7. fejezet

(Edward szemszöge)

Szóval nem lehet kifejezni azt az érzést, amikor tanúja voltam, hogy az én Bellám elhívja Bent vásárolni. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Az még megrázóbb volt, amikor Ben megsimogatta a farkasokkal való incidens után Bella arcát, és Jasperen keresztül érezni véltem, ahogy szerelmemet kellemes borzongás tölti el az érintés nyomán. Nem tudtam elhinni, hogy ez a lány ugyanúgy érezhet más férfi iránt, mint annak idején irántam, egyszerűen nem akartam elfogadni a tényt, hogy már nem rám vágyik. De akkor mi lehetett az az érzés, amit akkor tapasztaltam, amikor Charlie-val beszéltünk? – gondolkodtam. – Azt nem lehetett úgy megjátszani. Teljesen tanácstalan voltam: hagyjam, had menjen a maga feje után és kerüljön közel Benhez, akit barátomnak tekintettem, vagy próbáljam meg újra meghódítani a szívét? Még ha száz évig is tartana vagy akár tovább, nekem akkor is megérné, ha csak egy szikrányi jelét is mutatná, hogy van esélyem, ebben biztos voltam.
Egész éjjel a kis rétünkön voltam és felidéztem az emlékeinket: amikor először hoztam ide és megmutattam neki igazi valómat és kiálltam a napfényre, hagyva, hogy a sugarak milliónyi apró gyémántként ragyogjanak márványszerű bőrömön. Sosem fogom elfelejteni az arcát, ahogy elbűvölten nézett. Az is eszembe jutott, amikor majdnem megcsókolt, én pedig ijedten ugrottam fel és kénytelen voltam megmutatni neki, mekkora erő lakozik bennem, de őt nem érdekelte, hogy egy óvatlan pillanatban akár meg is ölhettem volna. Láttam az arcán, hogy megrémült, de mégis velem maradt. Annyira bízott bennem… Azon a napon csókoltam meg őt először. Életem egyik legszebb emléke volt az első csókunk. Ő annyira beleélte magát, hogy szinte rám mászott, én pedig alig tudtam ellenállni a csábításnak, hogy megharapjam. Bella mindig feszegette a határaimat és egyáltalán nem félt tőlem. Ha csak egyszer is lenne alkalmam bizonyítani, megmutatnám neki, hogy mennyire megbántam mindent, amivel fájdalmat okoztam neki – töprengtem. Virradatkor elindultam haza. Nem futottam, nem volt miért sietnem. Szerencsére a nappalit üresen találtam, gondoltam kihasználom a nyugalmat és leülök egy kicsit a zongorámhoz, hátha egy kicsit jobb kedvre derülök tőle. Automatikusan a Bella altatóját kezdtem el játszani, nem is figyeltem rá. Teljesen ellazultam és csak a dallamra figyeltem, kizártam a külvilágot. A zongorázás mindig lenyugtatott. Szinte éreztem Bella bőrének illatát az orromban, mintha ott lettem volna a régi szobájában, Charlie házában. Ezt a dalt dúdoltam neki éjjelenként, hogy el tudjon aludni, én pedig vigyázhattam az álmát. Szerettem nézni, ahogy aludt, teljesen elbűvölt. Olyankor békés volt az arca. Általában beszélt álmában, de legtöbbször az én nevemet suttogta. Merengésemből egy gondolatfoszlány szakított ki: ,, Hát igazam volt…” – Esme hangját ismertem fel benne és már láttam is, ahogy Bellát figyeli, aki a lépcső alján ült fejét a térdére hajtva és szomorúan hallgatta, ahogy zongorázom. Boldogság öntötte el halott szívemet és ekkor határoztam el magamban, hogy igenis megpróbálom majd visszahódítani.

(Bella szemszöge)

Ahogy azt várni lehetett, nem sokáig élvezhettük Alice és Jasper társaságát, mert vadászat közben barátnőmnek eszébe jutott valami sürgős dolog, amit Jasper segítségével gyorsan el kellett intéznie. Így végre kettesben maradhattam Bennel. Egy kidőlt fa törzsére ültünk le, néhány perc kínos hallgatás után megszólalt:
- Örülök, hogy van alkalmunk beszélgetni egy kicsit – kezdte. – Már azóta várom ezt, hogy megpillantottalak, csak tudod, egy kicsit még várni akartam, hogy elintéződjenek a dolgok.
- Jobb is így, legalább már nem kell másra koncentrálnom – helyeseltem.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze, kérdezz nyugodtan!
- Szóval te és Ed… Nem is tudom, hogy mondjam… Van még valami köztetek?
- Nincs semmi. Volt, de elmúlt.
- Ezt ő is tudja?
- Elég egyértelműen értésére adtam. – Újabb csend állt be, majd próbáltam elterelni a témát. – És neked van Dél-Amerikában valakid?
- Nincs. Volt egy barátnőm ötven évig, de aztán jobbnak láttuk külön folytatni tovább. Ő nem volt hajlandó áttérni az állati vér fogyasztására, én pedig nem láttam így értelmét. Meg amúgy is különböztünk, csak a szükség tartott minket össze ennyi időn át.
- Mióta vagy vámpír?
- Közel százötven éve. Ebből százkettőt töltöttem emberi véren.
- És mi vett rá, hogy válts?
- A családom összebarátkozott Carlsile-ékkal és ők bebizonyították, hogy lehet másképp is élni, emberek között. Így teljesebb az életünk.
- Értem és örülök.
- Van kedved sétálni egyet? – Volt kedvem, mi az, hogy! Egyre szimpatikusabb lett nekem, nagyon tetszett, ahogy borostyán szemei kedvesen csillogtak, amikor rám nézett. Séta közben beszélgettünk a családjáról, a tapasztalatairól, az országokról, ahol járt és ahova el szeretne jutni. Ő is, mint Carlsile-ék, rengeteget tanult már és több nyelven beszélt. Nem találtam benne semmi ellenszenves vonást. Egy kis réthez érve szedett nekem egy csokorral a színes vadvirágokból, majd a fűben fekve bámultuk a bárányfelhőket. Tökéletes nap volt. Később lehunyt szemmel élveztem a nap sugarainak melegét, de egyszer csak árnyék borult rám. Már épp bosszankodni kezdtem, hogy megint eső lesz, amikor felnyitottam a szememet és megláttam, hogy Ben felém hajolva az arcomat fürkészi és mosolyog.
- Tudod, hogy elképesztően gyönyörű vagy? – kérdezte halkan.
- Zavarba hozol – válaszoltam.
- Ugyan miért? Ez az igazság. – Megsimogatta az arcomat és én éreztem, hogy eljött a pillanat, és eldöntöttem, ha meg akar csókolni, hagyni fogom. Mintha olvasott volna a gondolataimban, lassan közelebb hajolt hozzám és lágyan hozzáérintette ajkait az enyémekhez. Viszonoztam a csókját és karjaimmal átfontam a nyakát, erre ő egyre szenvedélyesebben kezdett csókolni, ami nem volt ellenemre. Sőt, furcsa volt, mert Edward mindig nagyon óvatos volt és vigyázott, hogy ne lépjük át a határt. Most viszont Bennel nem kellett vigyáznunk, nehogy megsértsen a fogaival és átadhattuk magunkat az élvezetnek. Beletúrtam a hajába, alig bírtam visszafogni felkorbácsolódott vágyamat, amit ő kiváltott belőlem. Soha nem tapasztalt érzések kerítettek hatalmukba és ez csak fokozódott, amikor Ben keze lejjebb vándorolt rajtam és próbálta feljebb húzni a ruhámat. Nehezemre esett abbahagyni, de megálljt kellett parancsolnom.
- Kérlek, még ne! – lihegtem nehezen. – Ne most és ne itt.
- Persze – suttogta. –Ne haragudj rám, de észveszejtő vagy! – Visszafeküdt mellém a fűbe és mélyeket sóhajtott. Tetszettek ezek az újonnan felfedezett érzések. Sejtettem, hogy az újszülöttségem is közre játszik ebben, ugyanúgy, ahogy az Edward iránt hirtelen előtört haragomban is.
- Lassan haza kéne mennünk, megy le a nap. Nem fogják tudni, hol vagyunk – mondtam, majd felálltam. Benji is felkászálódott, bár elég kelletlenül. Megfogta a kezemet és magához húzott. Átölelte a derekamat, majd újra megcsókolt. Én ismét nem bírtam ellenállni neki és viszonoztam, közben ujjaimmal cirógattam a tarkóját, majd két tenyerem közé fogtam az arcát és kicsit elhúzódtam tőle.
- Folytatjuk, oké? – Nyomtam egy puszit a szájára, megfogtam a kezét és elindultunk vissza a házba. Egész úton azon imádkoztam magamban, hogy csak Edward ne legyen lent. A bejárati ajtó előtt elengedtem Ben kezét és így léptünk be a nappaliba, ahol Emmett kivételével nem tartózkodott senki. Hála Istennek – gondoltam magamban.
- Megkerültek az elveszett báránykák? – vigyorgott Em. – Merre jártatok? Jót vadásztatok? – És közben az ujjaival idézőjelet mutatott, miközben nem hervadt le a mosoly a szájáról.
- Egy kicsit messzire mentünk, nem figyeltük, merre járunk – hazudtam, de ő átlátott rajtam.
- Na persze – felelte. – Én meg a mesebeli öreganyó vagyok. – Nem volt kedvünk vitázni vele és felballagtunk a szobáinkba. Végigdőltem az ágyamon és lehunytam a szemem. Hát, mégis megtettem – gondoltam. – Kikezdtem Bennel, el sem hiszem. – Kopogást hallottam az ajtómon. Biztos voltam benne, hogy Alice az és kiszóltam:
- Gyere be, Alice, nyugodtan! Egyedül vagyok.
- Öhöm… Igazán örülök, de csak én vagyok az – dugta be a fejét Edward. – Bejöhetek?
- Persze – feleltem és felültem az ágyon, magam alá húzva a lábaimat és nem létező szöszöket kezdtem el leszedegetni a ruhámról. Edward belépett és leereszkedett az ágy szélére.
- Jó volt ma a vadászat? – érdeklődte.
- Igen, semmi különös nem történt – füllentettem.
- Aha – bólogatott, majd felém nyúlt és kiszedett a hajamból egy fűszálat. – Látom, jól érezted magad. Amellett Ben sem igazán tudja eltitkolni a gondolatait előlem. – Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Nem hittem, hogy sokáig el lehet majd titkolni a dolgot, de azért reménykedtem benne, hogy lesz időm feldolgozni magamban a történteket és Bennel sem ártott volna megbeszélni, hogyan tovább.
- Sajnálom. Nem tudom, mit mondhatnék.
- Nem kell mondanod semmit – nézett rám szomorúan. – Nem azért jöttem, hogy magyarázkodj. Én szerettem volna mondani valamit.
- És mit? – Kíváncsi lettem.
- Ma reggel, amikor zongoráztam, tudom, hogy ott voltál.
- Én…
- Ne tagadd! Igaz, hogy téged nem vettelek észre, de Esmén keresztül láttalak a lépcső alján ülni. Tudom, hogy ránk emlékeztél, miközben játszottam az altatódat, mert láttam az arcodon.
- Hagyd ezt, Edward! – Nem akartam beszélni erről, hiába volt igaza.
- Csak szeretném, ha tudnád, hogy hiába is vagy elutasító velem, nem adom fel. Ha nem láttalak volna reggel, nem érezném így, de tudom, hogy nem vagy közömbös irántam. Be fogom neked bizonyítani, hogy megérdemlem a szerelmedet.
- Felesleges. Már bizonyítottad, hogy nem hihetek a szavadnak.
- Bella – szólt rám. – Most még újak neked ezek az érzések, tudom. Elég intenzíven jönnek elő az érzelmeid, de ez csak az elején lesz így, néhány hónapig. És azt is észrevettem, hogy képes vagy manipulálni a saját érzéseidet. Szerintem csak ezért vagy képes távol tartani magad tőlem. De én tudok várni, ahogy majdnem száz évet vártam rád már, így többet is bírni fogok.
- Miről beszélsz? – kérdeztem hitetlenkedve, mire ő csak sejtelmesen mosolygott azzal a csábos mosolyával, amit régen annyira szerettem és közelebb hajolt. Csak néhány milliméter választott el minket, már kezdtem azt hinni, hogy meg akar csókolni. Éreztem finom, édes illatát és újra előtörtek az emlékeim. Megremegtem és iszonyúan vágyni kezdtem az érintésére. Majdnem elvesztettem a fejem és készültem elfogadni a közeledését, amikor megsimogatta az arcomat és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Erről beszélek – felelte halkan és felállt. – Látod már? Te hozzám tartozol és én türelmesen meg fogom várni, hogy belásd. – Fogta magát és kiment a szobából, otthagyva engem a kínnal. Nem vagyok normális – bosszankodtam. - Mi a fene esett beléd, Bella? Megőrültél? – Visszadobtam magam az ágyra és legszívesebben addig vertem volna a fejemet a falba, amíg ki nem űzöm az összes gondolatot belőle. Bár nem hittem, hogy Carlisle-ék díjazták volna.