5. fejezet

(Bella szemszöge)


Alice-nek sikerült felvidítania. Miután elment, gondolkodni kezdtem, hogy ismerhetném meg jobban Bent anélkül, hogy bárki is tolakodásnak vegye. Talán elhívhatnám vadászni és közben tudnánk beszélgetni egy kicsit – gondoltam. – Bár Alice-nek biztosan lesz valami jobb ötlete. Észre sem vettem, mennyire elszaladt az idő, már délután négy óra volt. Úgy döntöttem, nem keverem bele Jake-et, ne haragudjon rá majd Charlie, inkább majd Edwarddal és persze a többiekkel a nyomunkban elmegyünk a házunkhoz és beszélünk vele. Ekkor jöttem rá, hogy úgy kell majd viselkednem, mint ezelőtt. Lementem a nappaliba, a többiek vidáman beszélgettek. Leültem közéjük és megkértem őket, hogy segítsenek, mire kell majd figyelnem, amikor találkozom Charlie-val.
- Nos, először is lélegezz – mondta Emmett. – És ne felejts el pislogni.
- Igen – folytatta Alice -, és ne nézz sokáig egy pontra. Az emberek nem szoktak mereven bámulni.
- Néha vakard meg az arcodat – javasolta Esme.
- Aham, értem – bólogattam.
- Ne, aggódj – szólalt meg Edward -, minden rendben lesz. Majd segítek.
- Köszönöm – feleltem neki, majd Alice-hez fordultam. – Kölcsön kérhetnék tőled ruhát? Majd valamikor kellene vásárolnunk néhányat.
- Persze, gyerünk fel. Azt veszed fel, amelyiket csak akarod. – Érthetetlen volt számomra, hogyan tud barátnőm ennyire lelkesedni a ruhákért. A gardróbja majdhogynem nagyobb volt, mint maga a szoba, és telis tele volt a legdrágább és legkülönlegesebb darabokkal. Elképesztő volt. Amint felértünk, elkezdett kipakolni a hatalmas franciaágyra, de az összes ruha kihívó volt.
- Alice, állj meg egy pillanatra! – kértem. – Ezek mind csodálatosak, de nekem valami egyszerű kellene, nem hiszem, hogy könnyítene a helyzeten, ha Charlie egy ilyenben látna meg. – Felemeltem egy babarózsaszín, dekoltált koktélruhát és elhúztam a számat.
- Hm… Lehet, hogy igazad van – értett egyet, majd gyorsan visszaakasztgatta őket a vállfára és tovább keresgélt. Végül elővett a gardrób legmélyéről egy egyszerű farmert, egy hosszú ujjú pólót és egy vastag pulóvert. – Akkor ezek kellenek neked. Bár eléggé divatjamúltak.
- Tökéletes lesz, köszönöm – mosolyogtam.
- És? Gondolkodtál azóta Benen? – szegezte nekem a kérdést.
- Csss… - tettem az ujjamat a szájára. – Nehogy meghallják lent!
- És ha meghallják? Ha összejöttök, úgyis kiderül. Vagy nem vagy biztos magadban?
- Nem tudom, hogyan kellene kezdeményeznem.
- Nem kell. Nyugi, ha egyértelmű jeleket küldesz, ő fog lépni.
- És mit fognak szólni ehhez a többiek?
- Semmit. Mind tudják, min mentél keresztül. Szeretjük Edwardot, de téged is. És ha úgy döntöttetek, ahogy, el kell fogadnia mindenkinek. És Benji egy nagyon kedves fickó, majd meglátod.
- Azt gondoltam. Nos, ideje átöltöznöm. – Átmentem a szobámba és lecseréltem a ruhákat, feltettem a kontaktlencséket, majd lementem a nappaliba.
- Ideje indulni, mindjárt besötétedik – fordultam Edward felé. Ő felállt, mély levegőt vett és bólintott.
- Na mi az, bratyó? Csak nem lámpalázad van? – nevetett Emmett.
- Fogd be, Em! – morogta neki Edward. – Készen vagyok. A többiek is jönnek majd utánunk. Előtte hívd fel Charlie-t, otthon van –e!
- Rendben – egyeztem bele. Ideges voltam, nem tudtam, hogy reagál majd apám a mondandómra.
- Nyugi, Bella – mondta Alice. – Minden rendben lesz, láttam. – Tárcsáztam Charlie számát, a harmadik csengés után fel is vette a telefont.
- Igen? – szólt bele fáradtan a készülékbe.
- Apa? – kezdtem.
- Bells? – kérdezte ijedten. – Te élsz? Hol vagy? Azonnal gyere haza!
- Épp ezért hívlak – szakítottam félbe. – Mindjárt ott leszünk és mindent megmagyarázunk.
- Lesztek? Kivel?
- Tíz perc, apa. Kérlek, gyere ki a ház elé! – Bontottam a vonalat és szomorúan néztem a többiek szemébe. – Mehetünk. – Ben odajött hozzám és megsimogatta az arcomat.
- Ügyes leszel – suttogta. Nagyon jól esett tőle ez a gesztus és rámosolyogtam. Aztán megláttam, hogy Edward iszonyúan dühös lett és kirohant az ajtón. Utánamentem, kint várt rám.
- Tetszik neked Ben? – kérdezte idegesen.
- Nem tudom még – hazudtam. – Menjünk már, kérlek. – Futni kezdtünk az erdőn keresztül, a többiek utánunk. Élveztem, ahogy a hideg szél az arcomba vág, ezzel mintha kitisztította volna a fejemet a sok kusza gondolattól. Charlie házától nem messze megálltunk. Egymásra néztünk Edwarddal.
- Csak természetesen – suttogta. Megfogtam a kezét, és nem volt olyan jéghideg, mint vártam.
- Milyen meleg a kezed – állapítottam meg.
- Most már te is olyan hideg vagy, mint én, ezért érzed így.
- Tudom, csak fura. Még soha nem éreztelek ennyire forrónak. – Nem mondott semmit, csak nézett maga elé némán, fájdalmas arccal, majd meglódult és elindultunk a régi otthonom felé. Láttam, ahogy Charlie félrehúzza a függönyt, aztán eltűnt mögötte és megjelent a verandán. Lassan lépkedtünk egymás felé, apám szinte szétrobbant a dühtől, amikor meglátta Edwardot.
- Bella – borult a nyakamba. Nem mertem levegőt venni. – Mégis mi a fene történt veled? Hol voltál? Azt hittük, leestél a szikláról. Nem fázol? Jéghideg vagy.
- Edwardékkal voltam – feleltem. Próbáltam odafigyelni, hogy emberien viselkedjek. – Ne haragudj rám, apa! Edward visszajött és én megbocsájtottam neki.
- Elnézést, Charlie – szólalt meg Edward is mellettem. – De sok megbeszélnivalónk volt.
- Te most ne szólj bele ebbe, ha megkérhetlek – förmedt rá apám és Edward elhallgatott. Megszorítottam a kezét bátorítás gyanánt.
- Apa, szeretem őt és vele megyek Los Angelesbe – jelentettem ki. – Már meg van minden az induláshoz. Kérlek, ne légy mérges rám, tudom, hogy szólnom kellett volna.
- Ez nem így megy, kis hölgy! Eszedbe se jusson, hogy csak úgy elmész innen.
- Apa, nagykorú vagyok. – Mély levegőt vettem, mert elfogyott és a beszédhez szükségem volt rá. Elkezdte égetni a torkomat a méreg, amikor beszívtam apám illatát, az izmaim megfeszültek, de igyekeztem nem figyelni rá. Edward elengedte a kezemet és szorosan átkarolt, nehogy rátámadjak Charlie-ra, aki ebből semmit nem vett észre persze. Furcsamód most nagyon jólesett, hogy Edward velem van, ugyanúgy, mint rég.
- Isabella Marie Swan! – csattant fel apám. – Nem mész sehova, legfeljebb a szobádba!
- Már döntöttem. Sajnálom. – Egyelőre nyert ügyem volt, mert apa nem vette észre, hogy megváltozott a külsőm, bár elég sötét volt már, és Charlie-t is elvakította a dühe, nem figyelt a részletekre. – Apa, azért jöttünk most el Edwarddal hozzád, hogy ne higgyétek azt, hogy meghaltam. Amint tudok, telefonálok majd, és anyának is. Meg kell értenetek, hogy szeretem Edwardot és nem tudok nélküle élni.
- Már elfelejtetted, hogy elhagyott? Itt néztem tehetetlenül, hogyan szenvedtél hónapokon keresztül miatta. Olyan voltál, mint egy élő halott. Mintha meghalt volna valakid.
- Nem felejtettem el – a szemem sarkából láttam, mennyire elkeserítik a hallottak Edwardot, de legalább most már tudja, mit tett. – És köszönöm, hogy számíthattam rád. De visszajött hozzám és én nem akarok többet úgy élni, hogy nincs nekem.
- Charlie – mondta Edward. – Megbántam, hogy olyan önző voltam, elhiheted. Többet nem fogom megbántani Bellát. Szeretem őt és vele maradok örökre.
- Örökre, mi? – Apámon látszott, hogy tudja, elvesztette ezt a csatát.
- Akkor nem haragszol rám? – kérdeztem halkan.
- Hogyan haragudhatnék rád? Szeretlek, Bells. Hívj fel, amint odaértetek – válaszolta engedékenyen, majd Edwardhoz fordult: - Neked pedig melegen ajánlom, hogy vigyázz a lányomra…
- Úgy lesz – bólogatott bőszen Edward, én pedig közelebb húzódtam hozzá. Istenem, de jó újra itt lenni a karjaiban – gondoltam, de gyorsan el is hessegettem az érzést. Megölelgettem apámat, akinek könnyek szöktek a szemébe, és ha lehetséges lett volna, én is sírva fakadok. Aztán elváltunk és Edwadrddal megvártuk, míg bemegy a házba. Néhány másodpercig még öleltük egymást, aztán egyszerre engedtük el a másikat.
- Ez egész jól ment, azt hiszem – mondtam neki zavartan.
- Igen, ügyes voltál – mosolygott, de láttam a szemében a szomorúságot. – Tényleg ennyire szenvedtél?
- Inkább hagyjuk! – kértem. Nem akartam, hogy újra eszembe jusson, mert még mindig éreztem az űrt olyankor, habár mellettem állt, de mégsem úgy, mint régen.
- Tudom, hogy nem akarod, hogy mondjam, de akkor is borzasztóan sajnálom – mondta.
- Tudom.
- És az érzéseim semmit nem változtak.
- Menjünk a többiekhez, rendben? – tereltem másra a témát, majd elindultam.


(Edward szemszöge)

Amíg beszéltünk Charlie-val, egész nyugodt voltam, kivéve, hogy iszonyúan vágyakoztam Bellára, ahogy ott álltunk egymást átölelve. Ráadásul Emmett is bombázott a gondolataival:
- Élvezd ki, a helyzetet, amíg lehet – vigyorgott magában. Egyre jobban idegesített, nem értettem, mit lát viccesnek a nyomoromban. De hát ő Emmett, aki mindennek a vicces oldalát látja meg… Rosalie-ról sütött, hogy utálja ezt az egészet, és legszívesebben már régen messze járna. Legjobban azon lepődtem meg, amit Jasper fejében láttam: folyamatosan Bella érzéseit figyelte, nehogy baj történjen, így azt is észrevette, hogy amikor szorosan megöleltem Bellát, szerelmem reakciója nem a harag volt, hanem igenis élvezte a közelségemet. Ebből arra következtettem, hogy nincs veszve minden, hiába is próbál róla meggyőzni. Addig nem is volt rossz, amíg Charlie fel nem hozta az elmúlt néhány hónapot, hogy szegény Bella mennyire szenvedett miattam. Alig bírtam magammal, ahogy hallgattam őt. Én marha, önző állat – szidtam magamat. Hiába ezerszer megbántam már az akkori tettemet, soha nem fogok megbocsájtani magamnak. Talán akkor, ha majd Bella is megbocsájt nekem, ami nem most lesz, ha bekövetkezik egyáltalán. Amikor Charlie bement a házba, mi ott maradtunk megfeledkezve magunkról, ölelkezve. Aztán hirtelen szétrebbentünk.
- Ez egész jól ment, azt hiszem – mondta Bella, és mintha zavarban lett volna.
- Igen, ügyes voltál – mosolyogtam, de igazából meglehetősen szomorú voltam, mert megleptek Charlie szavai. – Tényleg ennyire szenvedtél?
- Inkább hagyjuk! – kérte és látszott rajta, hogy nem akar beszélni arról, amit az apja mondott.
- Tudom, hogy nem akarod, hogy mondjam, de akkor is borzasztóan sajnálom – folytattam.
- Tudom.
- És az érzéseim semmit nem változtak.
- Menjünk a többiekhez, rendben? – terelte másra a témát és elindult az erdő felé, ahol a többiek már vártak ránk. Köztük Ben is, aki le nem vette a szemét Belláról. Nem fogom tudni elviselni, ha Bellát mással kell majd látnom – gondoltam. – Talán Alice-nek volt igaza, és harcolnom kéne érte? De mi van, ha Bella nem akarja, hogy harcoljak? Amit Jasper fejében láttam, nem azt bizonyítja, hogy túl van rajtam. Viszont úgy vettem észre, hogy van neki egy olyan furcsa képessége, amivel manipulálja a saját érzelmeit, és ez nem kedvez nekem. Már emberként is meglehetősen makacs volt, vámpírként még jobban az lett. Nehéz idő elé néztem…