még jobban kívántam.
- Így jobb, köszi – mondtam és lehajoltam hozzá, hogy újra megcsókoljam. - Kérdezhetek valamit? – húzódtam el egy picit.
- Persze.
- Mi hiányzik legjobban az emberlétedből? – Már egy ideje kíváncsi voltam rá, mit fog válaszolni.
- Hát… - Kicsit gondolkodott. – Az, amikor melletted aludtam el éjszakánként, miután te eldúdoltad az altatómat. – Jól esett, hogy így érez. A mellkasomra vontam, mint azelőtt, simogatni kezdtem a haját, majd elkezdtem dúdolni neki a jól ismert dallamot. Így feküdtünk egy darabig, majd megkereste a számat ajkaival és újra csókolni kezdtük egymást. Ezután reggelig nem nagyon hagytuk abba. Őrülten kívántam őt, és tudtam, hogy ő is engem, mégsem léptünk át egy bizonyos határt. Elég volt, hogy ruhán keresztül vagy éppen az alatt simogathatjuk egymást. Minél közelebb került a napkelte, annál jobban kétségbeestem, hogy hamarosan el kell válnom tőle, ki tudja, mennyi időre. Aztán egyszer csak felkelt és szomorú szemekkel hozzám fordult:
- Mennem kell – mondta.
- Kérlek, maradj! – könyörögtem és felültem, majd megszorítottam a kezét, mint egy fuldokló a szalmaszálat. Úgy is éreztem magam, mintha a létezésem függne attól, hogy most elmegy-e.
- Jaj, Edward! Megbeszéltük – Próbálta kihúzni a csuklóját a kezeim közül, de nem engedtem.
- Bella! – mondtam, majd feltérdeltem. Eszembe villant, amit Alice mutatott nekem, mielőtt itt hagytak. Lépnem kellett. – Gyere hozzám feleségül!
- Hogy mi?! – Meglepődött és meg sem bírt szólalni.
- Légy a feleségem! – Láttam, hogy meg van lepődve, de meg kellett kérnem. Sikerült kiszabadítania magát és megrázta a fejét.
- Most mennem kell. – Elfordult és futásnak eredt, én pedig ottmaradtam, bámulva utána és úgy éreztem, vége az életemnek…

Nem akartam látni, ahogy elindulnak Bennel, így megvártam, amíg már biztos voltam benne, hogy nincsenek a házban és elindultam. Nem rohantam, nem volt miért. Nem érdekelt semmi, és már előre féltem a rám váró napoktól és hónapoktól, mert tudtam, hogy a családom ugyanolyan sajnálkozva fog rám nézni, mint néhány hónappal ezelőtt.
Amikor beléptem a házba, nem volt ott senki. Legalább nem kellett rögtön szembesülnöm a szánalmukkal és a saját szomorúságukkal. Leültem a zongorához és játszani kezdtem, remélve, hogy ezzel majd kicsit sikerül elterelnem a figyelmemet.
Hirtelen két kezet éreztem magamon, ahogy hátulról átkarolnak és egy lágy hang a fülembe suttog:
- Már azt hittem, sose érsz haza…