13. fejezet

(Bella szemszöge)

Úgy terveztük, egy hónap múlva megtartjuk az esküvőt. Addig mindent elő kellett készíteni, ruhákat rendelni, Alice persze boldogan vállalt mindent. Beszéltem a szüleimmel is telefonon, és elújságoltam nekik a nagy hírt. Először nem voltak elragadtatva tőle, főleg Charlie, aki különösen amiatt aggódott, hogy nem fejeztem be az iskolát, de megnyugtattam, hogy következő évtől folytatni fogom, sőt, egyetemre is szándékomban áll majd jelentkezni. Jake nagyon örült, hogy maradtam, annak már kevésbé, hogy kibékültem Edwarddal. Igaz, hogy nem ismerte, de nagyon haragudott rá miattam, és nem sikerült jobb belátásra bírnom. Mindenesetre őt is és Billy-t is meghívtam az esküvőmre, de igazából nem számítottam rá, hogy eljönnek.
Edwarddal a nap minden percét együtt töltöttük, átköltöztem az ő szobájába.
Emmett és Rosalie is visszatért a közelgő esküvő hírére, és Rose is mintha idővel kezdett volna megenyhülni.
- Bella! – állt elém izgatottan Alice egyik reggel, két héttel az esküvő előtt. – Elkészült a ruhád, most rögtön indulunk érte Seattle-be.
- Oké, akkor szólok Edwardnak és mehetünk – mondtam.
- Nem, ez csajos út lesz, Esme és Rosie is jön, tudod, fel kell próbálniuk a ruháikat nekik is. A fiúk itthon maradnak – ellenkezett barátnőm.
- Na de… - Nem akartam Edward nélkül menni.
- Semmi de! Indulás, a többiek már a kocsiban várnak.
- Akkor is elköszönök Edwardtól. – Gyorsan megkerestem szerelmemet és szorosan megöleltem.
- Mi a baj? – nézett rám ijedten.
- Megyünk megnézni a ruhákat – feleltem.
- Tudom, Alice már alig bír magával – mosolygott. – Ne aggódj, el leszek a fiúkkal. Elmegyünk addig vadászni. Mire visszaértek, már mi is itthon leszünk. – Megpuszilta a homlokomat, mire én magamhoz húztam és szenvedélyes csókban forrtunk össze., aztán szomorúan otthagytam és a lányokhoz mentem, akik már türelmetlenül vártak rám a kocsiban. Egész úton magamba révedtem, nem volt kedvem beszélgetni.
- Jaj, Bella! – szólt rám Alice. – Úgy csinálsz, mint aki évekre elválik a kedvesétől. Néhány óra és újra látni fogod.
- Utálok minden nélküle töltött percet – dünnyögtem az orrom alatt.
- Hamar végzünk – ölelte át a vállam Esme. – Meglátod, még jól is fogod érezni magad!
- Tudod, én hányszor átéltem már ezt az őrületet? – kérdezte Rosalie az anyósülésről. – Ilyenkor hagyni kell Alice-t kibontakozni. Csak csinálja, amit akar, remek érzéke van ehhez. Felesleges lenne ellenkezned vele, mert úgyis előre látja, mi hogyan fog kinézni.
- Ebben igaza van Rosie-nak – értett egyet Alice. – Köszi.
- Rendben, csak hamar végezzünk! – Megadóan sóhajtottam, és elhatároztam, hogy kedves leszek és megpróbálom élvezni ezt a néhány órát, amíg nem lehetek Edwarddal.

(Edward szemszöge)

Együtt éreztem Bellával, én is szenvedtem nélküle, de nem akartam mutatni neki, nehogy még rosszabbul érezze magát. Megkerestem a fiúkat és elindultunk vadászni. Nem mentünk túl messzire, hogy időben visszaérjünk, és Bellának nem kelljen sokat várnia rám. Miután elkaptam egy méretes szarvast és oltottam szomjamat, ábrándozva ültem egy nagy kövön egy domb tetején és figyeltem az alattam elterülő tájat. Szerettem itt élni, az Olimpiai Nemzeti Park volt a kedvenc helyeim egyike. AZ állandóan felhős eget az emberek nem kedvelték túlságosan, de nekünk ez volt a legideálisabb élőhely, itt el tudtunk vegyülni, iskolába járhattunk és úgy élhettünk, mint a normális emberek.
- Gondolkodtál már a legénybúcsúdon? – szakította félbe gondolatmenetemet Emmett.
- Nem igazán foglalkoztat – feleltem és megvontam a vállamat.
- Akkor kezdj el készülni rá, valami extra vadászatot terveztem rá – mondta. – Biztosan Alice-ék is kitalálnak majd valamit Bellának.
- Hmm… Nem hiszem, hogy Bella repesni fog az örömtől. Bár ahogy Alice-t ismerem, nem fogja elfogadni a nemleges választ, Bella pedig nem képes ellenkezni vele.
- Hát igen, a hugicánknak nem igazán lehet nemet mondani, és nem is érdemes, úgysem hallja meg, csak azt, amit akar.
- Indulhatunk vissza? – ült le közénk Jasper és Carlisle. – Vagy maradnátok még egy kicsit?
- Az esküvő után el kell mennünk innen – közölte Carlisle.
- Tudom – bólintottam. – De majd úgy száz év múlva ismét visszatérhetünk, gondolom.
- Valószínűleg igen. Akkorra már nem lesz, aki emlékezni fog ránk. – Néhány perc múlva elindultunk haza. Nagyjából három órát voltunk távol, így sejtettem, hogy a lányok még nem lesznek otthon. Jazz és Emmett leült sakkozni, Carlisle bement a kórházba megnézni néhány betegét, én pedig leültem zongorázni. Mostanában megint volt kedvem hozzá, sorra lejátszottam az ismerős dalokat. Két óra elteltével Belláék még mindig nem értek haza és kezdtem aggódni. Ugyan tudtam, hogy baleset nem történhet velük, mármint hogy megsérülni nem tudnak, de azért aggasztott, hogy hol lehetnek már. Bár Alice-t ismerve azon sem csodálkozhatnék, ha napokig elvásárolgatna magának. Még szerencse, hogy Rose és Esme is velük tartott, talán ők tudják egy kicsit siettetni.
Már besötétedett, amikor hallottam, hogy megérkezik a kocsi és beáll a garázsba. Kér másodperc múlva Bella már röpült is felém, eldobott minden szatyrot a kezéből és a nyakamba borult.
- Jaj, Edward, már azt hittem, soha nem lesz vége ennek a napnak – mormogta bele a nyakamba, majd megcsókolt.
- Nem értem, mi olyan szörnyű vásárolgatni – értetlenkedett Alice. – Egyáltalán nem olyan megerőltető, mint azt mondjátok!
- Neked lehet, hogy nem az – mondta Rosalie. – És Bella egész jól viselte, sőt! Én már hamarabb meguntam.
- Mindegy – zárta le a témát Alice. – Azért a ruhák gyönyörűek, nem igaz?
- Igen, tényleg csodálatosak – értett egyet Esme is. – Azt el kell ismerni, hogy remek az ízlésed és jól megtervezted őket. És Bella ruhájára nem is találok szavakat. – Rögtön láttam a fejében, mire gondol. Bella ott állt a szalon közepén a menyasszonyi ruhájában, mosolyogva. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt és már alig vártam, hogy élőben is lássam benne.
- Tényleg nagyon csinos voltál benne – suttogtam szerelmem fülébe és szorosan magamhoz húztam, majd lágyan megcsókoltam.
- Menjünk fel a szobába, kipakolom a szatyrokat – nézett rám huncut csillogással a szemében, majd elindult és én követtem.

(Bella szemszöge)

Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam magam a tükörben, a menyasszonyi ruhámban. El kellett ismernem, hogy Alice-nek tényleg kiváló az ízlése és nagyon értett a ruhatervezéshez. A ruhám fehér szaténból készült, ujjatlan volt, derékig szűkre szabták, onnantól viszont lágy fodrokban omlott le a földre, az uszályom pedig még nagyjából másfél méter hosszú volt. A ruha mellrészénél aprólékosan kidolgozott csipkék fedték az anyagot.
- Na, hogy tetszik? – kérdezte Alice, bár biztos voltam benne, hogy leolvassa az arcomról a választ.
- Ez… Tökéletes – suttogtam, és alig bírtam elszakadni a tükörképemtől. – Köszönöm. – Barátnőm nyakába borultam és nevetve ölelt át ő is.
- Megmondtam én, ugye? – kacagott boldogan.
- Gyönyörű vagy, Bella – lépett hozzám Esme is, Rosalie pedig szintén mosolygott.
- Nem csalódtunk benned, Alice – mondta Rose. – Látod, Bella, hagyni kell, had csinálja a maga módján. Addig úgysem nyugszik, míg tökéletes nem lesz minden. – Ezután még Alice és Rosie is felpróbálták halvány rózsaszín, szintén szaténból készült koszorúslány ruháikat, és Esme is vett magának egy elegáns darabot az esküvőre. Aztán még Alice-nek vásárolgathatnékja volt, mondván, hogy ha már ott vagyunk, miért ne fosszuk ki az üzleteket. Jócskán délután volt már, mire haza indultunk, kezdtem ideges lenni, hiányzott Edward, már alig vártam, hogy lássam
Otthon minden egyébről megfeledkezve omlottam a karjaiba.
Jaj, Edward, már azt hittem, soha nem lesz vége ennek a napnak – mormogtam bele a nyakába, és megcsókoltam.
- Nem értem, mi olyan szörnyű vásárolgatni – értetlenkedett Alice. – Egyáltalán nem olyan megerőltető, mint azt mondjátok!
- Neked lehet, hogy nem az – mondta Rosalie. – És Bella egész jól viselte, sőt! Én már hamarabb meguntam. – Rose egyre kedvesebb volt velem, aminek nagyon örültem.
- Mindegy – zárta le a témát Alice. – Azért a ruhák gyönyörűek, nem igaz?
- Igen, tényleg csodálatosak – értett egyet Esme is. – Azt el kell ismerni, hogy remek az ízlésed és jól megtervezted őket. És Bella ruhájára nem is találok szavakat. – Edward csillogó szemekkel mosolygott, tudtam, hogy a ruhámat látja valamelyik lány gondolatában.
- Tényleg nagyon csinos voltál benne – suttogta a fülembe, közelebb húzott magához, és lágyan megcsókolt, ezzel csak felkorbácsolva bennem az amúgy sem nyugható vágyat.
- Menjünk fel a szobába, kipakolom a szatyrokat – néztem rá és gyorsan el is indultam, ő pedig követett. Kettesben akartam lenni vele és érezni forróságát. A szobába érve ledobtam a szatyrokat a földre és belecsimpaszkodtam a nyakába, megkerestem ajkait, majd rányomtam az enyémet és szorosan hozzá simultam. Szerencsére nem ellenkezett, ugyan miért is tette volna, és gyengéden viszonozta a csókomat, majd felkapott az ölébe és óvatosan végigfektetett az ágyon és felém támaszkodott. Közben nem váltak el ajkaink, és egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást. Lábaimat a csípője köré fontam, így még közelebb került hozzám, és megéreztem, hogy ő is ugyanúgy kíván. Kicsit felemelkedett rólam és fátyolos szemekkel rám nézett.
- Mi ez a nagy hév? – kérdezte mosolyogva.
- Csak hiányoztál – válaszoltam és megsimogattam az arcát. – És azon gondolkodtam, hogy ha már úgyis hamarosan összeházasodunk, esetleg… - Itt elharaptam a mondatot, nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam. Nem igazán volt tapasztalatom a csábítás terén.
- Esetleg mi? – nézett kíváncsian.
- Hát, szóval, esetleg kicsit közelebb kerülhetnénk egymáshoz. – Lehemperedett rólam és nagyot sóhajtott. – Valami rosszat mondtam? – Felkönyököltem és próbáltam kitalálni, mire gondol.
- Nem, dehogy.
- Akkor? Már nem kell óvatosnak lenned velem, nem tehetsz kárt bennem.
- Tudom, nem is ez a baj. Csak én várni akarok vele a nászéjszakánkig.
- Ezt most komolyan mondod? – Azt hittem, viccel.
- Teljesen komolyan. Úgy gondolom, nem kell elsietnünk semmit. Én követni akarok bizonyos szabályokat. Érted? Az én időmben ez így működött.
- Értem. – Valójában nem értettem mindent, de ha ő így akarta, nem akartam feszegetni a témát. Tudtam, hogy ő tökéletes úriember, és tiszteletben tartottam ezt. Majd csak kibírom még ezt a két hetet! Lehajoltam hozzá és finoman megcsókoltam, ő pedig ugyanolyan gyengéden viszonozta. Néhány percig még feküdtünk és csókolóztunk, majd nagyot sóhajtva felkeltem az ágyról és kipakoltam a szatyrokat, egyenként megmutatva Edwardnak a drágábbnál drágább ruhadarabokat.
- Nem értem, Alice hogy képes ennyit költeni ruhákra – morogtam.
- Ő ilyen. És a pénz nem igazán számít a mi világunkban, könnyen jön, és még könnyebben megy – magyarázta Edward.
- És hova megyünk nászútra? – kérdeztem hirtelen, mivel eszembe jutott, hogy még nem is beszéltünk erről.
- Meglepetés – felelte, majd felállt, nyomott egy puszit a homlokomra, és kiment a szobából. Tudtam, hogy ezt azért csinálta, hogy még csak esélyem se legyen kiszedni belőle. Nem mintha egyébként elárulta volna, ha valamit, hát titkot tartani tudnak a vámpírok.