12. fejezet

(Bella szemszöge)

Edward meglepve és értetlenül meredt rám, én pedig csak zavartan mosolyogtam.
- Bella… Te… Itt? – dadogta. – Hát nem mentél el? – Felpattant a zongorától és magához húzott.
- Nem tudtam elmenni – zokogtam bele a mellkasába. Két keze közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett, még mindig úgy, mint aki nem hisz a szemének, majd gyengéden megcsókolt. Nem merültünk bele, mert meg kellett beszélnünk a történteket.
- Mi történt? – kérdezte, és úgy látszott, mintha kezdené végre felfogni, hogy tényleg ott vagyok a karjaiban. A kanapé felé húzott és leültetett, majd ő is lehuppant mellém. Átkarolt, én pedig átraktam a lábaimat az övéin, nagy levegőt vettem és beszélni kezdtem.
- Amikor visszajöttem, felmentem a szobámba és rám tört a sírás. Nem akartam a többiek elé kerülni, mert tudtam, hogy tudják, mi történt. Kivéve persze Bent. De előle sem tudtam eltitkolni és nem is akartam. Bejött a szobámba és azonnal rájött, mi bajom. Elmondtam neki mindent. Hogy hogy érzek irántad, hogy milyen volt, amikor elhagytál, hogy ez az egész végül is amiatt történt, mert nem bírtam nélküled élni. És most sem lennék rá képes, és hogy tanácstalan voltam. – Itt vettem még egy nagy levegőt, mert az egészet egy szuszra hadartam el neki. – Ben teljesen megértő volt, és mondta, hogy ő ezt sejtette,és nem akar rám erőltetni semmit. Nem akarná, hogy úgy legyek vele, hogy közben rád gondolok és szenvedek.
- Jófej ez a Benji, tudtam én – állapította meg Edward és közelebb húzott magához. – Örülök, hogy így történt.
- Én is, csak bánt, hogy álltattam őt.
- Nem, Bella, te magadat álltattad. Rajtad kívül mindenki tisztában volt vele, hogy te hozzám tartozol és ezt most minden nagyképűség nélkül mondom.
- Igazad van. Nem haragszol?
- Ugyan már! Miért haragudnék? Buta Bellám. Én megmondtam neked, hogy türelmes vagyok. Ha száz év múlva jöttél volna vissza hozzám, akkor száz évig vártam volna rád. Amíg egy aprócska esélyét is láttam annak, hogy van értelme várni, én vártam volna.
- Meg sem érdemellek – hajtottam le a fejemet. Ő erre felemelte az államat, mosolygott és lágyan megcsókolt. Kicsit felemelkedtem, és befordultam az ölébe, szemben vele, így jobban hozzáfértem. Úgy csókoltuk egymást, mintha most találkoztunk volna hosszú idő után először. Megkönnyebbültem, és tudtam, hogy jól választottam.
- El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek – suttogta, amikor elváltak ajkaink. Karamellszín szeme ragyogott a boldogságtól, ahogy rám nézett és én legszívesebben elsírtam volna magam, még könnyek nélkül is, mert rájöttem, mekkora bolond voltam, hogy csak most ismertem be magamnak, hogy mennyire szeretem. Elvesztegettem majdnem egy hónapot a makacsságom miatt.
- Nem jobban, mint én szeretlek téged – válaszoltam neki, majd ismét megcsókoltam.
- A többiek egyébként hol vannak? – kérdezte néhány perc múlva.
- Elmentek, hogy kettesben lehessünk. Amikor Ben elköszönt tőlük, és látták, hogy nélkülem megy el, mind felrohantak a szobámba, megnézni, mi van, és ahogy meglátták, hogy eszem ágában sincs elutazni, szinte örömtáncot jártak és úgy döntöttek, hogy jobb, ha én mondom meg a jó hírt és nem a fejükből olvasod ki.
- Ez kedves tőlük. – Elmosolyodott, és én nem győztem betelni a látványával. Aztán hirtelen eszébe jutott valami és csillogó szemekkel nézett rám. – Van itt még valami.
- Mi az?
- Feltettem neked egy kérdést, mielőtt eljöttél a tisztásról.
- Igen? – Tudtam, melyikre céloz, de én abban a hitben voltam, hogy csak azért mondta, mert itt akart tartani.
- Komolyan gondoltam.
- Tényleg? Én azt hittem, hogy csak azért, hogy maradjak.
- Dehogy is. Egy pillanat és jövök vissza. – Óvatosan lefordított magáról, felpattant és felröppent az emeletre. Néhány másodperc múlva már újra lent volt. Letérdelt elém, kicsit szégyenlősen rám mosolygott és felmutatott egy kicsi, fekete, szaténnal bevont dobozkát. – Isabella Swan! Szeretlek és örökké szeretni foglak. Lennél a feleségem? – Belenéztem a szemeibe, amik reménykedve tekintettek vissza rám.
- Igen, boldogan leszek a feleséged, Edward Masen! – Boldogan elnevettem magam és letérdeltem mellé, majd a nyakába borultam.
- Akkor? – Kinyitotta a kis dobozkát, és még sohasem láttam gyönyörűbbet annál a gyűrűnél. maga a gyűrű aranyból volt, és sok pici gyémánt kövecske díszítette, amiket törékeny aranycsipke vett körül. Kivette az ékszert, majd felemelte a bal kezemet és a gyűrűsujjamra húzta. – Tetszik?
- Csodálatos.
- Biztos? Csak mert ha nem, vehetek neked másikat. Ez még az édesanyámé volt, apám ezzel jegyezte el.
- Nagyon tetszik, szebbet nem is kívánhatnék. – Nem hazudtam, valóban nem is tudtam volna elképzelni káprázatosabbat. Főleg a tudtat, hogy ez valaha Edward anyjáé volt…
Ezután újra hevesen csókolózni kezdtünk, immár, mint jegyesek. Ugrálni tudtam volna örömömben, de gondoltam, ezzel inkább megvárom Alice-t, bár biztos voltam benne, hogy ő már tud mindent.
Nagyjából egy óra múlva berontottak a többiek.
- A lányok nem bírtak tovább várni – mondta vidáman Carlisle.
- Na, mutasd, Bella! – emelte fel Alice a kezemet és szemügyre vette a gyűrűt.
- Akkor szent a béke végre? – ölelte meg Esme Edwardot majd engem. Neki is megmutattam a gyűrűmet, és láttam rajta, hogy ha tudna, sírt volna örömében. Ezután Jasper és Carlisle is gratulált nekünk.
- Meg tudjátok nekem bocsájtani, amit Edwarddal műveltem? – néztem esdeklőn családomra.
- Ne butáskodj, Bella! – válaszolt Esme. – Nem haragudtunk rád. Mind azt vártuk, mikor hagyod abba a hazudást magadnak. Szerencsére hamar bekövetkezett.
- És ebben mi is a segítségedre voltunk – lelkesedett Alice. – Bella, ugye nincs ellene kifogásod, ha én szervezem az esküvődet?
- De csak szigorúan családi körben! – Ekkor jutott eszembe, hogy a szüleim nem lehetnek itt életem egyik legszebb napján és elszomorodtam.
- Mi a baj, szerelmem? – ölelt át Edward és egy forró csókot lehelt a homlokomra.
- Csak eszembe jutott Charlie és Renee. Hogy ők nem lehetnek itt.
- Meghívhatjuk őket. Tudsz uralkodni magadon.
- Gondolod? Észre fogják venni, hogy megváltoztam.
- Majd kitalálunk valamit. Alice szépen kisminkel majd.
- Naná, ne aggódj, már látom is, hogy nem lesz semmi baj. Gyönyörű leszel. – Még mindig alig hittem el, hogy férjhez megyek, ráadásul ahhoz a személyhez, akire mindig is vágytam. Jó volt látni, hogy a többiek is vidámak, és amikor Edwarddal egymásra néztünk, mindketten ugyanazt láttuk a másik szemében: leírhatatlan boldogságot és szerelmet.

(Edward szemszöge)

Először azt hittem, csak képzelődöm. De hiszen Bellának már rég úton kéne Seattle felé. Akkor hogy lehet mégis itt mögöttem? Lassan megfordultam és nem hittem a szememnek, Bella állt ott teljes életnagyságban, gyönyörűen és kissé zavartan.
- Bella… Te… Itt? – ennyit bírtam kinyögni. – Hát nem mentél el? – Felugrottan és magamhoz öleltem. Éreznem kellett, hogy biztos lehessek benne, hogy nem csak a szemem káprázik.
- Nem tudtam elmenni – zokogta bele a mellkasomba. Rossz volt így látni őt. Két kezem közé fogtam az arcát, belenéztem a szemébe és megcsókoltam, hátha attól kicsit megnyugszik.
- Mi történt? – kérdeztem. A kanapéhoz húztam, leültettem és én is leheveredtem mellé. Majd átkaroltam, ő pedig áttette a lábait az enyémen keresztben, vett egy nagy levegőt és gyorsan elmesélte, mi történt:
- Amikor visszajöttem, felmentem a szobámba és rám tört a sírás. Nem akartam a többiek elé kerülni, mert tudtam, hogy tudják, mi történt. Kivéve persze Bent. De előle sem tudtam eltitkolni és nem is akartam. Bejött a szobámba és azonnal rájött, mi bajom. Elmondtam neki mindent. Hogy hogy érzek irántad, hogy milyen volt, amikor elhagytál, hogy ez az egész végül is amiatt történt, mert nem bírtam nélküled élni. És most sem lennék rá képes, és hogy tanácstalan voltam. Ben teljesen megértő volt, és mondta, hogy ő ezt sejtette, és nem akar rám erőltetni semmit. Nem akarná, hogy úgy legyek vele, hogy közben rád gondolok és szenvedek.
- Jófej ez a Benji, tudtam én – nyugtáztam és magamhoz húztam. – Örülök, hogy így történt.
- Én is, csak bánt, hogy álltattam őt.
- Nem, Bella, te magadat álltattad. Rajtad kívül mindenki tisztában volt vele, hogy te hozzám tartozol és ezt most minden nagyképűség nélkül mondom.
- Igazad van. Nem haragszol?
- Ugyan már! Miért haragudnék? Buta Bellám. Én megmondtam neked, hogy türelmes vagyok. Ha száz év múlva jöttél volna vissza hozzám, akkor száz évig vártam volna rád. Amíg egy aprócska esélyét is láttam annak, hogy van értelme várni, én vártam volna. – És tényleg így volt, ezen már sokat gondolkodtam. Ha Bella elment volna Bennel, és akár évtizedeket is képes lettem volna várni rá, amíg látok esélyt, hogy visszatér hozzám.
- Meg sem érdemellek – mondta és lehajtotta a fejét. Felemeltem az állát, elmosolyodtam és megcsókoltam, először csak lágyan, majd amikor viszonozta, egyre hevesebben. Belefordult az ölembe, lábait elhelyezte a csípőm mellett. Most már nem úgy csókoltuk egymást, mintha ez lenne az utolsó, és sokkal szenvedélyesebb volt, mint az eddigiek.
- El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek – suttogtam, amikor elváltak ajkaink. Ahogy néztük egymást, láttam rajta, hogy legszívesebben sírna a megkönnyebbüléstől. Gyönyörű volt.
- Nem jobban, mint én szeretlek téged – válaszolta, majd ismét megcsókolt.
- A többiek egyébként hol vannak? – Jutott eszembe néhány perc múlva.
- Elmentek, hogy kettesben lehessünk. Amikor Ben elköszönt tőlük, és látták, hogy nélkülem megy el, mind felrohantak a szobámba, megnézni, mi van, és ahogy meglátták, hogy eszem ágában sincs elutazni, szinte örömtáncot jártak és úgy döntöttek, hogy jobb, ha én mondom meg a jó hírt és nem a fejükből olvasod ki.
- Ez kedves tőlük. – Elmosolyodtam, ahogy drága családomra gondoltam. Jövök nekik eggyel. – Van itt még valami.
- Mi az?
- Feltettem neked egy kérdést, mielőtt eljöttél a tisztásról.
- Igen?
- Komolyan gondoltam.
- Tényleg? Én azt hittem, hogy csak azért, hogy maradjak.
- Dehogy is. Egy pillanat és jövök vissza. – Óvatosan leraktam a kanapéra, majd felszaladtam a szobámba és előkerestem a gardróbomból a régóta őrizgetett és erre az alkalomra tartogatott kis fekete szaténdobozkát, benne a jegygyűrűvel, ami még anyámé volt. Apám is ezzel jegyezte el őt, és miután meghaltak és én átváltoztam, elhoztam az emlékeket a házunkból, és reméltem, hogy egyszer majd én is megtalálom az igaz szerelmemet, akinek odaadhatom. Visszasiettem Bellához, letérdeltem a lábaihoz és felmutattam a dobozkát. – Isabella Swan! Szeretlek és örökké szeretni foglak. Lennél a feleségem? – Reménykedve néztem a szemébe.
- Igen, boldogan leszek a feleséged, Edward Masen! – Boldogan elnevette magát és letérdelt mellém, majd a nyakamba borult.
- Akkor? – Felnyitottam a doboz tetejét és megmutattam neki a gyűrűt. Izgultam, vajon tetszeni fog-e nei, vagy esetleg túl ódivatúnak találja. Kivettem az ékszert, majd felemeltem a bal kezét és a gyűrűsujjára húztam. Mintha pont rá tervezték volna. – Tetszik?
- Csodálatos. – Szeme úgy csillogott, akár a gyémánt a gyűrűn.
- Biztos? Csak mert ha nem, vehetek neked másikat. Ez még az édesanyámé volt, apám ezzel jegyezte el.
- Nagyon tetszik, szebbet nem is kívánhatnék. – Őszintének láttam és boldognak. Ezután újra hevesen csókolni kezdtük egymást, és feldobott a tudta, hogy most már a menyasszonyom végre és hamarosan összeházasodunk. Nagyjából egy óra múlva berontottak a többiek.
- A lányok nem bírtak tovább várni – mondta vidáman Carlisle. Remélem, nem zavarunk! – tette hozzá gondolatban.
- Na, mutasd, Bella! – emelte fel Alice Bella kezét, majd szemügyre vette a gyűrűt. Mintha ne látta volna még a látomásában.
- Akkor szent a béke végre? – Esme jött oda hozzám és a nyakamba borult, láttam, mennyire boldog ő is. Aztán Bellát is megölelgette, majd Jazz és Carlisle is gratulált nekünk.
- Meg tudjátok nekem bocsájtani, amit Edwarddal műveltem? – kérdezte Bella a családomat.
- Ne butáskodj, Bella! – válaszolt Esme. – Nem haragudtunk rád. Mind azt vártuk, mikor hagyod abba a hazudást magadnak. Szerencsére hamar bekövetkezett.
- És ebben mi is a segítségedre voltunk – lelkesedett Alice. – Bella, ugye nincs ellene kifogásod, ha én szervezem az esküvődet? – Már vártam, mikor hozakodik ezzel elő, mert hetek óta erre készült, és már mindent megtervezett.
- De csak szigorúan családi körben! – figyelmeztette Bella, majd láttam, hogy szomorú lett.
- Mi a baj, szerelmem? – öleltem át és egy forró csókot leheltem a homlokára.
- Csak eszembe jutott Charlie és Renee. Hogy ők nem lehetnek itt.
- Meghívhatjuk őket. Tudsz uralkodni magadon.
- Gondolod? Észre fogják venni, hogy megváltoztam.
- Majd kitalálunk valamit. Alice szépen kisminkel majd.
- Naná, ne aggódj, már látom is, hogy nem lesz semmi baj. Gyönyörű leszel. – Húgom már el is képzelte, hogy fog Bella kinézni és valóban gyönyörű volt. Biztos voltam benne, hogy nem fog feltűnni Charlie-éknak a változás, legalábbis nem annyira, hogy gyanakodni kezdjenek. Esme és Alice izgatottan elkezdték megbeszélni a részleteket, Carlisle és Jazz jobbnak látta, ha nem zavarják meg őket, inkább leültek a tévé elé. Bellával hosszan néztük egymást, és tudtuk, hogy ezután soha többé nem válunk el.