(Bella szemszöge)
VÉGREVÉGREVÉGRE!!!
Elérkezett a várva várt nagy nap! – Hatalmasat nyújtózkodtam az ágyon. Hiába nem volt szükségem ilyesmikre, azért néha jól estek az ilyen emberi dolgok. A hagyományokhoz híven, Edward és én külön töltöttük az éjszakát. Hallottam, amint hajnal öt körül hazaértek a legénybúcsúról, aztán lélegzetvételnyi idő alatt Edward már a szobaajtóban állt és csillogó arany szemekkel mosolygott rám a világ legigézőbb mosolyával. Nem állhattam ellen neki, még ha akartam volna, akkor sem. Fogtam magam és hozzá futottam, felugrottam az ölébe és hosszú, szenvedélyes csókban forrtunk össze, majd lassan az ágy felé indult velem, én pedig berúgtam az ajtót magunk mögött.
- Jó reggelt, Szerelmem – köszöntött vőlegényem, mikor lélegzethez jutott, és letett az ágyra. – Hiányoztál.
- Te is nekem – suttogtam, és újra magamhoz vontam, hogy megcsókolhassam. Igyekeztem visszafogni magam, de annyira vágytam már rá, hogy képtelen voltam ellenállni a közelségének.
- Nyugi, édes – húzódott el egy picit és nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. – Már csak néhány óra és összeházasodunk.
- Tudom – sóhajtottam. – De ez volt életem egyik leghosszabb éjszakája.
- És az utolsó nélkülem töltött, ígérem – nevetett fel és egy puszit nyomott a homlokomra. – Alice már tűkön ül, hogy nekilásson felöltöztetni és kisminkelni téged. Ilyenkor azt kívánom, bár ne tudnék belelátni mások fejébe. Te el sem tudod képzelni, milyen idegesítő tud lenni a húgom.
- Hidd el, én is tapasztaltam már. Ne feledd, én vagyok az ara, rajtam fog dolgozni egész nap.
- És biztos vagyok benne, hogy emberibb leszel egy igazi embernél – nyugtatott meg.
- Azt nagyon remélem. Nem akarom apáékat belekeverni ebbe az egészbe. Nem hiszem, hogy fel tudnák fogni. Renee tuti kiakadna, jobb meghagyni őket a saját világukban.
- Ebben igazad van. És minél kevesebb ember tud a létezésünkről, annál jobb. Na de most mennem kell, Alice mindjárt itt fog toporzékolni az ajtó előtt, és isten óvjon a haragjától, pláne egy ilyen nagy napon – nevetve felállt és az ajtóhoz sétált, míg én igyekeztem rendbe szedni magam. Kitárta az ajtót, és igaza volt, Alice már ott állt előtte, kezét kopogásra emelve, szemében türelmetlenség csillogott. – Gyere be, hugi – állt el az útjából Edward, és barátnőm belibegett a szobába, ügyet sem vetve bátyja széles vigyorára. Végignézett rajtam, elhúzta a száját, majd hatalmasat sóhajtott.
- Te jó ég, Bella! Hogy fogok én belőled embert varázsolni néhány óra alatt? – nyögött fel, majd hátra nézett. – Te meg hagyj minket most, legközelebb csak az oltárnál láthatod Bellát. Szóval ne leselkedj.
- Igenis – hajolt meg Edward, és még csak palástolni sem próbálta, milyen jót mulat barátnőmön, aztán el is tűnt.
Előre éltem az elkövetkező óráktól, és hamar kiderült, hogy nem alaptalanul. Alice először betessékelt a fürdőbe, hogy megmossa a hajamat, amit szerinte jobb lett volna rögtön leborotválni, mert még kopaszon is jobban mutattam volna, mint azzal a kóccal a fejemen. Ami mellesleg nem volt akkora tragédia, mint ő azt állította.
Mikor végzett a hajmosással, törölközővel szinte szálanként felitatta a vizet róla, majd nekiállt kikefélni. Nem volt annyira fájdalmas ez a művelet, mintha emberként érezném, de azért így sem volt kellemes. Kicsit csodálkoztam a viselkedésén, de nem firtattam, gondoltam, az előkészületek kimerítették. Ami persze butaság, mert ha valaki, akkor Alice leállíthatatlan, ha egy esemény meg szervezéséről van szó.
- Mondd, Bella – kezdte elgondolkodva hosszú csend után végre. – Utálsz engem?
- Ezt meg honnan veszed? – néztem rá elképedve a tükörben.
- Egyáltalán nem könnyíted meg a dolgomat.
- Mire gondolsz? – Tényleg nem értettem, mi baja.
- Nem látom rajtad a lelkesedést, ami ilyenkor elvárható lenne, és nem tudom, hogy ezt az egész hajcihőt utálod, vagy csak rám neheztelsz.
- Egyik sem. Semmi bajom se veled, se az esküvővel. Ami egy kicsit aggaszt, az a vendégek, hogy tökéletesen emberien viselkedjem, és ne akarjak megölni senkit.
- Emiatt nem kell félned, minden rendben lesz – felelte és tovább bogozta a hajamat, de nem lett vidámabb. Láttam rajta, hogy töri a fejét valamin, de reméltem, hogy magától is elmondja majd.
- Szóval? Mi nyomja a lelked? – kérdeztem néhány perc múlva mégis.
- Semmi. Néha bevillannak képek a fejemben, tudod, a szokásos, amikor valaki nem tud dönteni, és ez kikészít.
- És ki nem tud dönteni?
- Azt sem tudom. Mondom, csak képek, de túl rövid ideig látom őket ahhoz, hogy valamit is kivegyek belőlük. Nem számít, ez ma a te nagy napod, és nem foglak terhelni ezekkel – zárta le a témát és hozzálátott, hogy tincsenként betekerje és megszárítsa a hajamat. Tudtam, hogy a végeredmény zseniális lesz, úgyhogy nem kérdezősködtem, mi a terve velem. A látomásaival pedig majd foglalkozunk később, ahogy ő is mondta – döntöttem. Ha fontos lett volna, biztosan szól Carlisle-nak, és Edward is tudott volna már róla. Ezután egy fél percre eltűnt, és hallottam, ahogy leszól a nappaliban ülő Edwardnak, hogy ideje kirándulnia egyet, mondjuk, elugorhatna Kanadába, de ha csak a városba megy, az is megteszi. Aztán Emmett hahotázása következett, majd a bejárati ajtó csapódása, ahogy a két fiú kiviharzott. Alice mindenre gondolt, tudta, hogy Edward látja minden gondolatát, amíg a ház környékén van.
Amikor végzett a hajam felcsavarásával, nekem esett a sminkkészlettel. Először feltett egy kis halványbarna alapozót, aztán egy órán keresztül csinosította az arcomat, és megpróbálta minél emberibbé tenni a vonásaimat. Kíváncsi voltam, hogy mit hoz ki belőle, és már nagyon vártam a többiek reakcióját. Sikerült beszereznie sötétbarna kontaktlencséket, sötétebbeket, mint a szemeim voltak az átváltozásom előtt, és azt mondta, hogy ezek rendesen eltakarják majd a vérvörös íriszeimet, és majdnem ugyanolyan csokoládébarnának fognak látszani, mint az igaziak. Arra kellett csak figyelnem, hogy azelőtt sikerüljön kicserélnem őket, mielőtt még feloldódnak a vámpírmérgemben. A végeredmény letaglózott, mikor végre végzett. Ekkorra már Rosalie és Esme is bent voltak a szobában, és ők is elképedve nézték a tükörképemet, Alice pedig büszkén csettintett a nyelvével.
- Na, most állítsa valaki, hogy nem vagyok csodatevő – tapsikolt örömében.
- Káprázatos vagy, Bella – sóhajtotta lenyűgözve Esme, Rose persze csak helyeselt, de tőle ez is felért egy dícsérettel.
- Még a hajadat is megcsináljuk, és aztán jöhet a ruha – folytatta Alice.
- Már itt vannak a szüleid, és Renee tűkön ül, hogy láthasson, de mondtuk neki, hogy Alice addig nem enged be senkit, amíg nem vagy tökéletes – mondta Esme. – De azt hiszem, most már szólhatunk neki, ha készen állsz.
- Persze – feleltem. – Azt hiszem, nem lesz semmi baj. – Kiment a szobából, én pedig izgatottan helyeztem be a kontaktlencséket, reménykedve benne, hogy van elég önuralmam, és nem fogom megkívánni anyám vérét. Vagy ha mégis, legalább ellen fogok tudni állni neki.
Alice addig elkezdte magyarázni Rosalie-nak, hogy hogyan képzelte el a hajamat, de nem igazán figyeltem rájuk, mert hallottam Renee lépteit egyre közeledni, és szívdobbanásai is egyre hangosabban visszhangoztak a fejemben. Mély levegőt vettem, és felkészültem az aznapi első komoly megmérettetésre.
2010. augusztus 9., hétfő
2010. augusztus 3., kedd
Köszönöm szépen gicus16-nak
1.Köszönd meg és rakd ki a linkjét
2. 5 titok a töriről és rólam
3. Küldd tovább 5 embernek
4. Hagyj náluk megjegyzést
5 titok a töriről és rólam:
1. Drága Ramim biztatására kezdtem el írni még tavaly, akitől bocsi, hogy elhanyagoltam
2. Fogalmam sincs, hogy hány fejezet lesz még, és hogy alakul a töri
3. Van egy 3 éves tündéri kislányom, aki most kezdi az ovit
4. Szeretem a Twilight sagát
5. Igyekszem az olvasóim kedvében járni, de elég sok dolgom van/lesz,úgyhogy bocsi, ha nincs mindig időben friss
Akiknek küldöm:
Rami23
Igazából nem sok ismerősöm van ilyen téren... De küldöm minden blogolónak sok szeretettel:D
2010. július 31., szombat
15. fejezet
(Edward szemszöge)
Bár nem mutattam, iszonyúan izgatott voltam az esküvő miatt. Egyedül Jasper érezte, hogy alig férek a bőrömbe, de jó testvér lévén nem beszélt róla és meg sem próbált lenyugtatni. Legalábbis szóban nem. A gondolatait persze nem tudta eltitkolni előlem.
~ Nyugi, bátyó, minden rendben lesz – üzente némán. A Nagy nap előtti este volt, ami ugye a legénybúcsúm estéjének kellett legyen. A nappaliban ültünk Emmettre és Carlisle-ra várva, hogy indulhassunk. – Alice tökéletes bulit rendez nektek. Talán ez lesz a legpuccosabb esküvői fogadás a történelemben.
- Efelől semmi kétségem nincs – válaszoltam neki halkan.
- Akkor mi nyomja annyira a lelked? – nézett rám kíváncsian. ~ Bocs, nem akartam tolakodó lenni – gondolta. – Mellesleg már nem bánnám, ha túl lennétek ezen az egészen. Vagy legalábbis a nászúton. Nem mintha nem szeretnélek benneteket, csak tudod ez az állandó vibrálás, ami köztetek van és az elfojtott vágyakozás már kicsit sok nekem néha.
- Tudom. És bocs. – Szegény Jasper, nem lehet könnyű neki a közelünkben lenni. Ekkor meghallottam a többiek halk lépteit az emeleten. – Gyorsan elköszönök Bellától. – Álltam fel és sietve felszaladtan. Halkan benyitottam az ajtón, bár úgyis tudtam, hogy szerelmem hallja a legapróbb lélegzetvételt is.
- Indultok? – nézett fel rám egy könyv felett az ágyban fekve.
- Igen. De ha akarod, maradhatok. – Végigdőltem mellette és felkönyököltem, mire ő letette a kötetet az éjjeli szekrényre és felém fordult.
- Nem akarom elrontani az utolsó éjszakádat, amit független férfiként tölthetsz – mosolygott rám, majd magához vont és lágyan megcsókolt. Viszonoztam a csókot, bár egyre nehezebb volt ellenállnom neki. Főleg, mivel tudtam, hogy neki még nehezebb. Közelebb húzódott hozzám, lábait szorosan körém fonta és szenvedélyesebben tapadt a számra. – Bár, ha jobban meggondolom, mégis maradhatnál – suttogta kicsivel később.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha most rögtön elindulok – nevettem fel.
- Ne haragudj – sütötte le a szemét. – Megfogadtam, hogy nem foglak ezzel nyaggatni és türelmesen kivárom a nászéjszakát. Csak egy kicsit nehezebb megállni, amikor ilyen közel vagy hozzám.
- Tudom, Bella. De már csak néhány óra és a feleségem leszel. – Mosolyogni támadt kedvem, ahogy kimondtam ezt a szót.
- Mi az? – nézett rám kérdőn.
- Semmi, csak tudod, néha alig tudom elhinni, hogy tényleg igent mondtál nekem azok után, amin keresztül mentünk. Néhány héttel ezelőtt azt hittem, végleg elveszítettelek. Most pedig már csak alig tizenkét óra választ el minket az örökkön- örökkétől.
- Ezt még nekem is szoknom kell, de szerintem elég jól hangzik.
- Ideje tényleg mennem, Emmett jön fel a lépcsőn és elég türelmetlen – álltam fel, majd egy gyors puszit nyomtam a homlokára és máris az ajtóban teremtem, pont mikor Em kopogásra emelte a kezét. – Itt vagyok, mehetünk – mondtam neki.
- Már azt hittem, nélküled kell ünnepelnünk – vigyorgott és a vállam felett bekukucskált a szobába.
- Nyugi, Em, nem rontom el a bulitokat – nevetett Bella. – De azt elárulhatnátok, hogy hogyan ünneplik a vámpírok a legénybúcsút. Ugye nem mentek sztriptíz bárba? – Micsoda ötlet!
- Ne izgulj, hugi, ennél jobb szórakozást is találunk, és nem is kell túl messzire mennünk. Egy kis extra vadászat. – kacsintott rá Em, majd elindultunk a nappaliba, aztán négyesben nekivágtunk az éjszakának.
(Bella szemszöge)
Miután Edwardék elindultak, már nem volt kedvem tovább olvasni. El nem tudtam képzelni, mit terveztek neki a fiuk, de igazából nem ez izgatott. Ismét felkavarodtak bennem az érzelmek, amikor arra gondoltam, hogy másnaptól hivatalosan is egyek leszünk. Nem mintha nem lettem volna biztos magamban és Edward iránt érzett szerelmemben, és abban, hogy ő viszont szeret. Egyszerűen a tény, hogy összeházasodunk, még mindig túl új volt számomra, és arra gondolni, hogy ő lesz a férjem, mármint magára a szóra, hát… kicsit abszurdnak tetszett. Félreértés ne essék, nem azzal volt bajom, hogy hozzámenjek, hanem hogy ilyen egyszerű és hétköznapi szóval illessem ezt a tökéletes és földöntúlian gyönyörű embert.
A másik dolog, ami miatt izgulhattam, a nászutunk volt. Főleg, mert azt sem tudtam, hogy hova megyünk. Persze ez sem volt lényeges, inkább az, hogy mit fogunk ott csinálni. Tudtam, hogy mindkettőnknek új lesz a dolog, bár biztos voltam benne, ha egyszer végre átlépjük a határt, tökéletesen össze fogunk illeni azon a téren is, és úgy fog beteljesülni a szerelmünk. És mi van, ha mégsem? MI van, ha ebben is csak szerencsétlenkedni fogok?
- Bejöhetek? – dugta be a fejét Alice az ajtón. Észre sem vettem, hogy közeledik, annyira elmerültem a gondolataimban.
- Persze, Alice, úgyis beszélni akartam veled.
- Tudom. És azt is tudom, hogy felesleges izgulnod a holnap miatt, minden tökéletes lesz. Renee-ék már megérkeztek a szállodába, de szerencsére hulla fáradtak, így kibírják holnapig, hogy láthassanak. Addig át kell vennünk néhány dolgot, például, hogy ne felejts majd el emberien viselkedni.
- Tudom, pislogás, lélegzés és hasonlók – bólogattam. – Jól tudom, hogy mi a dolgom, ne izgulj. A kontaktlencséket is igyekszem majd időben kicserélni.
- Izgulsz?
- Csak egy egészen kicsit – füllentettem. – Igazából nem is a ceremónia izgat, hanem ami utána következik.
- A házasság nem olyan bonyolult dolog, mint azt képzeled. Nem fogtok megváltozni tőle, inkább még közelebb hoz majd titeket.
- Nem erre a részére gondoltam – sütöttem le a szememet, és ha még folyt volna a vér az ereimben, tuti, hogy elpirultam volna. Alice értetlenül meredt rám.
- Akkor melyik részére? – kérdezte. Nem feleltem rögtön, csak zavartan babráltam a ruhámat. A z ember azt hihetné, hogy a vámpírok gyorsabban képesek felfogni a szavak értelmét, és képesek átlátni a dolgok mögé, de rá kellett döbbennem, hogy ez nem minden esetben van így.
- Alice! – kezdtem és próbáltam úgy nézni rá, hogy kiolvassa a fejemből, amire gondolok, de ment.
- Bella?
- A nászút miatt vagyok nyugtalan egy kicsit – nyögtem ki végül.
- Ja, hogy az – nyugtázta, de nem folytatta, úgy tűnt, még mindig nem esik le neki. – Mi van vele? Hamarosan megtudod, hova mentek. Ne félj, minden el van rendezve.
- Hát nem érted? – fakadtam ki. – Én még sohasem… Edward és én még sosem léptünk át egy bizonyos határt. – Végre kimondtam. Alice egy darabig elgondolkodva nézett rám, aztán felragyogott a szeme, és szinte láttam, ahogy a kis villanykörte kigyullad a feje felett.
- Bella, nyugi! Túlzottan ráizgulsz a dolgokra. Lazíts! Nem eshet bántódásod.
- Tudom, csak mi van, ha elrontok valamit? Mármint, mi van, ha nem lesz elégedett velem és megbánja, hogy elvett?
- Ne légy nevetséges! – nevetett. – Izzik köztetek a levegő, még a hülye is látja. Jazz már nem is bír megmaradni a közeletekben, alig várja, hogy végre túl legyetek rajta.
- Tényleg? Ó… Sajnálom – mondtam meglepetten. Szegény Jasper.
- Ne tedd – felelte Alice, majd sokat sejtetően kacsintott. – Egy kicsit több időt töltünk a szobában, de ennek is meg van a jó oldala, ne félj.
- Szóval szerinted nem kell tartanom semmitől?
- Egyáltalán nem. Minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell. Mellesleg láttam.
- Hogy mi? Te kukkolsz? – Ezen jót nevettünk, bár kicsit zavarba jöttem, ha arra gondoltam, hogy ő már előre látta, mi fog történni.
- Isten ments, csak próbáltam leellenőrizni a dolgokat, nehogy valami közbe jöjjön, és kicsit túl messzire mentem – válaszolta, és mintha most ő jött volna zavarba kicsit.
- Eszméletlen egy nő vagy te. De ezért szeretünk – mosolyogtam és megöleltem.
- Most mennem kell állt fel az ágyról. – Van még néhány dolog, amin még dolgoznom kell.
- Te tényleg nem elégszel meg semmivel.
- Nem, amíg nem csiszolom tökélyre. – Ezzel kitáncolt a szobából, magamra hagyva a gondolataimmal. Nem lettem sokkal nyugodtabb, még ha ő azt is mondta, hogy látta, hogy minden rendben lesz.
Bár nem mutattam, iszonyúan izgatott voltam az esküvő miatt. Egyedül Jasper érezte, hogy alig férek a bőrömbe, de jó testvér lévén nem beszélt róla és meg sem próbált lenyugtatni. Legalábbis szóban nem. A gondolatait persze nem tudta eltitkolni előlem.
~ Nyugi, bátyó, minden rendben lesz – üzente némán. A Nagy nap előtti este volt, ami ugye a legénybúcsúm estéjének kellett legyen. A nappaliban ültünk Emmettre és Carlisle-ra várva, hogy indulhassunk. – Alice tökéletes bulit rendez nektek. Talán ez lesz a legpuccosabb esküvői fogadás a történelemben.
- Efelől semmi kétségem nincs – válaszoltam neki halkan.
- Akkor mi nyomja annyira a lelked? – nézett rám kíváncsian. ~ Bocs, nem akartam tolakodó lenni – gondolta. – Mellesleg már nem bánnám, ha túl lennétek ezen az egészen. Vagy legalábbis a nászúton. Nem mintha nem szeretnélek benneteket, csak tudod ez az állandó vibrálás, ami köztetek van és az elfojtott vágyakozás már kicsit sok nekem néha.
- Tudom. És bocs. – Szegény Jasper, nem lehet könnyű neki a közelünkben lenni. Ekkor meghallottam a többiek halk lépteit az emeleten. – Gyorsan elköszönök Bellától. – Álltam fel és sietve felszaladtan. Halkan benyitottam az ajtón, bár úgyis tudtam, hogy szerelmem hallja a legapróbb lélegzetvételt is.
- Indultok? – nézett fel rám egy könyv felett az ágyban fekve.
- Igen. De ha akarod, maradhatok. – Végigdőltem mellette és felkönyököltem, mire ő letette a kötetet az éjjeli szekrényre és felém fordult.
- Nem akarom elrontani az utolsó éjszakádat, amit független férfiként tölthetsz – mosolygott rám, majd magához vont és lágyan megcsókolt. Viszonoztam a csókot, bár egyre nehezebb volt ellenállnom neki. Főleg, mivel tudtam, hogy neki még nehezebb. Közelebb húzódott hozzám, lábait szorosan körém fonta és szenvedélyesebben tapadt a számra. – Bár, ha jobban meggondolom, mégis maradhatnál – suttogta kicsivel később.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha most rögtön elindulok – nevettem fel.
- Ne haragudj – sütötte le a szemét. – Megfogadtam, hogy nem foglak ezzel nyaggatni és türelmesen kivárom a nászéjszakát. Csak egy kicsit nehezebb megállni, amikor ilyen közel vagy hozzám.
- Tudom, Bella. De már csak néhány óra és a feleségem leszel. – Mosolyogni támadt kedvem, ahogy kimondtam ezt a szót.
- Mi az? – nézett rám kérdőn.
- Semmi, csak tudod, néha alig tudom elhinni, hogy tényleg igent mondtál nekem azok után, amin keresztül mentünk. Néhány héttel ezelőtt azt hittem, végleg elveszítettelek. Most pedig már csak alig tizenkét óra választ el minket az örökkön- örökkétől.
- Ezt még nekem is szoknom kell, de szerintem elég jól hangzik.
- Ideje tényleg mennem, Emmett jön fel a lépcsőn és elég türelmetlen – álltam fel, majd egy gyors puszit nyomtam a homlokára és máris az ajtóban teremtem, pont mikor Em kopogásra emelte a kezét. – Itt vagyok, mehetünk – mondtam neki.
- Már azt hittem, nélküled kell ünnepelnünk – vigyorgott és a vállam felett bekukucskált a szobába.
- Nyugi, Em, nem rontom el a bulitokat – nevetett Bella. – De azt elárulhatnátok, hogy hogyan ünneplik a vámpírok a legénybúcsút. Ugye nem mentek sztriptíz bárba? – Micsoda ötlet!
- Ne izgulj, hugi, ennél jobb szórakozást is találunk, és nem is kell túl messzire mennünk. Egy kis extra vadászat. – kacsintott rá Em, majd elindultunk a nappaliba, aztán négyesben nekivágtunk az éjszakának.
(Bella szemszöge)
Miután Edwardék elindultak, már nem volt kedvem tovább olvasni. El nem tudtam képzelni, mit terveztek neki a fiuk, de igazából nem ez izgatott. Ismét felkavarodtak bennem az érzelmek, amikor arra gondoltam, hogy másnaptól hivatalosan is egyek leszünk. Nem mintha nem lettem volna biztos magamban és Edward iránt érzett szerelmemben, és abban, hogy ő viszont szeret. Egyszerűen a tény, hogy összeházasodunk, még mindig túl új volt számomra, és arra gondolni, hogy ő lesz a férjem, mármint magára a szóra, hát… kicsit abszurdnak tetszett. Félreértés ne essék, nem azzal volt bajom, hogy hozzámenjek, hanem hogy ilyen egyszerű és hétköznapi szóval illessem ezt a tökéletes és földöntúlian gyönyörű embert.
A másik dolog, ami miatt izgulhattam, a nászutunk volt. Főleg, mert azt sem tudtam, hogy hova megyünk. Persze ez sem volt lényeges, inkább az, hogy mit fogunk ott csinálni. Tudtam, hogy mindkettőnknek új lesz a dolog, bár biztos voltam benne, ha egyszer végre átlépjük a határt, tökéletesen össze fogunk illeni azon a téren is, és úgy fog beteljesülni a szerelmünk. És mi van, ha mégsem? MI van, ha ebben is csak szerencsétlenkedni fogok?
- Bejöhetek? – dugta be a fejét Alice az ajtón. Észre sem vettem, hogy közeledik, annyira elmerültem a gondolataimban.
- Persze, Alice, úgyis beszélni akartam veled.
- Tudom. És azt is tudom, hogy felesleges izgulnod a holnap miatt, minden tökéletes lesz. Renee-ék már megérkeztek a szállodába, de szerencsére hulla fáradtak, így kibírják holnapig, hogy láthassanak. Addig át kell vennünk néhány dolgot, például, hogy ne felejts majd el emberien viselkedni.
- Tudom, pislogás, lélegzés és hasonlók – bólogattam. – Jól tudom, hogy mi a dolgom, ne izgulj. A kontaktlencséket is igyekszem majd időben kicserélni.
- Izgulsz?
- Csak egy egészen kicsit – füllentettem. – Igazából nem is a ceremónia izgat, hanem ami utána következik.
- A házasság nem olyan bonyolult dolog, mint azt képzeled. Nem fogtok megváltozni tőle, inkább még közelebb hoz majd titeket.
- Nem erre a részére gondoltam – sütöttem le a szememet, és ha még folyt volna a vér az ereimben, tuti, hogy elpirultam volna. Alice értetlenül meredt rám.
- Akkor melyik részére? – kérdezte. Nem feleltem rögtön, csak zavartan babráltam a ruhámat. A z ember azt hihetné, hogy a vámpírok gyorsabban képesek felfogni a szavak értelmét, és képesek átlátni a dolgok mögé, de rá kellett döbbennem, hogy ez nem minden esetben van így.
- Alice! – kezdtem és próbáltam úgy nézni rá, hogy kiolvassa a fejemből, amire gondolok, de ment.
- Bella?
- A nászút miatt vagyok nyugtalan egy kicsit – nyögtem ki végül.
- Ja, hogy az – nyugtázta, de nem folytatta, úgy tűnt, még mindig nem esik le neki. – Mi van vele? Hamarosan megtudod, hova mentek. Ne félj, minden el van rendezve.
- Hát nem érted? – fakadtam ki. – Én még sohasem… Edward és én még sosem léptünk át egy bizonyos határt. – Végre kimondtam. Alice egy darabig elgondolkodva nézett rám, aztán felragyogott a szeme, és szinte láttam, ahogy a kis villanykörte kigyullad a feje felett.
- Bella, nyugi! Túlzottan ráizgulsz a dolgokra. Lazíts! Nem eshet bántódásod.
- Tudom, csak mi van, ha elrontok valamit? Mármint, mi van, ha nem lesz elégedett velem és megbánja, hogy elvett?
- Ne légy nevetséges! – nevetett. – Izzik köztetek a levegő, még a hülye is látja. Jazz már nem is bír megmaradni a közeletekben, alig várja, hogy végre túl legyetek rajta.
- Tényleg? Ó… Sajnálom – mondtam meglepetten. Szegény Jasper.
- Ne tedd – felelte Alice, majd sokat sejtetően kacsintott. – Egy kicsit több időt töltünk a szobában, de ennek is meg van a jó oldala, ne félj.
- Szóval szerinted nem kell tartanom semmitől?
- Egyáltalán nem. Minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell. Mellesleg láttam.
- Hogy mi? Te kukkolsz? – Ezen jót nevettünk, bár kicsit zavarba jöttem, ha arra gondoltam, hogy ő már előre látta, mi fog történni.
- Isten ments, csak próbáltam leellenőrizni a dolgokat, nehogy valami közbe jöjjön, és kicsit túl messzire mentem – válaszolta, és mintha most ő jött volna zavarba kicsit.
- Eszméletlen egy nő vagy te. De ezért szeretünk – mosolyogtam és megöleltem.
- Most mennem kell állt fel az ágyról. – Van még néhány dolog, amin még dolgoznom kell.
- Te tényleg nem elégszel meg semmivel.
- Nem, amíg nem csiszolom tökélyre. – Ezzel kitáncolt a szobából, magamra hagyva a gondolataimmal. Nem lettem sokkal nyugodtabb, még ha ő azt is mondta, hogy látta, hogy minden rendben lesz.
2009. december 19., szombat
14. fejezet
(Bella szemszöge)
Már csak két nap volt az esküvőig, és én egyre izgatottabb lettem. Senki nem volt hajlandó elárulni, hova akar vinni Edward nászútra, pedig megpróbáltam egyenként is kiszedni a Cullenekből, de nem jártam sikerrel.
Az ágyamon ültünk Alice-szel, és miközben az esküvő részleteit beszéltük meg, puhatolózni kezdtem:
- Alice! – néztem rá ártatlan szemekkel. Rögtön kitalálta, mit akarok.
- Tudtam, hogy engem sem fogsz kihagyni, bár reménykedtem benne, hogy megkímélsz. Nem mondok semmit – jelentette ki.
- De hát miért? – értetlenkedtem.
- Először is: mert Edward leszedné a fejem, ha elmondanám. Másodszor pedig: nem lenne meglepetés. Légy türelmes, Bella! Minden úgy lesz, ahogy azt elterveztük. – Ezzel felállt az ágyamról és kitáncolt a szobából, Edward pedig bent is termett és fülig ért a szája, mikor meglátta csalódott arcomat.
- Na, mi az, szerelmem? – mosolygott, mint aki nem tudja, mi bajom és leült mellém.
- Mintha nem tudnád – morogtam és hozzávágtam egy párnát. – Senki sem hajlandó elárulni nekem, hova megyünk nászútra.
- Miért akarod annyira tudni? – nevetett. – Számít?
- Nem is tudom – vontam meg a vállam. – Csak bosszant, hogy elképzelésem sincs.
- Két nap és megtudod. Mindent gondosan elterveztünk. – Közelebb húzódott hozzám és átkarolta a vállam, de én leráztam magamról. Tudtam, hogy gyerekesen viselkedem, de bosszantott, hogy titkolóznak előttem. Felemelte az államat és a szemembe nézett. – Nekem csak az a lényeg, hogy együtt leszünk, ráadásul örökre. Ha annyira tudni akarod, elmondom, hova megyünk. – Meglepetten néztem rá és kezdtem örülni, hogy nyertem, de ekkor hirtelen rájöttem, hogy ez mennyire fontos neki, inkább nagyot sóhajtottam és megráztam a fejemet.
- Nem kell elmondanod – adtam meg magam. – Kibírom ezt a két napot. Feltéve, ha eltereled egy kicsit a figyelmemet.
- Hmm… És mire gondolsz figyelemelterelés alatt? – mosolygott rám cinkosan. Válasz helyett az ölébe másztam és megcsókoltam. Ő viszonozta a csókot, kezét a csípőmre csúsztatta, és közelebb vont magához, így szorosan egymáshoz simultunk. Nem kellett sok hozzá, hogy elveszítsük a fejünket. Minél közelebb kerültünk az esküvőhöz, annál nehezebb volt ellenállni a kísértésnek. Egyre nehezebb volt elszakadnunk egymástól, de Edward nem akarta átlépni a határt. Én egy cseppet sem bántam volna, ha néha elveszíti a kontrollt és nem tol el magától, miután jól felizgatott, de ő mindig tudta, mikor álljon le. Így most is sóhajtva ültem vissza mellé az ágyra, de azért még rávetettem egy rosszalló pillantást.
- Megsértődtél? – kérdezte kuncogva és megához húzott, majd elkezdte simogatni a hajamat. Már ettől a kedves gesztustól és bizsergés támadt bennem.
- Egy kicsit. Tudom, hogy be akarod tartani a szabályokat, de nekem sajnos egyre fogy a türelmem – mondtam.
- Sajnálom! – felelte. – Már csak két rövid nap, aztán már nem kell majd visszafognunk magunkat.
- Most sem lenne muszáj – morogtam.
- Bella, kérlek, ne légy ilyen csökönyös!
- Edward! Van fogalmad róla, mekkora harcot vívok az érzéseimmel? Újszülött vagyok, emlékszel?
- Igen, és nagyon büszke vagyok rád, amiért így viselkedsz.
- Csak miattad teszem – vallottam be. – Mert nem akarom, hogy csalódj bennem.
- Miért csalódnék benned, Bella? – nézett rám értetlenül.
- Tudom, hogy nem akartad, hogy vámpír legyek. És azt akarom, hogy így is szeress, örökké. Olyan akarok lenni, mint amilyen emberként voltam. – Nem mertem ránézni, tartottam attól, hogy butaságnak fogja tartani, amit gondolok.
- Bella, én mindig szeretni foglak. Akkor is szeretnélek, ha vérszomjas lennél. Bár akkor egy kicsit nehezebb lenne, de attól te még ugyanaz a Bella lennél, miután lecsengene nálad az újszülött kor.
- Biztosan? – Félve rápillantottam, és láttam, hogy biztatóan mosolyog. Megkönnyebbültem. Ő lefektetett az ágyra, felém hajolt, majd lágyan megcsókolt. Kezével beletúrt a hajamba és úgy vonta közelebb magához az arcomat. Én viszonoztam a csókot és még jobban magamra húztam, érezni akartam őt, ha csak néhány percre is, ruhán keresztül. Egyre jobban kívántam őt és szinte már sírni tudtam volna a vágyakozástól, amit éreztem. Kín volt számomra, amikor lihegve abbahagyta a csókunkat és kicsit elhúzódott. Nagy levegőt vettem és kifújtam azt, mielőtt megszólaltam volna.
- Szerintem tartózkodjunk az ilyen csókoktól az esküvő utánig, mert ez már majdnem fizikailag fáj nekem – javasoltam.
- Nekem sem kellemes, elhiheted – válaszolta Edward és csillogó szemekkel nézett rám.
- Hogy bírod mégis ilyen jól? Hogy nem veszted el a fejed?
- Csak elhatározás kérdése. Elég nehéz nekem is megálljt parancsolnom magamnak.
- Tényleg?
- Persze, Bella! Borzasztóan kívánlak már.
- Jobban, mint amikor még ember voltam?
- Igen. Akkor is vágytam rád, de vigyáznom kellett, mert a véredre ugyanúgy vágytam. Viszont most… Legszívesebben letepernélek, és nem hagynám abba sohasem. – Ez nagyon jól esett. Örültem, hogy kívánatosnak tart, és neki is rossz ez az önmegtartóztatás. Magamhoz húztam, és újra csókban forrtunk össze, de most nem merültünk bele, csak gyengéden cirógattuk egymás ajkait a sajátunkkal és elég volt ennyi. Eldöntöttem magamban, hogy türelmes leszek és kivárom azt a nyomorult két napot.
Már csak két nap volt az esküvőig, és én egyre izgatottabb lettem. Senki nem volt hajlandó elárulni, hova akar vinni Edward nászútra, pedig megpróbáltam egyenként is kiszedni a Cullenekből, de nem jártam sikerrel.
Az ágyamon ültünk Alice-szel, és miközben az esküvő részleteit beszéltük meg, puhatolózni kezdtem:
- Alice! – néztem rá ártatlan szemekkel. Rögtön kitalálta, mit akarok.
- Tudtam, hogy engem sem fogsz kihagyni, bár reménykedtem benne, hogy megkímélsz. Nem mondok semmit – jelentette ki.
- De hát miért? – értetlenkedtem.
- Először is: mert Edward leszedné a fejem, ha elmondanám. Másodszor pedig: nem lenne meglepetés. Légy türelmes, Bella! Minden úgy lesz, ahogy azt elterveztük. – Ezzel felállt az ágyamról és kitáncolt a szobából, Edward pedig bent is termett és fülig ért a szája, mikor meglátta csalódott arcomat.
- Na, mi az, szerelmem? – mosolygott, mint aki nem tudja, mi bajom és leült mellém.
- Mintha nem tudnád – morogtam és hozzávágtam egy párnát. – Senki sem hajlandó elárulni nekem, hova megyünk nászútra.
- Miért akarod annyira tudni? – nevetett. – Számít?
- Nem is tudom – vontam meg a vállam. – Csak bosszant, hogy elképzelésem sincs.
- Két nap és megtudod. Mindent gondosan elterveztünk. – Közelebb húzódott hozzám és átkarolta a vállam, de én leráztam magamról. Tudtam, hogy gyerekesen viselkedem, de bosszantott, hogy titkolóznak előttem. Felemelte az államat és a szemembe nézett. – Nekem csak az a lényeg, hogy együtt leszünk, ráadásul örökre. Ha annyira tudni akarod, elmondom, hova megyünk. – Meglepetten néztem rá és kezdtem örülni, hogy nyertem, de ekkor hirtelen rájöttem, hogy ez mennyire fontos neki, inkább nagyot sóhajtottam és megráztam a fejemet.
- Nem kell elmondanod – adtam meg magam. – Kibírom ezt a két napot. Feltéve, ha eltereled egy kicsit a figyelmemet.
- Hmm… És mire gondolsz figyelemelterelés alatt? – mosolygott rám cinkosan. Válasz helyett az ölébe másztam és megcsókoltam. Ő viszonozta a csókot, kezét a csípőmre csúsztatta, és közelebb vont magához, így szorosan egymáshoz simultunk. Nem kellett sok hozzá, hogy elveszítsük a fejünket. Minél közelebb kerültünk az esküvőhöz, annál nehezebb volt ellenállni a kísértésnek. Egyre nehezebb volt elszakadnunk egymástól, de Edward nem akarta átlépni a határt. Én egy cseppet sem bántam volna, ha néha elveszíti a kontrollt és nem tol el magától, miután jól felizgatott, de ő mindig tudta, mikor álljon le. Így most is sóhajtva ültem vissza mellé az ágyra, de azért még rávetettem egy rosszalló pillantást.
- Megsértődtél? – kérdezte kuncogva és megához húzott, majd elkezdte simogatni a hajamat. Már ettől a kedves gesztustól és bizsergés támadt bennem.
- Egy kicsit. Tudom, hogy be akarod tartani a szabályokat, de nekem sajnos egyre fogy a türelmem – mondtam.
- Sajnálom! – felelte. – Már csak két rövid nap, aztán már nem kell majd visszafognunk magunkat.
- Most sem lenne muszáj – morogtam.
- Bella, kérlek, ne légy ilyen csökönyös!
- Edward! Van fogalmad róla, mekkora harcot vívok az érzéseimmel? Újszülött vagyok, emlékszel?
- Igen, és nagyon büszke vagyok rád, amiért így viselkedsz.
- Csak miattad teszem – vallottam be. – Mert nem akarom, hogy csalódj bennem.
- Miért csalódnék benned, Bella? – nézett rám értetlenül.
- Tudom, hogy nem akartad, hogy vámpír legyek. És azt akarom, hogy így is szeress, örökké. Olyan akarok lenni, mint amilyen emberként voltam. – Nem mertem ránézni, tartottam attól, hogy butaságnak fogja tartani, amit gondolok.
- Bella, én mindig szeretni foglak. Akkor is szeretnélek, ha vérszomjas lennél. Bár akkor egy kicsit nehezebb lenne, de attól te még ugyanaz a Bella lennél, miután lecsengene nálad az újszülött kor.
- Biztosan? – Félve rápillantottam, és láttam, hogy biztatóan mosolyog. Megkönnyebbültem. Ő lefektetett az ágyra, felém hajolt, majd lágyan megcsókolt. Kezével beletúrt a hajamba és úgy vonta közelebb magához az arcomat. Én viszonoztam a csókot és még jobban magamra húztam, érezni akartam őt, ha csak néhány percre is, ruhán keresztül. Egyre jobban kívántam őt és szinte már sírni tudtam volna a vágyakozástól, amit éreztem. Kín volt számomra, amikor lihegve abbahagyta a csókunkat és kicsit elhúzódott. Nagy levegőt vettem és kifújtam azt, mielőtt megszólaltam volna.
- Szerintem tartózkodjunk az ilyen csókoktól az esküvő utánig, mert ez már majdnem fizikailag fáj nekem – javasoltam.
- Nekem sem kellemes, elhiheted – válaszolta Edward és csillogó szemekkel nézett rám.
- Hogy bírod mégis ilyen jól? Hogy nem veszted el a fejed?
- Csak elhatározás kérdése. Elég nehéz nekem is megálljt parancsolnom magamnak.
- Tényleg?
- Persze, Bella! Borzasztóan kívánlak már.
- Jobban, mint amikor még ember voltam?
- Igen. Akkor is vágytam rád, de vigyáznom kellett, mert a véredre ugyanúgy vágytam. Viszont most… Legszívesebben letepernélek, és nem hagynám abba sohasem. – Ez nagyon jól esett. Örültem, hogy kívánatosnak tart, és neki is rossz ez az önmegtartóztatás. Magamhoz húztam, és újra csókban forrtunk össze, de most nem merültünk bele, csak gyengéden cirógattuk egymás ajkait a sajátunkkal és elég volt ennyi. Eldöntöttem magamban, hogy türelmes leszek és kivárom azt a nyomorult két napot.
2009. november 20., péntek
13. fejezet
(Bella szemszöge)
Úgy terveztük, egy hónap múlva megtartjuk az esküvőt. Addig mindent elő kellett készíteni, ruhákat rendelni, Alice persze boldogan vállalt mindent. Beszéltem a szüleimmel is telefonon, és elújságoltam nekik a nagy hírt. Először nem voltak elragadtatva tőle, főleg Charlie, aki különösen amiatt aggódott, hogy nem fejeztem be az iskolát, de megnyugtattam, hogy következő évtől folytatni fogom, sőt, egyetemre is szándékomban áll majd jelentkezni. Jake nagyon örült, hogy maradtam, annak már kevésbé, hogy kibékültem Edwarddal. Igaz, hogy nem ismerte, de nagyon haragudott rá miattam, és nem sikerült jobb belátásra bírnom. Mindenesetre őt is és Billy-t is meghívtam az esküvőmre, de igazából nem számítottam rá, hogy eljönnek.
Edwarddal a nap minden percét együtt töltöttük, átköltöztem az ő szobájába.
Emmett és Rosalie is visszatért a közelgő esküvő hírére, és Rose is mintha idővel kezdett volna megenyhülni.
- Bella! – állt elém izgatottan Alice egyik reggel, két héttel az esküvő előtt. – Elkészült a ruhád, most rögtön indulunk érte Seattle-be.
- Oké, akkor szólok Edwardnak és mehetünk – mondtam.
- Nem, ez csajos út lesz, Esme és Rosie is jön, tudod, fel kell próbálniuk a ruháikat nekik is. A fiúk itthon maradnak – ellenkezett barátnőm.
- Na de… - Nem akartam Edward nélkül menni.
- Semmi de! Indulás, a többiek már a kocsiban várnak.
- Akkor is elköszönök Edwardtól. – Gyorsan megkerestem szerelmemet és szorosan megöleltem.
- Mi a baj? – nézett rám ijedten.
- Megyünk megnézni a ruhákat – feleltem.
- Tudom, Alice már alig bír magával – mosolygott. – Ne aggódj, el leszek a fiúkkal. Elmegyünk addig vadászni. Mire visszaértek, már mi is itthon leszünk. – Megpuszilta a homlokomat, mire én magamhoz húztam és szenvedélyes csókban forrtunk össze., aztán szomorúan otthagytam és a lányokhoz mentem, akik már türelmetlenül vártak rám a kocsiban. Egész úton magamba révedtem, nem volt kedvem beszélgetni.
- Jaj, Bella! – szólt rám Alice. – Úgy csinálsz, mint aki évekre elválik a kedvesétől. Néhány óra és újra látni fogod.
- Utálok minden nélküle töltött percet – dünnyögtem az orrom alatt.
- Hamar végzünk – ölelte át a vállam Esme. – Meglátod, még jól is fogod érezni magad!
- Tudod, én hányszor átéltem már ezt az őrületet? – kérdezte Rosalie az anyósülésről. – Ilyenkor hagyni kell Alice-t kibontakozni. Csak csinálja, amit akar, remek érzéke van ehhez. Felesleges lenne ellenkezned vele, mert úgyis előre látja, mi hogyan fog kinézni.
- Ebben igaza van Rosie-nak – értett egyet Alice. – Köszi.
- Rendben, csak hamar végezzünk! – Megadóan sóhajtottam, és elhatároztam, hogy kedves leszek és megpróbálom élvezni ezt a néhány órát, amíg nem lehetek Edwarddal.
(Edward szemszöge)
Együtt éreztem Bellával, én is szenvedtem nélküle, de nem akartam mutatni neki, nehogy még rosszabbul érezze magát. Megkerestem a fiúkat és elindultunk vadászni. Nem mentünk túl messzire, hogy időben visszaérjünk, és Bellának nem kelljen sokat várnia rám. Miután elkaptam egy méretes szarvast és oltottam szomjamat, ábrándozva ültem egy nagy kövön egy domb tetején és figyeltem az alattam elterülő tájat. Szerettem itt élni, az Olimpiai Nemzeti Park volt a kedvenc helyeim egyike. AZ állandóan felhős eget az emberek nem kedvelték túlságosan, de nekünk ez volt a legideálisabb élőhely, itt el tudtunk vegyülni, iskolába járhattunk és úgy élhettünk, mint a normális emberek.
- Gondolkodtál már a legénybúcsúdon? – szakította félbe gondolatmenetemet Emmett.
- Nem igazán foglalkoztat – feleltem és megvontam a vállamat.
- Akkor kezdj el készülni rá, valami extra vadászatot terveztem rá – mondta. – Biztosan Alice-ék is kitalálnak majd valamit Bellának.
- Hmm… Nem hiszem, hogy Bella repesni fog az örömtől. Bár ahogy Alice-t ismerem, nem fogja elfogadni a nemleges választ, Bella pedig nem képes ellenkezni vele.
- Hát igen, a hugicánknak nem igazán lehet nemet mondani, és nem is érdemes, úgysem hallja meg, csak azt, amit akar.
- Indulhatunk vissza? – ült le közénk Jasper és Carlisle. – Vagy maradnátok még egy kicsit?
- Az esküvő után el kell mennünk innen – közölte Carlisle.
- Tudom – bólintottam. – De majd úgy száz év múlva ismét visszatérhetünk, gondolom.
- Valószínűleg igen. Akkorra már nem lesz, aki emlékezni fog ránk. – Néhány perc múlva elindultunk haza. Nagyjából három órát voltunk távol, így sejtettem, hogy a lányok még nem lesznek otthon. Jazz és Emmett leült sakkozni, Carlisle bement a kórházba megnézni néhány betegét, én pedig leültem zongorázni. Mostanában megint volt kedvem hozzá, sorra lejátszottam az ismerős dalokat. Két óra elteltével Belláék még mindig nem értek haza és kezdtem aggódni. Ugyan tudtam, hogy baleset nem történhet velük, mármint hogy megsérülni nem tudnak, de azért aggasztott, hogy hol lehetnek már. Bár Alice-t ismerve azon sem csodálkozhatnék, ha napokig elvásárolgatna magának. Még szerencse, hogy Rose és Esme is velük tartott, talán ők tudják egy kicsit siettetni.
Már besötétedett, amikor hallottam, hogy megérkezik a kocsi és beáll a garázsba. Kér másodperc múlva Bella már röpült is felém, eldobott minden szatyrot a kezéből és a nyakamba borult.
- Jaj, Edward, már azt hittem, soha nem lesz vége ennek a napnak – mormogta bele a nyakamba, majd megcsókolt.
- Nem értem, mi olyan szörnyű vásárolgatni – értetlenkedett Alice. – Egyáltalán nem olyan megerőltető, mint azt mondjátok!
- Neked lehet, hogy nem az – mondta Rosalie. – És Bella egész jól viselte, sőt! Én már hamarabb meguntam.
- Mindegy – zárta le a témát Alice. – Azért a ruhák gyönyörűek, nem igaz?
- Igen, tényleg csodálatosak – értett egyet Esme is. – Azt el kell ismerni, hogy remek az ízlésed és jól megtervezted őket. És Bella ruhájára nem is találok szavakat. – Rögtön láttam a fejében, mire gondol. Bella ott állt a szalon közepén a menyasszonyi ruhájában, mosolyogva. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt és már alig vártam, hogy élőben is lássam benne.
- Tényleg nagyon csinos voltál benne – suttogtam szerelmem fülébe és szorosan magamhoz húztam, majd lágyan megcsókoltam.
- Menjünk fel a szobába, kipakolom a szatyrokat – nézett rám huncut csillogással a szemében, majd elindult és én követtem.
(Bella szemszöge)
Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam magam a tükörben, a menyasszonyi ruhámban. El kellett ismernem, hogy Alice-nek tényleg kiváló az ízlése és nagyon értett a ruhatervezéshez. A ruhám fehér szaténból készült, ujjatlan volt, derékig szűkre szabták, onnantól viszont lágy fodrokban omlott le a földre, az uszályom pedig még nagyjából másfél méter hosszú volt. A ruha mellrészénél aprólékosan kidolgozott csipkék fedték az anyagot.
- Na, hogy tetszik? – kérdezte Alice, bár biztos voltam benne, hogy leolvassa az arcomról a választ.
- Ez… Tökéletes – suttogtam, és alig bírtam elszakadni a tükörképemtől. – Köszönöm. – Barátnőm nyakába borultam és nevetve ölelt át ő is.
- Megmondtam én, ugye? – kacagott boldogan.
- Gyönyörű vagy, Bella – lépett hozzám Esme is, Rosalie pedig szintén mosolygott.
- Nem csalódtunk benned, Alice – mondta Rose. – Látod, Bella, hagyni kell, had csinálja a maga módján. Addig úgysem nyugszik, míg tökéletes nem lesz minden. – Ezután még Alice és Rosie is felpróbálták halvány rózsaszín, szintén szaténból készült koszorúslány ruháikat, és Esme is vett magának egy elegáns darabot az esküvőre. Aztán még Alice-nek vásárolgathatnékja volt, mondván, hogy ha már ott vagyunk, miért ne fosszuk ki az üzleteket. Jócskán délután volt már, mire haza indultunk, kezdtem ideges lenni, hiányzott Edward, már alig vártam, hogy lássam
Otthon minden egyébről megfeledkezve omlottam a karjaiba.
Jaj, Edward, már azt hittem, soha nem lesz vége ennek a napnak – mormogtam bele a nyakába, és megcsókoltam.
- Nem értem, mi olyan szörnyű vásárolgatni – értetlenkedett Alice. – Egyáltalán nem olyan megerőltető, mint azt mondjátok!
- Neked lehet, hogy nem az – mondta Rosalie. – És Bella egész jól viselte, sőt! Én már hamarabb meguntam. – Rose egyre kedvesebb volt velem, aminek nagyon örültem.
- Mindegy – zárta le a témát Alice. – Azért a ruhák gyönyörűek, nem igaz?
- Igen, tényleg csodálatosak – értett egyet Esme is. – Azt el kell ismerni, hogy remek az ízlésed és jól megtervezted őket. És Bella ruhájára nem is találok szavakat. – Edward csillogó szemekkel mosolygott, tudtam, hogy a ruhámat látja valamelyik lány gondolatában.
- Tényleg nagyon csinos voltál benne – suttogta a fülembe, közelebb húzott magához, és lágyan megcsókolt, ezzel csak felkorbácsolva bennem az amúgy sem nyugható vágyat.
- Menjünk fel a szobába, kipakolom a szatyrokat – néztem rá és gyorsan el is indultam, ő pedig követett. Kettesben akartam lenni vele és érezni forróságát. A szobába érve ledobtam a szatyrokat a földre és belecsimpaszkodtam a nyakába, megkerestem ajkait, majd rányomtam az enyémet és szorosan hozzá simultam. Szerencsére nem ellenkezett, ugyan miért is tette volna, és gyengéden viszonozta a csókomat, majd felkapott az ölébe és óvatosan végigfektetett az ágyon és felém támaszkodott. Közben nem váltak el ajkaink, és egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást. Lábaimat a csípője köré fontam, így még közelebb került hozzám, és megéreztem, hogy ő is ugyanúgy kíván. Kicsit felemelkedett rólam és fátyolos szemekkel rám nézett.
- Mi ez a nagy hév? – kérdezte mosolyogva.
- Csak hiányoztál – válaszoltam és megsimogattam az arcát. – És azon gondolkodtam, hogy ha már úgyis hamarosan összeházasodunk, esetleg… - Itt elharaptam a mondatot, nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam. Nem igazán volt tapasztalatom a csábítás terén.
- Esetleg mi? – nézett kíváncsian.
- Hát, szóval, esetleg kicsit közelebb kerülhetnénk egymáshoz. – Lehemperedett rólam és nagyot sóhajtott. – Valami rosszat mondtam? – Felkönyököltem és próbáltam kitalálni, mire gondol.
- Nem, dehogy.
- Akkor? Már nem kell óvatosnak lenned velem, nem tehetsz kárt bennem.
- Tudom, nem is ez a baj. Csak én várni akarok vele a nászéjszakánkig.
- Ezt most komolyan mondod? – Azt hittem, viccel.
- Teljesen komolyan. Úgy gondolom, nem kell elsietnünk semmit. Én követni akarok bizonyos szabályokat. Érted? Az én időmben ez így működött.
- Értem. – Valójában nem értettem mindent, de ha ő így akarta, nem akartam feszegetni a témát. Tudtam, hogy ő tökéletes úriember, és tiszteletben tartottam ezt. Majd csak kibírom még ezt a két hetet! Lehajoltam hozzá és finoman megcsókoltam, ő pedig ugyanolyan gyengéden viszonozta. Néhány percig még feküdtünk és csókolóztunk, majd nagyot sóhajtva felkeltem az ágyról és kipakoltam a szatyrokat, egyenként megmutatva Edwardnak a drágábbnál drágább ruhadarabokat.
- Nem értem, Alice hogy képes ennyit költeni ruhákra – morogtam.
- Ő ilyen. És a pénz nem igazán számít a mi világunkban, könnyen jön, és még könnyebben megy – magyarázta Edward.
- És hova megyünk nászútra? – kérdeztem hirtelen, mivel eszembe jutott, hogy még nem is beszéltünk erről.
- Meglepetés – felelte, majd felállt, nyomott egy puszit a homlokomra, és kiment a szobából. Tudtam, hogy ezt azért csinálta, hogy még csak esélyem se legyen kiszedni belőle. Nem mintha egyébként elárulta volna, ha valamit, hát titkot tartani tudnak a vámpírok.
Úgy terveztük, egy hónap múlva megtartjuk az esküvőt. Addig mindent elő kellett készíteni, ruhákat rendelni, Alice persze boldogan vállalt mindent. Beszéltem a szüleimmel is telefonon, és elújságoltam nekik a nagy hírt. Először nem voltak elragadtatva tőle, főleg Charlie, aki különösen amiatt aggódott, hogy nem fejeztem be az iskolát, de megnyugtattam, hogy következő évtől folytatni fogom, sőt, egyetemre is szándékomban áll majd jelentkezni. Jake nagyon örült, hogy maradtam, annak már kevésbé, hogy kibékültem Edwarddal. Igaz, hogy nem ismerte, de nagyon haragudott rá miattam, és nem sikerült jobb belátásra bírnom. Mindenesetre őt is és Billy-t is meghívtam az esküvőmre, de igazából nem számítottam rá, hogy eljönnek.
Edwarddal a nap minden percét együtt töltöttük, átköltöztem az ő szobájába.
Emmett és Rosalie is visszatért a közelgő esküvő hírére, és Rose is mintha idővel kezdett volna megenyhülni.
- Bella! – állt elém izgatottan Alice egyik reggel, két héttel az esküvő előtt. – Elkészült a ruhád, most rögtön indulunk érte Seattle-be.
- Oké, akkor szólok Edwardnak és mehetünk – mondtam.
- Nem, ez csajos út lesz, Esme és Rosie is jön, tudod, fel kell próbálniuk a ruháikat nekik is. A fiúk itthon maradnak – ellenkezett barátnőm.
- Na de… - Nem akartam Edward nélkül menni.
- Semmi de! Indulás, a többiek már a kocsiban várnak.
- Akkor is elköszönök Edwardtól. – Gyorsan megkerestem szerelmemet és szorosan megöleltem.
- Mi a baj? – nézett rám ijedten.
- Megyünk megnézni a ruhákat – feleltem.
- Tudom, Alice már alig bír magával – mosolygott. – Ne aggódj, el leszek a fiúkkal. Elmegyünk addig vadászni. Mire visszaértek, már mi is itthon leszünk. – Megpuszilta a homlokomat, mire én magamhoz húztam és szenvedélyes csókban forrtunk össze., aztán szomorúan otthagytam és a lányokhoz mentem, akik már türelmetlenül vártak rám a kocsiban. Egész úton magamba révedtem, nem volt kedvem beszélgetni.
- Jaj, Bella! – szólt rám Alice. – Úgy csinálsz, mint aki évekre elválik a kedvesétől. Néhány óra és újra látni fogod.
- Utálok minden nélküle töltött percet – dünnyögtem az orrom alatt.
- Hamar végzünk – ölelte át a vállam Esme. – Meglátod, még jól is fogod érezni magad!
- Tudod, én hányszor átéltem már ezt az őrületet? – kérdezte Rosalie az anyósülésről. – Ilyenkor hagyni kell Alice-t kibontakozni. Csak csinálja, amit akar, remek érzéke van ehhez. Felesleges lenne ellenkezned vele, mert úgyis előre látja, mi hogyan fog kinézni.
- Ebben igaza van Rosie-nak – értett egyet Alice. – Köszi.
- Rendben, csak hamar végezzünk! – Megadóan sóhajtottam, és elhatároztam, hogy kedves leszek és megpróbálom élvezni ezt a néhány órát, amíg nem lehetek Edwarddal.
(Edward szemszöge)
Együtt éreztem Bellával, én is szenvedtem nélküle, de nem akartam mutatni neki, nehogy még rosszabbul érezze magát. Megkerestem a fiúkat és elindultunk vadászni. Nem mentünk túl messzire, hogy időben visszaérjünk, és Bellának nem kelljen sokat várnia rám. Miután elkaptam egy méretes szarvast és oltottam szomjamat, ábrándozva ültem egy nagy kövön egy domb tetején és figyeltem az alattam elterülő tájat. Szerettem itt élni, az Olimpiai Nemzeti Park volt a kedvenc helyeim egyike. AZ állandóan felhős eget az emberek nem kedvelték túlságosan, de nekünk ez volt a legideálisabb élőhely, itt el tudtunk vegyülni, iskolába járhattunk és úgy élhettünk, mint a normális emberek.
- Gondolkodtál már a legénybúcsúdon? – szakította félbe gondolatmenetemet Emmett.
- Nem igazán foglalkoztat – feleltem és megvontam a vállamat.
- Akkor kezdj el készülni rá, valami extra vadászatot terveztem rá – mondta. – Biztosan Alice-ék is kitalálnak majd valamit Bellának.
- Hmm… Nem hiszem, hogy Bella repesni fog az örömtől. Bár ahogy Alice-t ismerem, nem fogja elfogadni a nemleges választ, Bella pedig nem képes ellenkezni vele.
- Hát igen, a hugicánknak nem igazán lehet nemet mondani, és nem is érdemes, úgysem hallja meg, csak azt, amit akar.
- Indulhatunk vissza? – ült le közénk Jasper és Carlisle. – Vagy maradnátok még egy kicsit?
- Az esküvő után el kell mennünk innen – közölte Carlisle.
- Tudom – bólintottam. – De majd úgy száz év múlva ismét visszatérhetünk, gondolom.
- Valószínűleg igen. Akkorra már nem lesz, aki emlékezni fog ránk. – Néhány perc múlva elindultunk haza. Nagyjából három órát voltunk távol, így sejtettem, hogy a lányok még nem lesznek otthon. Jazz és Emmett leült sakkozni, Carlisle bement a kórházba megnézni néhány betegét, én pedig leültem zongorázni. Mostanában megint volt kedvem hozzá, sorra lejátszottam az ismerős dalokat. Két óra elteltével Belláék még mindig nem értek haza és kezdtem aggódni. Ugyan tudtam, hogy baleset nem történhet velük, mármint hogy megsérülni nem tudnak, de azért aggasztott, hogy hol lehetnek már. Bár Alice-t ismerve azon sem csodálkozhatnék, ha napokig elvásárolgatna magának. Még szerencse, hogy Rose és Esme is velük tartott, talán ők tudják egy kicsit siettetni.
Már besötétedett, amikor hallottam, hogy megérkezik a kocsi és beáll a garázsba. Kér másodperc múlva Bella már röpült is felém, eldobott minden szatyrot a kezéből és a nyakamba borult.
- Jaj, Edward, már azt hittem, soha nem lesz vége ennek a napnak – mormogta bele a nyakamba, majd megcsókolt.
- Nem értem, mi olyan szörnyű vásárolgatni – értetlenkedett Alice. – Egyáltalán nem olyan megerőltető, mint azt mondjátok!
- Neked lehet, hogy nem az – mondta Rosalie. – És Bella egész jól viselte, sőt! Én már hamarabb meguntam.
- Mindegy – zárta le a témát Alice. – Azért a ruhák gyönyörűek, nem igaz?
- Igen, tényleg csodálatosak – értett egyet Esme is. – Azt el kell ismerni, hogy remek az ízlésed és jól megtervezted őket. És Bella ruhájára nem is találok szavakat. – Rögtön láttam a fejében, mire gondol. Bella ott állt a szalon közepén a menyasszonyi ruhájában, mosolyogva. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt és már alig vártam, hogy élőben is lássam benne.
- Tényleg nagyon csinos voltál benne – suttogtam szerelmem fülébe és szorosan magamhoz húztam, majd lágyan megcsókoltam.
- Menjünk fel a szobába, kipakolom a szatyrokat – nézett rám huncut csillogással a szemében, majd elindult és én követtem.
(Bella szemszöge)
Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam magam a tükörben, a menyasszonyi ruhámban. El kellett ismernem, hogy Alice-nek tényleg kiváló az ízlése és nagyon értett a ruhatervezéshez. A ruhám fehér szaténból készült, ujjatlan volt, derékig szűkre szabták, onnantól viszont lágy fodrokban omlott le a földre, az uszályom pedig még nagyjából másfél méter hosszú volt. A ruha mellrészénél aprólékosan kidolgozott csipkék fedték az anyagot.
- Na, hogy tetszik? – kérdezte Alice, bár biztos voltam benne, hogy leolvassa az arcomról a választ.
- Ez… Tökéletes – suttogtam, és alig bírtam elszakadni a tükörképemtől. – Köszönöm. – Barátnőm nyakába borultam és nevetve ölelt át ő is.
- Megmondtam én, ugye? – kacagott boldogan.
- Gyönyörű vagy, Bella – lépett hozzám Esme is, Rosalie pedig szintén mosolygott.
- Nem csalódtunk benned, Alice – mondta Rose. – Látod, Bella, hagyni kell, had csinálja a maga módján. Addig úgysem nyugszik, míg tökéletes nem lesz minden. – Ezután még Alice és Rosie is felpróbálták halvány rózsaszín, szintén szaténból készült koszorúslány ruháikat, és Esme is vett magának egy elegáns darabot az esküvőre. Aztán még Alice-nek vásárolgathatnékja volt, mondván, hogy ha már ott vagyunk, miért ne fosszuk ki az üzleteket. Jócskán délután volt már, mire haza indultunk, kezdtem ideges lenni, hiányzott Edward, már alig vártam, hogy lássam
Otthon minden egyébről megfeledkezve omlottam a karjaiba.
Jaj, Edward, már azt hittem, soha nem lesz vége ennek a napnak – mormogtam bele a nyakába, és megcsókoltam.
- Nem értem, mi olyan szörnyű vásárolgatni – értetlenkedett Alice. – Egyáltalán nem olyan megerőltető, mint azt mondjátok!
- Neked lehet, hogy nem az – mondta Rosalie. – És Bella egész jól viselte, sőt! Én már hamarabb meguntam. – Rose egyre kedvesebb volt velem, aminek nagyon örültem.
- Mindegy – zárta le a témát Alice. – Azért a ruhák gyönyörűek, nem igaz?
- Igen, tényleg csodálatosak – értett egyet Esme is. – Azt el kell ismerni, hogy remek az ízlésed és jól megtervezted őket. És Bella ruhájára nem is találok szavakat. – Edward csillogó szemekkel mosolygott, tudtam, hogy a ruhámat látja valamelyik lány gondolatában.
- Tényleg nagyon csinos voltál benne – suttogta a fülembe, közelebb húzott magához, és lágyan megcsókolt, ezzel csak felkorbácsolva bennem az amúgy sem nyugható vágyat.
- Menjünk fel a szobába, kipakolom a szatyrokat – néztem rá és gyorsan el is indultam, ő pedig követett. Kettesben akartam lenni vele és érezni forróságát. A szobába érve ledobtam a szatyrokat a földre és belecsimpaszkodtam a nyakába, megkerestem ajkait, majd rányomtam az enyémet és szorosan hozzá simultam. Szerencsére nem ellenkezett, ugyan miért is tette volna, és gyengéden viszonozta a csókomat, majd felkapott az ölébe és óvatosan végigfektetett az ágyon és felém támaszkodott. Közben nem váltak el ajkaink, és egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást. Lábaimat a csípője köré fontam, így még közelebb került hozzám, és megéreztem, hogy ő is ugyanúgy kíván. Kicsit felemelkedett rólam és fátyolos szemekkel rám nézett.
- Mi ez a nagy hév? – kérdezte mosolyogva.
- Csak hiányoztál – válaszoltam és megsimogattam az arcát. – És azon gondolkodtam, hogy ha már úgyis hamarosan összeházasodunk, esetleg… - Itt elharaptam a mondatot, nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam. Nem igazán volt tapasztalatom a csábítás terén.
- Esetleg mi? – nézett kíváncsian.
- Hát, szóval, esetleg kicsit közelebb kerülhetnénk egymáshoz. – Lehemperedett rólam és nagyot sóhajtott. – Valami rosszat mondtam? – Felkönyököltem és próbáltam kitalálni, mire gondol.
- Nem, dehogy.
- Akkor? Már nem kell óvatosnak lenned velem, nem tehetsz kárt bennem.
- Tudom, nem is ez a baj. Csak én várni akarok vele a nászéjszakánkig.
- Ezt most komolyan mondod? – Azt hittem, viccel.
- Teljesen komolyan. Úgy gondolom, nem kell elsietnünk semmit. Én követni akarok bizonyos szabályokat. Érted? Az én időmben ez így működött.
- Értem. – Valójában nem értettem mindent, de ha ő így akarta, nem akartam feszegetni a témát. Tudtam, hogy ő tökéletes úriember, és tiszteletben tartottam ezt. Majd csak kibírom még ezt a két hetet! Lehajoltam hozzá és finoman megcsókoltam, ő pedig ugyanolyan gyengéden viszonozta. Néhány percig még feküdtünk és csókolóztunk, majd nagyot sóhajtva felkeltem az ágyról és kipakoltam a szatyrokat, egyenként megmutatva Edwardnak a drágábbnál drágább ruhadarabokat.
- Nem értem, Alice hogy képes ennyit költeni ruhákra – morogtam.
- Ő ilyen. És a pénz nem igazán számít a mi világunkban, könnyen jön, és még könnyebben megy – magyarázta Edward.
- És hova megyünk nászútra? – kérdeztem hirtelen, mivel eszembe jutott, hogy még nem is beszéltünk erről.
- Meglepetés – felelte, majd felállt, nyomott egy puszit a homlokomra, és kiment a szobából. Tudtam, hogy ezt azért csinálta, hogy még csak esélyem se legyen kiszedni belőle. Nem mintha egyébként elárulta volna, ha valamit, hát titkot tartani tudnak a vámpírok.
2009. november 13., péntek
12. fejezet
(Bella szemszöge)
Edward meglepve és értetlenül meredt rám, én pedig csak zavartan mosolyogtam.
- Bella… Te… Itt? – dadogta. – Hát nem mentél el? – Felpattant a zongorától és magához húzott.
- Nem tudtam elmenni – zokogtam bele a mellkasába. Két keze közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett, még mindig úgy, mint aki nem hisz a szemének, majd gyengéden megcsókolt. Nem merültünk bele, mert meg kellett beszélnünk a történteket.
- Mi történt? – kérdezte, és úgy látszott, mintha kezdené végre felfogni, hogy tényleg ott vagyok a karjaiban. A kanapé felé húzott és leültetett, majd ő is lehuppant mellém. Átkarolt, én pedig átraktam a lábaimat az övéin, nagy levegőt vettem és beszélni kezdtem.
- Amikor visszajöttem, felmentem a szobámba és rám tört a sírás. Nem akartam a többiek elé kerülni, mert tudtam, hogy tudják, mi történt. Kivéve persze Bent. De előle sem tudtam eltitkolni és nem is akartam. Bejött a szobámba és azonnal rájött, mi bajom. Elmondtam neki mindent. Hogy hogy érzek irántad, hogy milyen volt, amikor elhagytál, hogy ez az egész végül is amiatt történt, mert nem bírtam nélküled élni. És most sem lennék rá képes, és hogy tanácstalan voltam. – Itt vettem még egy nagy levegőt, mert az egészet egy szuszra hadartam el neki. – Ben teljesen megértő volt, és mondta, hogy ő ezt sejtette,és nem akar rám erőltetni semmit. Nem akarná, hogy úgy legyek vele, hogy közben rád gondolok és szenvedek.
- Jófej ez a Benji, tudtam én – állapította meg Edward és közelebb húzott magához. – Örülök, hogy így történt.
- Én is, csak bánt, hogy álltattam őt.
- Nem, Bella, te magadat álltattad. Rajtad kívül mindenki tisztában volt vele, hogy te hozzám tartozol és ezt most minden nagyképűség nélkül mondom.
- Igazad van. Nem haragszol?
- Ugyan már! Miért haragudnék? Buta Bellám. Én megmondtam neked, hogy türelmes vagyok. Ha száz év múlva jöttél volna vissza hozzám, akkor száz évig vártam volna rád. Amíg egy aprócska esélyét is láttam annak, hogy van értelme várni, én vártam volna.
- Meg sem érdemellek – hajtottam le a fejemet. Ő erre felemelte az államat, mosolygott és lágyan megcsókolt. Kicsit felemelkedtem, és befordultam az ölébe, szemben vele, így jobban hozzáfértem. Úgy csókoltuk egymást, mintha most találkoztunk volna hosszú idő után először. Megkönnyebbültem, és tudtam, hogy jól választottam.
- El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek – suttogta, amikor elváltak ajkaink. Karamellszín szeme ragyogott a boldogságtól, ahogy rám nézett és én legszívesebben elsírtam volna magam, még könnyek nélkül is, mert rájöttem, mekkora bolond voltam, hogy csak most ismertem be magamnak, hogy mennyire szeretem. Elvesztegettem majdnem egy hónapot a makacsságom miatt.
- Nem jobban, mint én szeretlek téged – válaszoltam neki, majd ismét megcsókoltam.
- A többiek egyébként hol vannak? – kérdezte néhány perc múlva.
- Elmentek, hogy kettesben lehessünk. Amikor Ben elköszönt tőlük, és látták, hogy nélkülem megy el, mind felrohantak a szobámba, megnézni, mi van, és ahogy meglátták, hogy eszem ágában sincs elutazni, szinte örömtáncot jártak és úgy döntöttek, hogy jobb, ha én mondom meg a jó hírt és nem a fejükből olvasod ki.
- Ez kedves tőlük. – Elmosolyodott, és én nem győztem betelni a látványával. Aztán hirtelen eszébe jutott valami és csillogó szemekkel nézett rám. – Van itt még valami.
- Mi az?
- Feltettem neked egy kérdést, mielőtt eljöttél a tisztásról.
- Igen? – Tudtam, melyikre céloz, de én abban a hitben voltam, hogy csak azért mondta, mert itt akart tartani.
- Komolyan gondoltam.
- Tényleg? Én azt hittem, hogy csak azért, hogy maradjak.
- Dehogy is. Egy pillanat és jövök vissza. – Óvatosan lefordított magáról, felpattant és felröppent az emeletre. Néhány másodperc múlva már újra lent volt. Letérdelt elém, kicsit szégyenlősen rám mosolygott és felmutatott egy kicsi, fekete, szaténnal bevont dobozkát. – Isabella Swan! Szeretlek és örökké szeretni foglak. Lennél a feleségem? – Belenéztem a szemeibe, amik reménykedve tekintettek vissza rám.
- Igen, boldogan leszek a feleséged, Edward Masen! – Boldogan elnevettem magam és letérdeltem mellé, majd a nyakába borultam.
- Akkor? – Kinyitotta a kis dobozkát, és még sohasem láttam gyönyörűbbet annál a gyűrűnél. maga a gyűrű aranyból volt, és sok pici gyémánt kövecske díszítette, amiket törékeny aranycsipke vett körül. Kivette az ékszert, majd felemelte a bal kezemet és a gyűrűsujjamra húzta. – Tetszik?
- Csodálatos.
- Biztos? Csak mert ha nem, vehetek neked másikat. Ez még az édesanyámé volt, apám ezzel jegyezte el.
- Nagyon tetszik, szebbet nem is kívánhatnék. – Nem hazudtam, valóban nem is tudtam volna elképzelni káprázatosabbat. Főleg a tudtat, hogy ez valaha Edward anyjáé volt…
Ezután újra hevesen csókolózni kezdtünk, immár, mint jegyesek. Ugrálni tudtam volna örömömben, de gondoltam, ezzel inkább megvárom Alice-t, bár biztos voltam benne, hogy ő már tud mindent.
Nagyjából egy óra múlva berontottak a többiek.
- A lányok nem bírtak tovább várni – mondta vidáman Carlisle.
- Na, mutasd, Bella! – emelte fel Alice a kezemet és szemügyre vette a gyűrűt.
- Akkor szent a béke végre? – ölelte meg Esme Edwardot majd engem. Neki is megmutattam a gyűrűmet, és láttam rajta, hogy ha tudna, sírt volna örömében. Ezután Jasper és Carlisle is gratulált nekünk.
- Meg tudjátok nekem bocsájtani, amit Edwarddal műveltem? – néztem esdeklőn családomra.
- Ne butáskodj, Bella! – válaszolt Esme. – Nem haragudtunk rád. Mind azt vártuk, mikor hagyod abba a hazudást magadnak. Szerencsére hamar bekövetkezett.
- És ebben mi is a segítségedre voltunk – lelkesedett Alice. – Bella, ugye nincs ellene kifogásod, ha én szervezem az esküvődet?
- De csak szigorúan családi körben! – Ekkor jutott eszembe, hogy a szüleim nem lehetnek itt életem egyik legszebb napján és elszomorodtam.
- Mi a baj, szerelmem? – ölelt át Edward és egy forró csókot lehelt a homlokomra.
- Csak eszembe jutott Charlie és Renee. Hogy ők nem lehetnek itt.
- Meghívhatjuk őket. Tudsz uralkodni magadon.
- Gondolod? Észre fogják venni, hogy megváltoztam.
- Majd kitalálunk valamit. Alice szépen kisminkel majd.
- Naná, ne aggódj, már látom is, hogy nem lesz semmi baj. Gyönyörű leszel. – Még mindig alig hittem el, hogy férjhez megyek, ráadásul ahhoz a személyhez, akire mindig is vágytam. Jó volt látni, hogy a többiek is vidámak, és amikor Edwarddal egymásra néztünk, mindketten ugyanazt láttuk a másik szemében: leírhatatlan boldogságot és szerelmet.
(Edward szemszöge)
Először azt hittem, csak képzelődöm. De hiszen Bellának már rég úton kéne Seattle felé. Akkor hogy lehet mégis itt mögöttem? Lassan megfordultam és nem hittem a szememnek, Bella állt ott teljes életnagyságban, gyönyörűen és kissé zavartan.
- Bella… Te… Itt? – ennyit bírtam kinyögni. – Hát nem mentél el? – Felugrottan és magamhoz öleltem. Éreznem kellett, hogy biztos lehessek benne, hogy nem csak a szemem káprázik.
- Nem tudtam elmenni – zokogta bele a mellkasomba. Rossz volt így látni őt. Két kezem közé fogtam az arcát, belenéztem a szemébe és megcsókoltam, hátha attól kicsit megnyugszik.
- Mi történt? – kérdeztem. A kanapéhoz húztam, leültettem és én is leheveredtem mellé. Majd átkaroltam, ő pedig áttette a lábait az enyémen keresztben, vett egy nagy levegőt és gyorsan elmesélte, mi történt:
- Amikor visszajöttem, felmentem a szobámba és rám tört a sírás. Nem akartam a többiek elé kerülni, mert tudtam, hogy tudják, mi történt. Kivéve persze Bent. De előle sem tudtam eltitkolni és nem is akartam. Bejött a szobámba és azonnal rájött, mi bajom. Elmondtam neki mindent. Hogy hogy érzek irántad, hogy milyen volt, amikor elhagytál, hogy ez az egész végül is amiatt történt, mert nem bírtam nélküled élni. És most sem lennék rá képes, és hogy tanácstalan voltam. Ben teljesen megértő volt, és mondta, hogy ő ezt sejtette, és nem akar rám erőltetni semmit. Nem akarná, hogy úgy legyek vele, hogy közben rád gondolok és szenvedek.
- Jófej ez a Benji, tudtam én – nyugtáztam és magamhoz húztam. – Örülök, hogy így történt.
- Én is, csak bánt, hogy álltattam őt.
- Nem, Bella, te magadat álltattad. Rajtad kívül mindenki tisztában volt vele, hogy te hozzám tartozol és ezt most minden nagyképűség nélkül mondom.
- Igazad van. Nem haragszol?
- Ugyan már! Miért haragudnék? Buta Bellám. Én megmondtam neked, hogy türelmes vagyok. Ha száz év múlva jöttél volna vissza hozzám, akkor száz évig vártam volna rád. Amíg egy aprócska esélyét is láttam annak, hogy van értelme várni, én vártam volna. – És tényleg így volt, ezen már sokat gondolkodtam. Ha Bella elment volna Bennel, és akár évtizedeket is képes lettem volna várni rá, amíg látok esélyt, hogy visszatér hozzám.
- Meg sem érdemellek – mondta és lehajtotta a fejét. Felemeltem az állát, elmosolyodtam és megcsókoltam, először csak lágyan, majd amikor viszonozta, egyre hevesebben. Belefordult az ölembe, lábait elhelyezte a csípőm mellett. Most már nem úgy csókoltuk egymást, mintha ez lenne az utolsó, és sokkal szenvedélyesebb volt, mint az eddigiek.
- El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek – suttogtam, amikor elváltak ajkaink. Ahogy néztük egymást, láttam rajta, hogy legszívesebben sírna a megkönnyebbüléstől. Gyönyörű volt.
- Nem jobban, mint én szeretlek téged – válaszolta, majd ismét megcsókolt.
- A többiek egyébként hol vannak? – Jutott eszembe néhány perc múlva.
- Elmentek, hogy kettesben lehessünk. Amikor Ben elköszönt tőlük, és látták, hogy nélkülem megy el, mind felrohantak a szobámba, megnézni, mi van, és ahogy meglátták, hogy eszem ágában sincs elutazni, szinte örömtáncot jártak és úgy döntöttek, hogy jobb, ha én mondom meg a jó hírt és nem a fejükből olvasod ki.
- Ez kedves tőlük. – Elmosolyodtam, ahogy drága családomra gondoltam. Jövök nekik eggyel. – Van itt még valami.
- Mi az?
- Feltettem neked egy kérdést, mielőtt eljöttél a tisztásról.
- Igen?
- Komolyan gondoltam.
- Tényleg? Én azt hittem, hogy csak azért, hogy maradjak.
- Dehogy is. Egy pillanat és jövök vissza. – Óvatosan leraktam a kanapéra, majd felszaladtam a szobámba és előkerestem a gardróbomból a régóta őrizgetett és erre az alkalomra tartogatott kis fekete szaténdobozkát, benne a jegygyűrűvel, ami még anyámé volt. Apám is ezzel jegyezte el őt, és miután meghaltak és én átváltoztam, elhoztam az emlékeket a házunkból, és reméltem, hogy egyszer majd én is megtalálom az igaz szerelmemet, akinek odaadhatom. Visszasiettem Bellához, letérdeltem a lábaihoz és felmutattam a dobozkát. – Isabella Swan! Szeretlek és örökké szeretni foglak. Lennél a feleségem? – Reménykedve néztem a szemébe.
- Igen, boldogan leszek a feleséged, Edward Masen! – Boldogan elnevette magát és letérdelt mellém, majd a nyakamba borult.
- Akkor? – Felnyitottam a doboz tetejét és megmutattam neki a gyűrűt. Izgultam, vajon tetszeni fog-e nei, vagy esetleg túl ódivatúnak találja. Kivettem az ékszert, majd felemeltem a bal kezét és a gyűrűsujjára húztam. Mintha pont rá tervezték volna. – Tetszik?
- Csodálatos. – Szeme úgy csillogott, akár a gyémánt a gyűrűn.
- Biztos? Csak mert ha nem, vehetek neked másikat. Ez még az édesanyámé volt, apám ezzel jegyezte el.
- Nagyon tetszik, szebbet nem is kívánhatnék. – Őszintének láttam és boldognak. Ezután újra hevesen csókolni kezdtük egymást, és feldobott a tudta, hogy most már a menyasszonyom végre és hamarosan összeházasodunk. Nagyjából egy óra múlva berontottak a többiek.
- A lányok nem bírtak tovább várni – mondta vidáman Carlisle. Remélem, nem zavarunk! – tette hozzá gondolatban.
- Na, mutasd, Bella! – emelte fel Alice Bella kezét, majd szemügyre vette a gyűrűt. Mintha ne látta volna még a látomásában.
- Akkor szent a béke végre? – Esme jött oda hozzám és a nyakamba borult, láttam, mennyire boldog ő is. Aztán Bellát is megölelgette, majd Jazz és Carlisle is gratulált nekünk.
- Meg tudjátok nekem bocsájtani, amit Edwarddal műveltem? – kérdezte Bella a családomat.
- Ne butáskodj, Bella! – válaszolt Esme. – Nem haragudtunk rád. Mind azt vártuk, mikor hagyod abba a hazudást magadnak. Szerencsére hamar bekövetkezett.
- És ebben mi is a segítségedre voltunk – lelkesedett Alice. – Bella, ugye nincs ellene kifogásod, ha én szervezem az esküvődet? – Már vártam, mikor hozakodik ezzel elő, mert hetek óta erre készült, és már mindent megtervezett.
- De csak szigorúan családi körben! – figyelmeztette Bella, majd láttam, hogy szomorú lett.
- Mi a baj, szerelmem? – öleltem át és egy forró csókot leheltem a homlokára.
- Csak eszembe jutott Charlie és Renee. Hogy ők nem lehetnek itt.
- Meghívhatjuk őket. Tudsz uralkodni magadon.
- Gondolod? Észre fogják venni, hogy megváltoztam.
- Majd kitalálunk valamit. Alice szépen kisminkel majd.
- Naná, ne aggódj, már látom is, hogy nem lesz semmi baj. Gyönyörű leszel. – Húgom már el is képzelte, hogy fog Bella kinézni és valóban gyönyörű volt. Biztos voltam benne, hogy nem fog feltűnni Charlie-éknak a változás, legalábbis nem annyira, hogy gyanakodni kezdjenek. Esme és Alice izgatottan elkezdték megbeszélni a részleteket, Carlisle és Jazz jobbnak látta, ha nem zavarják meg őket, inkább leültek a tévé elé. Bellával hosszan néztük egymást, és tudtuk, hogy ezután soha többé nem válunk el.
(Bella szemszöge)
Edward meglepve és értetlenül meredt rám, én pedig csak zavartan mosolyogtam.
- Bella… Te… Itt? – dadogta. – Hát nem mentél el? – Felpattant a zongorától és magához húzott.
- Nem tudtam elmenni – zokogtam bele a mellkasába. Két keze közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett, még mindig úgy, mint aki nem hisz a szemének, majd gyengéden megcsókolt. Nem merültünk bele, mert meg kellett beszélnünk a történteket.
- Mi történt? – kérdezte, és úgy látszott, mintha kezdené végre felfogni, hogy tényleg ott vagyok a karjaiban. A kanapé felé húzott és leültetett, majd ő is lehuppant mellém. Átkarolt, én pedig átraktam a lábaimat az övéin, nagy levegőt vettem és beszélni kezdtem.
- Amikor visszajöttem, felmentem a szobámba és rám tört a sírás. Nem akartam a többiek elé kerülni, mert tudtam, hogy tudják, mi történt. Kivéve persze Bent. De előle sem tudtam eltitkolni és nem is akartam. Bejött a szobámba és azonnal rájött, mi bajom. Elmondtam neki mindent. Hogy hogy érzek irántad, hogy milyen volt, amikor elhagytál, hogy ez az egész végül is amiatt történt, mert nem bírtam nélküled élni. És most sem lennék rá képes, és hogy tanácstalan voltam. – Itt vettem még egy nagy levegőt, mert az egészet egy szuszra hadartam el neki. – Ben teljesen megértő volt, és mondta, hogy ő ezt sejtette,és nem akar rám erőltetni semmit. Nem akarná, hogy úgy legyek vele, hogy közben rád gondolok és szenvedek.
- Jófej ez a Benji, tudtam én – állapította meg Edward és közelebb húzott magához. – Örülök, hogy így történt.
- Én is, csak bánt, hogy álltattam őt.
- Nem, Bella, te magadat álltattad. Rajtad kívül mindenki tisztában volt vele, hogy te hozzám tartozol és ezt most minden nagyképűség nélkül mondom.
- Igazad van. Nem haragszol?
- Ugyan már! Miért haragudnék? Buta Bellám. Én megmondtam neked, hogy türelmes vagyok. Ha száz év múlva jöttél volna vissza hozzám, akkor száz évig vártam volna rád. Amíg egy aprócska esélyét is láttam annak, hogy van értelme várni, én vártam volna.
- Meg sem érdemellek – hajtottam le a fejemet. Ő erre felemelte az államat, mosolygott és lágyan megcsókolt. Kicsit felemelkedtem, és befordultam az ölébe, szemben vele, így jobban hozzáfértem. Úgy csókoltuk egymást, mintha most találkoztunk volna hosszú idő után először. Megkönnyebbültem, és tudtam, hogy jól választottam.
- El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek – suttogta, amikor elváltak ajkaink. Karamellszín szeme ragyogott a boldogságtól, ahogy rám nézett és én legszívesebben elsírtam volna magam, még könnyek nélkül is, mert rájöttem, mekkora bolond voltam, hogy csak most ismertem be magamnak, hogy mennyire szeretem. Elvesztegettem majdnem egy hónapot a makacsságom miatt.
- Nem jobban, mint én szeretlek téged – válaszoltam neki, majd ismét megcsókoltam.
- A többiek egyébként hol vannak? – kérdezte néhány perc múlva.
- Elmentek, hogy kettesben lehessünk. Amikor Ben elköszönt tőlük, és látták, hogy nélkülem megy el, mind felrohantak a szobámba, megnézni, mi van, és ahogy meglátták, hogy eszem ágában sincs elutazni, szinte örömtáncot jártak és úgy döntöttek, hogy jobb, ha én mondom meg a jó hírt és nem a fejükből olvasod ki.
- Ez kedves tőlük. – Elmosolyodott, és én nem győztem betelni a látványával. Aztán hirtelen eszébe jutott valami és csillogó szemekkel nézett rám. – Van itt még valami.
- Mi az?
- Feltettem neked egy kérdést, mielőtt eljöttél a tisztásról.
- Igen? – Tudtam, melyikre céloz, de én abban a hitben voltam, hogy csak azért mondta, mert itt akart tartani.
- Komolyan gondoltam.
- Tényleg? Én azt hittem, hogy csak azért, hogy maradjak.
- Dehogy is. Egy pillanat és jövök vissza. – Óvatosan lefordított magáról, felpattant és felröppent az emeletre. Néhány másodperc múlva már újra lent volt. Letérdelt elém, kicsit szégyenlősen rám mosolygott és felmutatott egy kicsi, fekete, szaténnal bevont dobozkát. – Isabella Swan! Szeretlek és örökké szeretni foglak. Lennél a feleségem? – Belenéztem a szemeibe, amik reménykedve tekintettek vissza rám.
- Igen, boldogan leszek a feleséged, Edward Masen! – Boldogan elnevettem magam és letérdeltem mellé, majd a nyakába borultam.
- Akkor? – Kinyitotta a kis dobozkát, és még sohasem láttam gyönyörűbbet annál a gyűrűnél. maga a gyűrű aranyból volt, és sok pici gyémánt kövecske díszítette, amiket törékeny aranycsipke vett körül. Kivette az ékszert, majd felemelte a bal kezemet és a gyűrűsujjamra húzta. – Tetszik?
- Csodálatos.
- Biztos? Csak mert ha nem, vehetek neked másikat. Ez még az édesanyámé volt, apám ezzel jegyezte el.
- Nagyon tetszik, szebbet nem is kívánhatnék. – Nem hazudtam, valóban nem is tudtam volna elképzelni káprázatosabbat. Főleg a tudtat, hogy ez valaha Edward anyjáé volt…
Ezután újra hevesen csókolózni kezdtünk, immár, mint jegyesek. Ugrálni tudtam volna örömömben, de gondoltam, ezzel inkább megvárom Alice-t, bár biztos voltam benne, hogy ő már tud mindent.
Nagyjából egy óra múlva berontottak a többiek.
- A lányok nem bírtak tovább várni – mondta vidáman Carlisle.
- Na, mutasd, Bella! – emelte fel Alice a kezemet és szemügyre vette a gyűrűt.
- Akkor szent a béke végre? – ölelte meg Esme Edwardot majd engem. Neki is megmutattam a gyűrűmet, és láttam rajta, hogy ha tudna, sírt volna örömében. Ezután Jasper és Carlisle is gratulált nekünk.
- Meg tudjátok nekem bocsájtani, amit Edwarddal műveltem? – néztem esdeklőn családomra.
- Ne butáskodj, Bella! – válaszolt Esme. – Nem haragudtunk rád. Mind azt vártuk, mikor hagyod abba a hazudást magadnak. Szerencsére hamar bekövetkezett.
- És ebben mi is a segítségedre voltunk – lelkesedett Alice. – Bella, ugye nincs ellene kifogásod, ha én szervezem az esküvődet?
- De csak szigorúan családi körben! – Ekkor jutott eszembe, hogy a szüleim nem lehetnek itt életem egyik legszebb napján és elszomorodtam.
- Mi a baj, szerelmem? – ölelt át Edward és egy forró csókot lehelt a homlokomra.
- Csak eszembe jutott Charlie és Renee. Hogy ők nem lehetnek itt.
- Meghívhatjuk őket. Tudsz uralkodni magadon.
- Gondolod? Észre fogják venni, hogy megváltoztam.
- Majd kitalálunk valamit. Alice szépen kisminkel majd.
- Naná, ne aggódj, már látom is, hogy nem lesz semmi baj. Gyönyörű leszel. – Még mindig alig hittem el, hogy férjhez megyek, ráadásul ahhoz a személyhez, akire mindig is vágytam. Jó volt látni, hogy a többiek is vidámak, és amikor Edwarddal egymásra néztünk, mindketten ugyanazt láttuk a másik szemében: leírhatatlan boldogságot és szerelmet.
(Edward szemszöge)
Először azt hittem, csak képzelődöm. De hiszen Bellának már rég úton kéne Seattle felé. Akkor hogy lehet mégis itt mögöttem? Lassan megfordultam és nem hittem a szememnek, Bella állt ott teljes életnagyságban, gyönyörűen és kissé zavartan.
- Bella… Te… Itt? – ennyit bírtam kinyögni. – Hát nem mentél el? – Felugrottan és magamhoz öleltem. Éreznem kellett, hogy biztos lehessek benne, hogy nem csak a szemem káprázik.
- Nem tudtam elmenni – zokogta bele a mellkasomba. Rossz volt így látni őt. Két kezem közé fogtam az arcát, belenéztem a szemébe és megcsókoltam, hátha attól kicsit megnyugszik.
- Mi történt? – kérdeztem. A kanapéhoz húztam, leültettem és én is leheveredtem mellé. Majd átkaroltam, ő pedig áttette a lábait az enyémen keresztben, vett egy nagy levegőt és gyorsan elmesélte, mi történt:
- Amikor visszajöttem, felmentem a szobámba és rám tört a sírás. Nem akartam a többiek elé kerülni, mert tudtam, hogy tudják, mi történt. Kivéve persze Bent. De előle sem tudtam eltitkolni és nem is akartam. Bejött a szobámba és azonnal rájött, mi bajom. Elmondtam neki mindent. Hogy hogy érzek irántad, hogy milyen volt, amikor elhagytál, hogy ez az egész végül is amiatt történt, mert nem bírtam nélküled élni. És most sem lennék rá képes, és hogy tanácstalan voltam. Ben teljesen megértő volt, és mondta, hogy ő ezt sejtette, és nem akar rám erőltetni semmit. Nem akarná, hogy úgy legyek vele, hogy közben rád gondolok és szenvedek.
- Jófej ez a Benji, tudtam én – nyugtáztam és magamhoz húztam. – Örülök, hogy így történt.
- Én is, csak bánt, hogy álltattam őt.
- Nem, Bella, te magadat álltattad. Rajtad kívül mindenki tisztában volt vele, hogy te hozzám tartozol és ezt most minden nagyképűség nélkül mondom.
- Igazad van. Nem haragszol?
- Ugyan már! Miért haragudnék? Buta Bellám. Én megmondtam neked, hogy türelmes vagyok. Ha száz év múlva jöttél volna vissza hozzám, akkor száz évig vártam volna rád. Amíg egy aprócska esélyét is láttam annak, hogy van értelme várni, én vártam volna. – És tényleg így volt, ezen már sokat gondolkodtam. Ha Bella elment volna Bennel, és akár évtizedeket is képes lettem volna várni rá, amíg látok esélyt, hogy visszatér hozzám.
- Meg sem érdemellek – mondta és lehajtotta a fejét. Felemeltem az állát, elmosolyodtam és megcsókoltam, először csak lágyan, majd amikor viszonozta, egyre hevesebben. Belefordult az ölembe, lábait elhelyezte a csípőm mellett. Most már nem úgy csókoltuk egymást, mintha ez lenne az utolsó, és sokkal szenvedélyesebb volt, mint az eddigiek.
- El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek – suttogtam, amikor elváltak ajkaink. Ahogy néztük egymást, láttam rajta, hogy legszívesebben sírna a megkönnyebbüléstől. Gyönyörű volt.
- Nem jobban, mint én szeretlek téged – válaszolta, majd ismét megcsókolt.
- A többiek egyébként hol vannak? – Jutott eszembe néhány perc múlva.
- Elmentek, hogy kettesben lehessünk. Amikor Ben elköszönt tőlük, és látták, hogy nélkülem megy el, mind felrohantak a szobámba, megnézni, mi van, és ahogy meglátták, hogy eszem ágában sincs elutazni, szinte örömtáncot jártak és úgy döntöttek, hogy jobb, ha én mondom meg a jó hírt és nem a fejükből olvasod ki.
- Ez kedves tőlük. – Elmosolyodtam, ahogy drága családomra gondoltam. Jövök nekik eggyel. – Van itt még valami.
- Mi az?
- Feltettem neked egy kérdést, mielőtt eljöttél a tisztásról.
- Igen?
- Komolyan gondoltam.
- Tényleg? Én azt hittem, hogy csak azért, hogy maradjak.
- Dehogy is. Egy pillanat és jövök vissza. – Óvatosan leraktam a kanapéra, majd felszaladtam a szobámba és előkerestem a gardróbomból a régóta őrizgetett és erre az alkalomra tartogatott kis fekete szaténdobozkát, benne a jegygyűrűvel, ami még anyámé volt. Apám is ezzel jegyezte el őt, és miután meghaltak és én átváltoztam, elhoztam az emlékeket a házunkból, és reméltem, hogy egyszer majd én is megtalálom az igaz szerelmemet, akinek odaadhatom. Visszasiettem Bellához, letérdeltem a lábaihoz és felmutattam a dobozkát. – Isabella Swan! Szeretlek és örökké szeretni foglak. Lennél a feleségem? – Reménykedve néztem a szemébe.
- Igen, boldogan leszek a feleséged, Edward Masen! – Boldogan elnevette magát és letérdelt mellém, majd a nyakamba borult.
- Akkor? – Felnyitottam a doboz tetejét és megmutattam neki a gyűrűt. Izgultam, vajon tetszeni fog-e nei, vagy esetleg túl ódivatúnak találja. Kivettem az ékszert, majd felemeltem a bal kezét és a gyűrűsujjára húztam. Mintha pont rá tervezték volna. – Tetszik?
- Csodálatos. – Szeme úgy csillogott, akár a gyémánt a gyűrűn.
- Biztos? Csak mert ha nem, vehetek neked másikat. Ez még az édesanyámé volt, apám ezzel jegyezte el.
- Nagyon tetszik, szebbet nem is kívánhatnék. – Őszintének láttam és boldognak. Ezután újra hevesen csókolni kezdtük egymást, és feldobott a tudta, hogy most már a menyasszonyom végre és hamarosan összeházasodunk. Nagyjából egy óra múlva berontottak a többiek.
- A lányok nem bírtak tovább várni – mondta vidáman Carlisle. Remélem, nem zavarunk! – tette hozzá gondolatban.
- Na, mutasd, Bella! – emelte fel Alice Bella kezét, majd szemügyre vette a gyűrűt. Mintha ne látta volna még a látomásában.
- Akkor szent a béke végre? – Esme jött oda hozzám és a nyakamba borult, láttam, mennyire boldog ő is. Aztán Bellát is megölelgette, majd Jazz és Carlisle is gratulált nekünk.
- Meg tudjátok nekem bocsájtani, amit Edwarddal műveltem? – kérdezte Bella a családomat.
- Ne butáskodj, Bella! – válaszolt Esme. – Nem haragudtunk rád. Mind azt vártuk, mikor hagyod abba a hazudást magadnak. Szerencsére hamar bekövetkezett.
- És ebben mi is a segítségedre voltunk – lelkesedett Alice. – Bella, ugye nincs ellene kifogásod, ha én szervezem az esküvődet? – Már vártam, mikor hozakodik ezzel elő, mert hetek óta erre készült, és már mindent megtervezett.
- De csak szigorúan családi körben! – figyelmeztette Bella, majd láttam, hogy szomorú lett.
- Mi a baj, szerelmem? – öleltem át és egy forró csókot leheltem a homlokára.
- Csak eszembe jutott Charlie és Renee. Hogy ők nem lehetnek itt.
- Meghívhatjuk őket. Tudsz uralkodni magadon.
- Gondolod? Észre fogják venni, hogy megváltoztam.
- Majd kitalálunk valamit. Alice szépen kisminkel majd.
- Naná, ne aggódj, már látom is, hogy nem lesz semmi baj. Gyönyörű leszel. – Húgom már el is képzelte, hogy fog Bella kinézni és valóban gyönyörű volt. Biztos voltam benne, hogy nem fog feltűnni Charlie-éknak a változás, legalábbis nem annyira, hogy gyanakodni kezdjenek. Esme és Alice izgatottan elkezdték megbeszélni a részleteket, Carlisle és Jazz jobbnak látta, ha nem zavarják meg őket, inkább leültek a tévé elé. Bellával hosszan néztük egymást, és tudtuk, hogy ezután soha többé nem válunk el.
2009. november 11., szerda
11. fejezet
Azt elfelejtettem említeni, hogy amit Edward mond Bellának, a meteoros hasonlat az eredeti New Moonból van és direkt ezt írtam bele, mert szeretem azt a részt... Szóval nem koppintani akartam vagy ellopni.
(Edward szemszöge)
Egész délután a tisztáson dolgoztunk, Alice és Jasper szívesen segítettek előkészíteni a terepet a romantikus éjszakának. Jól esett, hogy támogattak.
- Mi már azt hittük, hogy beletörődtél – mondta Jazz, miközben lerakosgatta a gyertyákat.
- Soha nem fogok beletörődni – feleltem.
- Tetszik ez a hozzáállás – mosolygott Alice. – És Bellának is szüksége van a noszogatásra, mert úgy tűnik, magától nem képes dönteni.
- És látsz valamit az estével kapcsolatban? – kérdeztem húgomtól, mire ő a semmibe meredve nézett néhány másodpercig, majd megrázta a fejét.
- Sajnos nem igazán. Váltakoznak az események és ez az, ami megőrjít. Bella egyszerűen képtelen elhatározni magát. Mindenesetre nagyon jól fog kinézni ez a kis tisztás, mire végzünk vele.
Hát, majd én megpróbálok ma segíteni neki – gondoltam magamban.
Mindenhova vörös rózsaszirmokat szórtunk, ezzel befedve a füves talajt, majd az egész közepére rózsaszín szirmokból egy szív alakú halmot raktunk. Ezután az területet telis tel pakoltuk gyertyákkal, a szív köré pedig szintén gyertyákat helyeztünk el. Megbeszéltük, hogy otthon azt mondjuk majd, ahogy hármasban vadászni megyünk, hogy ne tűnjön fel senkinek a hiányunk. Tudtam, hogy Bella délután Jake-kel találkozik, így visszafele Alice majd elkapja és elhozza ide. Sötétedéskor elkezdtük meggyújtogatni a gyertyákat, majd elégedetten szemléltük művünket. Alice tapsikolt örömében, Jazz csak mosolygott.
- Hát, akkor nincs más hátra – kezdte fivérem, majd megveregette a vállamat -, mint hogy sok sikert kívánjak. Drukkolok neked.
- Kösz, Jazz! – nevettem el magam idegesen. – Mindent meg fogok tenni. És köszönöm a segítséget! – Alice is odajött hozzám és átölelt. Majd megláttam a fejében az egyik látomását: Bella állt gyönyörű, hófehér menyasszonyi ruhában az oltárnál, egy színes fréziacsokorral a kezében, boldogan mosolyogva. Ránéztem húgomra, aki bátorítólag rám mosolygott. – Köszi, Alice! – suttogtam neki. Végre én is láttam a képet, csak arra kellett törekednem, hogy én legyek az, aki majd feleségül veszi az én Bellámat…
(Bella szemszöge)
Sejtettem, kinek a műve lehet az a csoda, aminek a közepén ültem. Jobban szemügyre vettem a helyet. Nagyon sok gyertyát láttam, fényük meghitté tette az éjszaka sötétjét. A rózsaszirmokat nem sajnálták a földről, és a szív, amin ültem, csak még romantikusabbá tette az egészet.
- Tetszik? – hallottam a már jól ismert hangot a hátam mögül. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy lássam, Edward van ott.
- Káprázatos – válaszoltam. – Alig találok rá szavakat.
- Ez volt a célom – felelte és leült mellé, lábait felhúzta és állát a térdére tette, majd engem figyelt kíváncsian mosolyogva. – És hogy megpróbáljalak itt tartani. – Nagyot sóhajtottam és megpróbáltam összeszedni a szavakat.
- Edward… - kezdtem. – Kérlek…
- Sss! – szakított félbe. – Nem kell most rögtön döntened. Csak kérlek, maradj velem reggelig! Ez még belefér?
- Ben nem fogja tudni, hol vagyok.
- Alice és Jasper fedeznek, ne félj! – Hát ez hihetetlen.
- Jól megszerveztétek – ismertem el. – Na jó, maradok. Ha már ennyit vesződtetek. – Még mindig alig akartam hinni a szememnek. És hogy Alice és Jasper is közreműködtek… Egy darabig csak ültünk egymás mellett és bámultuk a gyertyalángokat. Aztán Edward megszólalt:
- Szeretnék neked elmondani valamit. Talán ezzel el tudom neked magyarázni az érzéseimet.
- Mesélj!
- Mielőtt megismertelek, Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek. Érted, amit mondani akarok, Bella? – nézett rám csillogó szemekkel. – Nem tudok nélküled élni. Tudom, hogy sokszor elmondtam már, de ha kell, elmondom még ezerszer, amíg meg nem érted. Szeretlek, Bella. Mindig is szerettelek. – Hinni akartam neki, de nehéz volt. – Mondd ki, hogy nem szeretsz! Mondd a szemembe! - Nem tudtam kimondani. Tudtam, hogy egyszerűbb lenne minden és én visszamehetnék Benhez, mégsem mondhattam, mert nem lett volna igaz. Szerettem őt. Belenéztem várakozó szemeibe.
- Nem mondom, hogy nem szeretlek. Mert igenis szeretlek. Mindig te leszel életem szerelme. Mégis elmegyek Bennel, mert megígértem neki, és nem szegem meg az ígéretemet.
- Muszáj mindig emlékeztetned rá, hogy én megszegtem? Akkor azt láttam helyesnek, a te érdekedben. Ha tudtam volna, hogy ezzel még nagyobb bajba sodorlak, nem tettem volna meg.
- Hiszek neked – sóhajtottam. Nem akartam vitatkozni vele, akkor nem. Mivel nem tudtam, hogy fogom érezni magam Dél-Amerikában, nem lehettem biztos benne, hogy hamarosan újra fogom látni őt. – És ez az éjszaka a tiéd lesz. A miénk. De reggel elmegyek, és neked itt kell maradnod.
- Rendben – egyezett bele. Lassan hozzám hajolt és ajkaival lágyan súrolta az enyémet. Az érzés, amit kiváltott belőlem, váratlanul tört rám. Talán a helyszín tette, talán az, hogy rég nem csókolt meg, de ugyanolyan hévvel csókoltam vissza, mint a legelső csókunkkor. Nem bírtam és nem is akartam visszafogni magam. Teljesen felé fordultam, hanyatt döntöttem és ráültem. Kezeit a csípőmre helyezte és magához húzott. Szenvedélyesen csókoltuk egymást, tudva, hogy talán az az utolsó alkalom. Kis idő múlva helyet cseréltünk, én kerültem alulra, ő fölém könyökölt, de nem csókolt meg rögtön, csak végighúzta kezét a testemen, forróságot hagyva érintése nyomán rajtam.
- Még mindig fura, hogy meleg vagy – simogattam meg az arcát, mire ő egy finom puszit adott az orrom hegyére és nevetett.
- Gyönyörű vagy – állapította meg és újra megpuszilt, most az államat. Aztán újabb apró puszikkal illette az arcomat, a homlokomat, a hajamat, mire én megfogtam az arcát és magamhoz húztam.
- Ne csigázz! – És hevesen megcsókoltam, aminek az lett az eredménye, hogy megint percekig faltuk egymást.
- Nekem az a fura csak, hogy nem kell óvatoskodnom veled – mondta, amikor elváltak ajkaink. – És az az igazság, hogy örülök ennek.
- Hát még én, hogy nem állítasz le állandóan, amikor belemelegszünk. – Erre elnevette magát és én vele nevettem. Aztán magamra húztam, a lábaimat a csípője köré fontam jó szorosan, ezzel magamhoz préseltem őt és elégedettséggel töltött el, amit éreztem nála.
- Ömm… Bella – Próbált mocorogni, de nem engedtem. – Egy kicsit engedj a szorításon.
- Hopsz, bocsi – vigyorogtam zavartan és lazítottam a lábaimon, de csak annyira, hogy kényelmesebb legyen neki.
- Így jobb, köszi – mondta és lehajolt hozzám, hogy újra megcsókoljon. - Kérdezhetek valamit? – húzódott el egy picit.
- Persze.
- Mi hiányzik legjobban az emberlétedből?
- Hát… - Egy rövid ideig gondolkodtam. – Az, amikor melletted aludtam el éjszakánként, miután te eldúdoltad az altatómat – vallottam be. Ma nem számít semmi – gondoltam. Úgy éreztem, nyugodtan lehetek hozzá őszinte. Edward az mellkasára vont, beletúrt a hajamba, majd dúdolni kezdte a dalt, ugyanúgy, mint rég.
Néhány perc után megkerestem az ajkait és hozzányomtam az enyémet, ő nem ellenkezett, hanem érzékien viszonozta. Ezután órákon keresztül nem hagytuk abba, pihenésre nem volt szükségünk, sem levegőre, így csak az élvezetre kellett koncentrálnunk. Őrjítően kívántam és éreztem, hogy ezzel ő is így volt, mégsem léptük át a határt, a ruhák rajtunk maradtak, de ettől függetlenül érzékien simogattunk egymást alattuk. Mindketten szenvedtünk a felkorbácsolódott vágytól, de nem lett volna helyes, ha tovább megyünk ennél. És ahogy teltek az órák, nekem annál több kedvem lett ott maradni vele. De tudtam, hogy nem bánthatom meg Bent.
Napkeltekor felkeltem a szívágyunkról és szomorúan ránéztem.
- Mennem kell – jelentettem ki.
- Kérlek, maradj! – könyörgött és felült, majd megszorította a kezemet.
- Jaj, Edward! Megbeszéltük – próbáltam kivonni a kezemet az övéből, de nem akarta elengedni.
- Bella! – mondta, majd feltérdelt. – Gyere hozzám feleségül!
- Hogy mi?! – Meglepődtem és meg sem bírtam szólalni.
- Légy a feleségem! – Sikerült kiszabadulnom, és hitetlenkedve néztem rá, majd megráztam a fejem.
- Most mennem kell. – Ennyit bírtam kinyögni, megfordultam és futni kezdtem. Aztán kicsit lassítottam, megvártam, míg rendeződnek a gondolataim és csak így léptem be a házba. A család kíváncsian meredt rám.
- Ben? – kérdeztem zavartan.
- Az emeleten – felelte Esme. – Mi történt?
- Semmi – füllentettem és felszaladtam a szobámba. Végigdőltem az ágyamon és könnyek nélkül sírni kezdtem.
(Edward szemszöge)
Láttam, ahogy Alice a réthez vezeti Bellát és kíváncsian figyeltem a reakcióját. Nem csalódtam, jócskán meglepődött, de tetszett neki a látvány, ahogy reméltem. Lassan a szívhez sétált, miután húgom magára hagyta, majd leült a sziromhalmokra. Picit még vártam, nem akartam csak úgy rárontani. Aztán, mikor úgy találtam, eleget gyönyörködött a látványban, mögé léptem.
- Tetszik? – kérdeztem halkan.
- Káprázatos – válaszolta. – Alig találok rá szavakat.
- Ez volt a célom – feleltem és leültem mellé, lábaimat felhúztam és államat a térdemre tettem, majd őt figyeltem kíváncsian mosolyogva. – És hogy megpróbáljalak itt tartani. – Nagyot sóhajtott.
- Edward… - kezdte. – Kérlek…
- Sss! – szakítottam félbe. – Nem kell most rögtön döntened. Csak kérlek, maradj velem reggelig! Ez még belefér? – Reméltem, nem kérek tőle lehetetlent és igent mond.
- Ben nem fogja tudni, hol vagyok.
- Alice és Jasper fedeznek, ne félj! – nyugtattam meg. Jól kiterveltem mindent.
- Jól megszerveztétek – ismerte el. – Na jó, maradok. Ha már ennyit vesződtetek. – Láttam rajta, hogy alig akarja elhinni ezt az egészet. Egy darabig csak ültünk egymás mellett és bámultuk a gyertyalángokat. Aztán megszólaltam:
- Szeretnék neked elmondani valamit. Talán ezzel el tudom neked magyarázni az érzéseimet.
- Mesélj!
- Mielőtt megismertelek, Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek. Érted, amit mondani akarok, Bella? – néztem rá várakozón. – Nem tudok nélküled élni. Tudom, hogy sokszor elmondtam már, de ha kell, elmondom még ezerszer, amíg meg nem érted. Szeretlek, Bella. Mindig is szerettelek. – Végre kimondtam, amit éreztem. Azt akartam, hogy tudja, mennyit jelent nekem. – Mondd ki, hogy nem szeretsz! Mondd a szemembe! – Elbizonytalanodott, és én ezt fél sikerként könyveltem el magamban. Ha gondolkodik rajta, és nem vágja rögtön a fejemhez, már jó.
- Nem mondom, hogy nem szeretlek. Mert igenis szeretlek. Mindig te leszel életem szerelme. Mégis elmegyek Bennel, mert megígértem neki, és nem szegem meg az ígéretemet. – Értettem a célzást.
- Muszáj mindig emlékeztetned rá, hogy én megszegtem? Akkor azt láttam helyesnek, a te érdekedben. Ha tudtam volna, hogy ezzel még nagyobb bajba sodorlak, nem tettem volna meg.
- Hiszek neked – sóhajtotta. – És ez az éjszaka a tiéd lesz. A miénk. De reggel elmegyek, és neked itt kell maradnod.
- Rendben – egyeztem bele. Tudtam, hogy bizonyítanom kell. Lassan hozzá hajoltam és ajkaimmal lágyan súroltam az övét. Éreztem rajta, hogy nem akar ellenállni, jó ötlet volt az első randink helyszínére elhozni őt. Felém fordult, hanyatt döntött és rám ült. Megfogtam a csípőjét és magamhoz húztam, majd szenvedélyes csókban forrtunk össze. Nem tudtam, hogy látom-e viszont, és nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy megpróbáljam maradásra bírni. Kis idő múlva helyet cseréltünk, fölé könyököltem, de nem csókoltam meg azonnal, csak végighúztam a kezemet tökéletes alakján, láttam rajta, hogy tetszik neki.
- Még mindig fura, hogy meleg vagy – simogatta meg az arcomat, mire egy finom puszit adtam az orra hegyére és elnevettem magam. Nem győztem gyönyörködni benne.
- Gyönyörű vagy – állapítottam meg és újra megpusziltam, ezúttal az állát. Aztán újabb apró puszikkal leheltem az arcára, a homlokára, a hajára, amit mindig is imádtam, mire megfogta az arcomat és magához húzott.
- Ne csigázz! – Hevesen megcsókolt, és újra alig bírtunk elszakadni egymás ajkától.
- Nekem az a fura csak, hogy nem kell óvatoskodnom veled – mondtam, amikor elváltak ajkaink. – És az az igazság, hogy örülök ennek.
- Hát még én, hogy nem állítasz le állandóan, amikor belemelegszünk. – Erre elnevettem magam, mire ő is nevetni kezdett. Aztán magához húzott, lábait a csípőm köré fonta, megfeledkezve újszülött erejéről, mire felszisszentem.
- Ömm… Bella – Próbáltam mocorogni, de nem engedett. – Egy kicsit engedj a szorításon.
- Hopsz, bocsi – vigyorogta zavartan és lazított a lábain, de csak annyira, hogy kényelmesebb legyen nekem. Meglehetősen az volt, egészen közel éreztem magamhoz, amitől csak még jobban kívántam.
- Így jobb, köszi – mondtam és lehajoltam hozzá, hogy újra megcsókoljam. - Kérdezhetek valamit? – húzódtam el egy picit.
- Persze.
- Mi hiányzik legjobban az emberlétedből? – Már egy ideje kíváncsi voltam rá, mit fog válaszolni.
- Hát… - Kicsit gondolkodott. – Az, amikor melletted aludtam el éjszakánként, miután te eldúdoltad az altatómat. – Jól esett, hogy így érez. A mellkasomra vontam, mint azelőtt, simogatni kezdtem a haját, majd elkezdtem dúdolni neki a jól ismert dallamot. Így feküdtünk egy darabig, majd megkereste a számat ajkaival és újra csókolni kezdtük egymást. Ezután reggelig nem nagyon hagytuk abba. Őrülten kívántam őt, és tudtam, hogy ő is engem, mégsem léptünk át egy bizonyos határt. Elég volt, hogy ruhán keresztül vagy éppen az alatt simogathatjuk egymást. Minél közelebb került a napkelte, annál jobban kétségbeestem, hogy hamarosan el kell válnom tőle, ki tudja, mennyi időre. Aztán egyszer csak felkelt és szomorú szemekkel hozzám fordult:
- Mennem kell – mondta.
- Kérlek, maradj! – könyörögtem és felültem, majd megszorítottam a kezét, mint egy fuldokló a szalmaszálat. Úgy is éreztem magam, mintha a létezésem függne attól, hogy most elmegy-e.
- Jaj, Edward! Megbeszéltük – Próbálta kihúzni a csuklóját a kezeim közül, de nem engedtem.
- Bella! – mondtam, majd feltérdeltem. Eszembe villant, amit Alice mutatott nekem, mielőtt itt hagytak. Lépnem kellett. – Gyere hozzám feleségül!
- Hogy mi?! – Meglepődött és meg sem bírt szólalni.
- Légy a feleségem! – Láttam, hogy meg van lepődve, de meg kellett kérnem. Sikerült kiszabadítania magát és megrázta a fejét.
- Most mennem kell. – Elfordult és futásnak eredt, én pedig ottmaradtam, bámulva utána és úgy éreztem, vége az életemnek…
Nem akartam látni, ahogy elindulnak Bennel, így megvártam, amíg már biztos voltam benne, hogy nincsenek a házban és elindultam. Nem rohantam, nem volt miért. Nem érdekelt semmi, és már előre féltem a rám váró napoktól és hónapoktól, mert tudtam, hogy a családom ugyanolyan sajnálkozva fog rám nézni, mint néhány hónappal ezelőtt.
Amikor beléptem a házba, nem volt ott senki. Legalább nem kellett rögtön szembesülnöm a szánalmukkal és a saját szomorúságukkal. Leültem a zongorához és játszani kezdtem, remélve, hogy ezzel majd kicsit sikerül elterelnem a figyelmemet.
Hirtelen két kezet éreztem magamon, ahogy hátulról átkarolnak és egy lágy hang a fülembe suttog:
- Már azt hittem, sose érsz haza…
(Edward szemszöge)
Egész délután a tisztáson dolgoztunk, Alice és Jasper szívesen segítettek előkészíteni a terepet a romantikus éjszakának. Jól esett, hogy támogattak.
- Mi már azt hittük, hogy beletörődtél – mondta Jazz, miközben lerakosgatta a gyertyákat.
- Soha nem fogok beletörődni – feleltem.
- Tetszik ez a hozzáállás – mosolygott Alice. – És Bellának is szüksége van a noszogatásra, mert úgy tűnik, magától nem képes dönteni.
- És látsz valamit az estével kapcsolatban? – kérdeztem húgomtól, mire ő a semmibe meredve nézett néhány másodpercig, majd megrázta a fejét.
- Sajnos nem igazán. Váltakoznak az események és ez az, ami megőrjít. Bella egyszerűen képtelen elhatározni magát. Mindenesetre nagyon jól fog kinézni ez a kis tisztás, mire végzünk vele.
Hát, majd én megpróbálok ma segíteni neki – gondoltam magamban.
Mindenhova vörös rózsaszirmokat szórtunk, ezzel befedve a füves talajt, majd az egész közepére rózsaszín szirmokból egy szív alakú halmot raktunk. Ezután az területet telis tel pakoltuk gyertyákkal, a szív köré pedig szintén gyertyákat helyeztünk el. Megbeszéltük, hogy otthon azt mondjuk majd, ahogy hármasban vadászni megyünk, hogy ne tűnjön fel senkinek a hiányunk. Tudtam, hogy Bella délután Jake-kel találkozik, így visszafele Alice majd elkapja és elhozza ide. Sötétedéskor elkezdtük meggyújtogatni a gyertyákat, majd elégedetten szemléltük művünket. Alice tapsikolt örömében, Jazz csak mosolygott.
- Hát, akkor nincs más hátra – kezdte fivérem, majd megveregette a vállamat -, mint hogy sok sikert kívánjak. Drukkolok neked.
- Kösz, Jazz! – nevettem el magam idegesen. – Mindent meg fogok tenni. És köszönöm a segítséget! – Alice is odajött hozzám és átölelt. Majd megláttam a fejében az egyik látomását: Bella állt gyönyörű, hófehér menyasszonyi ruhában az oltárnál, egy színes fréziacsokorral a kezében, boldogan mosolyogva. Ránéztem húgomra, aki bátorítólag rám mosolygott. – Köszi, Alice! – suttogtam neki. Végre én is láttam a képet, csak arra kellett törekednem, hogy én legyek az, aki majd feleségül veszi az én Bellámat…
(Bella szemszöge)
Sejtettem, kinek a műve lehet az a csoda, aminek a közepén ültem. Jobban szemügyre vettem a helyet. Nagyon sok gyertyát láttam, fényük meghitté tette az éjszaka sötétjét. A rózsaszirmokat nem sajnálták a földről, és a szív, amin ültem, csak még romantikusabbá tette az egészet.
- Tetszik? – hallottam a már jól ismert hangot a hátam mögül. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy lássam, Edward van ott.
- Káprázatos – válaszoltam. – Alig találok rá szavakat.
- Ez volt a célom – felelte és leült mellé, lábait felhúzta és állát a térdére tette, majd engem figyelt kíváncsian mosolyogva. – És hogy megpróbáljalak itt tartani. – Nagyot sóhajtottam és megpróbáltam összeszedni a szavakat.
- Edward… - kezdtem. – Kérlek…
- Sss! – szakított félbe. – Nem kell most rögtön döntened. Csak kérlek, maradj velem reggelig! Ez még belefér?
- Ben nem fogja tudni, hol vagyok.
- Alice és Jasper fedeznek, ne félj! – Hát ez hihetetlen.
- Jól megszerveztétek – ismertem el. – Na jó, maradok. Ha már ennyit vesződtetek. – Még mindig alig akartam hinni a szememnek. És hogy Alice és Jasper is közreműködtek… Egy darabig csak ültünk egymás mellett és bámultuk a gyertyalángokat. Aztán Edward megszólalt:
- Szeretnék neked elmondani valamit. Talán ezzel el tudom neked magyarázni az érzéseimet.
- Mesélj!
- Mielőtt megismertelek, Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek. Érted, amit mondani akarok, Bella? – nézett rám csillogó szemekkel. – Nem tudok nélküled élni. Tudom, hogy sokszor elmondtam már, de ha kell, elmondom még ezerszer, amíg meg nem érted. Szeretlek, Bella. Mindig is szerettelek. – Hinni akartam neki, de nehéz volt. – Mondd ki, hogy nem szeretsz! Mondd a szemembe! - Nem tudtam kimondani. Tudtam, hogy egyszerűbb lenne minden és én visszamehetnék Benhez, mégsem mondhattam, mert nem lett volna igaz. Szerettem őt. Belenéztem várakozó szemeibe.
- Nem mondom, hogy nem szeretlek. Mert igenis szeretlek. Mindig te leszel életem szerelme. Mégis elmegyek Bennel, mert megígértem neki, és nem szegem meg az ígéretemet.
- Muszáj mindig emlékeztetned rá, hogy én megszegtem? Akkor azt láttam helyesnek, a te érdekedben. Ha tudtam volna, hogy ezzel még nagyobb bajba sodorlak, nem tettem volna meg.
- Hiszek neked – sóhajtottam. Nem akartam vitatkozni vele, akkor nem. Mivel nem tudtam, hogy fogom érezni magam Dél-Amerikában, nem lehettem biztos benne, hogy hamarosan újra fogom látni őt. – És ez az éjszaka a tiéd lesz. A miénk. De reggel elmegyek, és neked itt kell maradnod.
- Rendben – egyezett bele. Lassan hozzám hajolt és ajkaival lágyan súrolta az enyémet. Az érzés, amit kiváltott belőlem, váratlanul tört rám. Talán a helyszín tette, talán az, hogy rég nem csókolt meg, de ugyanolyan hévvel csókoltam vissza, mint a legelső csókunkkor. Nem bírtam és nem is akartam visszafogni magam. Teljesen felé fordultam, hanyatt döntöttem és ráültem. Kezeit a csípőmre helyezte és magához húzott. Szenvedélyesen csókoltuk egymást, tudva, hogy talán az az utolsó alkalom. Kis idő múlva helyet cseréltünk, én kerültem alulra, ő fölém könyökölt, de nem csókolt meg rögtön, csak végighúzta kezét a testemen, forróságot hagyva érintése nyomán rajtam.
- Még mindig fura, hogy meleg vagy – simogattam meg az arcát, mire ő egy finom puszit adott az orrom hegyére és nevetett.
- Gyönyörű vagy – állapította meg és újra megpuszilt, most az államat. Aztán újabb apró puszikkal illette az arcomat, a homlokomat, a hajamat, mire én megfogtam az arcát és magamhoz húztam.
- Ne csigázz! – És hevesen megcsókoltam, aminek az lett az eredménye, hogy megint percekig faltuk egymást.
- Nekem az a fura csak, hogy nem kell óvatoskodnom veled – mondta, amikor elváltak ajkaink. – És az az igazság, hogy örülök ennek.
- Hát még én, hogy nem állítasz le állandóan, amikor belemelegszünk. – Erre elnevette magát és én vele nevettem. Aztán magamra húztam, a lábaimat a csípője köré fontam jó szorosan, ezzel magamhoz préseltem őt és elégedettséggel töltött el, amit éreztem nála.
- Ömm… Bella – Próbált mocorogni, de nem engedtem. – Egy kicsit engedj a szorításon.
- Hopsz, bocsi – vigyorogtam zavartan és lazítottam a lábaimon, de csak annyira, hogy kényelmesebb legyen neki.
- Így jobb, köszi – mondta és lehajolt hozzám, hogy újra megcsókoljon. - Kérdezhetek valamit? – húzódott el egy picit.
- Persze.
- Mi hiányzik legjobban az emberlétedből?
- Hát… - Egy rövid ideig gondolkodtam. – Az, amikor melletted aludtam el éjszakánként, miután te eldúdoltad az altatómat – vallottam be. Ma nem számít semmi – gondoltam. Úgy éreztem, nyugodtan lehetek hozzá őszinte. Edward az mellkasára vont, beletúrt a hajamba, majd dúdolni kezdte a dalt, ugyanúgy, mint rég.
Néhány perc után megkerestem az ajkait és hozzányomtam az enyémet, ő nem ellenkezett, hanem érzékien viszonozta. Ezután órákon keresztül nem hagytuk abba, pihenésre nem volt szükségünk, sem levegőre, így csak az élvezetre kellett koncentrálnunk. Őrjítően kívántam és éreztem, hogy ezzel ő is így volt, mégsem léptük át a határt, a ruhák rajtunk maradtak, de ettől függetlenül érzékien simogattunk egymást alattuk. Mindketten szenvedtünk a felkorbácsolódott vágytól, de nem lett volna helyes, ha tovább megyünk ennél. És ahogy teltek az órák, nekem annál több kedvem lett ott maradni vele. De tudtam, hogy nem bánthatom meg Bent.
Napkeltekor felkeltem a szívágyunkról és szomorúan ránéztem.
- Mennem kell – jelentettem ki.
- Kérlek, maradj! – könyörgött és felült, majd megszorította a kezemet.
- Jaj, Edward! Megbeszéltük – próbáltam kivonni a kezemet az övéből, de nem akarta elengedni.
- Bella! – mondta, majd feltérdelt. – Gyere hozzám feleségül!
- Hogy mi?! – Meglepődtem és meg sem bírtam szólalni.
- Légy a feleségem! – Sikerült kiszabadulnom, és hitetlenkedve néztem rá, majd megráztam a fejem.
- Most mennem kell. – Ennyit bírtam kinyögni, megfordultam és futni kezdtem. Aztán kicsit lassítottam, megvártam, míg rendeződnek a gondolataim és csak így léptem be a házba. A család kíváncsian meredt rám.
- Ben? – kérdeztem zavartan.
- Az emeleten – felelte Esme. – Mi történt?
- Semmi – füllentettem és felszaladtam a szobámba. Végigdőltem az ágyamon és könnyek nélkül sírni kezdtem.
(Edward szemszöge)
Láttam, ahogy Alice a réthez vezeti Bellát és kíváncsian figyeltem a reakcióját. Nem csalódtam, jócskán meglepődött, de tetszett neki a látvány, ahogy reméltem. Lassan a szívhez sétált, miután húgom magára hagyta, majd leült a sziromhalmokra. Picit még vártam, nem akartam csak úgy rárontani. Aztán, mikor úgy találtam, eleget gyönyörködött a látványban, mögé léptem.
- Tetszik? – kérdeztem halkan.
- Káprázatos – válaszolta. – Alig találok rá szavakat.
- Ez volt a célom – feleltem és leültem mellé, lábaimat felhúztam és államat a térdemre tettem, majd őt figyeltem kíváncsian mosolyogva. – És hogy megpróbáljalak itt tartani. – Nagyot sóhajtott.
- Edward… - kezdte. – Kérlek…
- Sss! – szakítottam félbe. – Nem kell most rögtön döntened. Csak kérlek, maradj velem reggelig! Ez még belefér? – Reméltem, nem kérek tőle lehetetlent és igent mond.
- Ben nem fogja tudni, hol vagyok.
- Alice és Jasper fedeznek, ne félj! – nyugtattam meg. Jól kiterveltem mindent.
- Jól megszerveztétek – ismerte el. – Na jó, maradok. Ha már ennyit vesződtetek. – Láttam rajta, hogy alig akarja elhinni ezt az egészet. Egy darabig csak ültünk egymás mellett és bámultuk a gyertyalángokat. Aztán megszólaltam:
- Szeretnék neked elmondani valamit. Talán ezzel el tudom neked magyarázni az érzéseimet.
- Mesélj!
- Mielőtt megismertelek, Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek. Érted, amit mondani akarok, Bella? – néztem rá várakozón. – Nem tudok nélküled élni. Tudom, hogy sokszor elmondtam már, de ha kell, elmondom még ezerszer, amíg meg nem érted. Szeretlek, Bella. Mindig is szerettelek. – Végre kimondtam, amit éreztem. Azt akartam, hogy tudja, mennyit jelent nekem. – Mondd ki, hogy nem szeretsz! Mondd a szemembe! – Elbizonytalanodott, és én ezt fél sikerként könyveltem el magamban. Ha gondolkodik rajta, és nem vágja rögtön a fejemhez, már jó.
- Nem mondom, hogy nem szeretlek. Mert igenis szeretlek. Mindig te leszel életem szerelme. Mégis elmegyek Bennel, mert megígértem neki, és nem szegem meg az ígéretemet. – Értettem a célzást.
- Muszáj mindig emlékeztetned rá, hogy én megszegtem? Akkor azt láttam helyesnek, a te érdekedben. Ha tudtam volna, hogy ezzel még nagyobb bajba sodorlak, nem tettem volna meg.
- Hiszek neked – sóhajtotta. – És ez az éjszaka a tiéd lesz. A miénk. De reggel elmegyek, és neked itt kell maradnod.
- Rendben – egyeztem bele. Tudtam, hogy bizonyítanom kell. Lassan hozzá hajoltam és ajkaimmal lágyan súroltam az övét. Éreztem rajta, hogy nem akar ellenállni, jó ötlet volt az első randink helyszínére elhozni őt. Felém fordult, hanyatt döntött és rám ült. Megfogtam a csípőjét és magamhoz húztam, majd szenvedélyes csókban forrtunk össze. Nem tudtam, hogy látom-e viszont, és nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy megpróbáljam maradásra bírni. Kis idő múlva helyet cseréltünk, fölé könyököltem, de nem csókoltam meg azonnal, csak végighúztam a kezemet tökéletes alakján, láttam rajta, hogy tetszik neki.
- Még mindig fura, hogy meleg vagy – simogatta meg az arcomat, mire egy finom puszit adtam az orra hegyére és elnevettem magam. Nem győztem gyönyörködni benne.
- Gyönyörű vagy – állapítottam meg és újra megpusziltam, ezúttal az állát. Aztán újabb apró puszikkal leheltem az arcára, a homlokára, a hajára, amit mindig is imádtam, mire megfogta az arcomat és magához húzott.
- Ne csigázz! – Hevesen megcsókolt, és újra alig bírtunk elszakadni egymás ajkától.
- Nekem az a fura csak, hogy nem kell óvatoskodnom veled – mondtam, amikor elváltak ajkaink. – És az az igazság, hogy örülök ennek.
- Hát még én, hogy nem állítasz le állandóan, amikor belemelegszünk. – Erre elnevettem magam, mire ő is nevetni kezdett. Aztán magához húzott, lábait a csípőm köré fonta, megfeledkezve újszülött erejéről, mire felszisszentem.
- Ömm… Bella – Próbáltam mocorogni, de nem engedett. – Egy kicsit engedj a szorításon.
- Hopsz, bocsi – vigyorogta zavartan és lazított a lábain, de csak annyira, hogy kényelmesebb legyen nekem. Meglehetősen az volt, egészen közel éreztem magamhoz, amitől csak még jobban kívántam.
- Így jobb, köszi – mondtam és lehajoltam hozzá, hogy újra megcsókoljam. - Kérdezhetek valamit? – húzódtam el egy picit.
- Persze.
- Mi hiányzik legjobban az emberlétedből? – Már egy ideje kíváncsi voltam rá, mit fog válaszolni.
- Hát… - Kicsit gondolkodott. – Az, amikor melletted aludtam el éjszakánként, miután te eldúdoltad az altatómat. – Jól esett, hogy így érez. A mellkasomra vontam, mint azelőtt, simogatni kezdtem a haját, majd elkezdtem dúdolni neki a jól ismert dallamot. Így feküdtünk egy darabig, majd megkereste a számat ajkaival és újra csókolni kezdtük egymást. Ezután reggelig nem nagyon hagytuk abba. Őrülten kívántam őt, és tudtam, hogy ő is engem, mégsem léptünk át egy bizonyos határt. Elég volt, hogy ruhán keresztül vagy éppen az alatt simogathatjuk egymást. Minél közelebb került a napkelte, annál jobban kétségbeestem, hogy hamarosan el kell válnom tőle, ki tudja, mennyi időre. Aztán egyszer csak felkelt és szomorú szemekkel hozzám fordult:
- Mennem kell – mondta.
- Kérlek, maradj! – könyörögtem és felültem, majd megszorítottam a kezét, mint egy fuldokló a szalmaszálat. Úgy is éreztem magam, mintha a létezésem függne attól, hogy most elmegy-e.
- Jaj, Edward! Megbeszéltük – Próbálta kihúzni a csuklóját a kezeim közül, de nem engedtem.
- Bella! – mondtam, majd feltérdeltem. Eszembe villant, amit Alice mutatott nekem, mielőtt itt hagytak. Lépnem kellett. – Gyere hozzám feleségül!
- Hogy mi?! – Meglepődött és meg sem bírt szólalni.
- Légy a feleségem! – Láttam, hogy meg van lepődve, de meg kellett kérnem. Sikerült kiszabadítania magát és megrázta a fejét.
- Most mennem kell. – Elfordult és futásnak eredt, én pedig ottmaradtam, bámulva utána és úgy éreztem, vége az életemnek…
Nem akartam látni, ahogy elindulnak Bennel, így megvártam, amíg már biztos voltam benne, hogy nincsenek a házban és elindultam. Nem rohantam, nem volt miért. Nem érdekelt semmi, és már előre féltem a rám váró napoktól és hónapoktól, mert tudtam, hogy a családom ugyanolyan sajnálkozva fog rám nézni, mint néhány hónappal ezelőtt.
Amikor beléptem a házba, nem volt ott senki. Legalább nem kellett rögtön szembesülnöm a szánalmukkal és a saját szomorúságukkal. Leültem a zongorához és játszani kezdtem, remélve, hogy ezzel majd kicsit sikerül elterelnem a figyelmemet.
Hirtelen két kezet éreztem magamon, ahogy hátulról átkarolnak és egy lágy hang a fülembe suttog:
- Már azt hittem, sose érsz haza…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
