4. fejezet

(Edward szemszöge)

A szobámba érve úrrá lett rajtam a fájdalom. Az előbb előttem állt a lány, akit szeretem, ez a - még nem is olyan rég gyenge teremtés -, és mintha nem is az én Bellám lett volna. A nő, akinek vérvörös szemei szinte villámokat szórtak, egy másik Bella volt. Én tettem ezt vele? Vagy az átváltozás miatt lett ilyen rideg? Nem tudtam, de szerettem volna visszakapni a régit, aki szeretett engem. És ez az új képessége… Carlisle-nak igaza lehetett, amikor azt mondta, hogy ezentúl csak akkor érhet Bellához valaki, ha ő is akarja. Nem úgy festett a helyzet, hogy engem akart volna. Megértettem, hogy dühös, hiszen cserbenhagytam őt. Nem voltam mellette, amikor szüksége volt rám, nem tudtam megvédeni Victoriától. Ráadásul nem értem ide idejében és nem foghattam a kezét, amikor a méreg égette a testét. Ha maga mellett tudott volna, talán nem lett volna ilyen mérges rám. Elhatároztam, hogy valahogy jóváteszem, amit elrontottam, bár éreztem, hogy nem lesz könnyű. Ha a szerelmét már nem is kaphattam vissza, legalább a bocsánatát el kellett nyernem. Úgy döntöttem, kicsit várok, míg a többiek elmennek, és akkor majd lemegyek és megpróbálok beszélni vele.

( Bella szemszöge )
Esmét nagyon rosszul érintette az Edwarddal való incidens és utána akart menni a szobájába, de Carlisle lebeszélte róla, mondván, hogy most jobb lesz a fiuknak, ha egy kicsit egyedül marad. Leültünk a nappaliban és beszélgetni kezdtünk a jövőről, aminek most már én is része voltam, bár nem terveztem, hogy sokáig itt maradok. És azt is ki kellett találnom, mit mondok a szüleimnek, mert azt nem akartam, hogy halottnak higgyenek.
- Carlsile – fordultam a férfihoz. – Úgy gondoltam, hogy szólok Charlie-nak, hogy nem vagyok halott. Persze nem árulom el neki, mi történt. Ha nem gond, azt mondom majd, hogy Edward visszajött Forksba, együtt voltunk, és elmegyek vele. A vízbe ugrást pedig tévedésnek adom be.
- És szerinted nem fogja észrevenni, hogy más vagy? – kérdezte gúnyosan Rosalie. – Mert a vörös szemeid eléggé feltűnőek.
- Nem probléma – pattant fel Alice és feltáncolt a szobájukba, majd vissza és egy kis dobozka volt nála. – Már gondoltam mindenre. Emlékeztek, én láttam régen is, hogy Bella átváltozik, és előre vettem neki néhány kontaktlencsét. Tádám! – adta át a szerzeményét. Kinyitottam a kis tokot és egy pár sötétbarna lencse volt benne. – Tudom, hogy nem teljesen ugyanolyan színű, mint a szemed volt, de jobb, mint amilyen most. Néztél te már tükörbe, mióta felkeltél?
- Nem – válaszoltam és eszembe jutott, hogy valóban nem is láttam még magam, milyen vagyok. Alice már előttem is termett egy hatalmas, egész alakos tükörrel és felém fordította. Egy csodaszép lány nézett vissza rám, aki karcsú volt, hosszú, barna haja kicsit kócosan omlott a vállára, bőre hófehér volt, a szeme pedig vérvörös, ami kicsit rontotta az összképet. Meg sem tudtam szólalni a csodálkozástól. - Ez én lennék? – kérdeztem.
- Gyönyörű vagy – mondta Benjamin. Ránéztünk, ő pedig zavartan mosolygott. – De szerintem emberként sem lehettél kevésbé szép.
- Átlagos lány voltam. De most tetszik, amit látok. – És csakugyan, alig hittem el, hogy ez én vagyok. Feltettem a kontaktlencséket, hogy kipróbáljam és egész jól állt, bár tényleg nem volt teljesen olyan, mint a régi szín. – Ha sötétben találkoznék Charlie-val, szerintem nem lenne annyira feltűnő a változás.
- A másik nagy kérdés, hogy meg tudnád –e állni, hogy megöld – jegyezte meg Jasper. – Bár amit vadászat közben produkáltál, az elég nagy önuralmat bizonyít.
- Nem hiszem, hogy gond lesz – feleltem. Benjamin közben nem vette le a szemét rólam és jól esett, hogy érdeklődik irántam. Igazán kedves fiúnak tűnt és szerettem volna jobban megismerni, bár tudtam, hogy ez nem fog tetszeni mindenkinek, pláne Edwardnak nem, de tovább kellett lépnem. – Majd szólok Jacob Blacknek, hogy szervezzen meg egy találkozót apámmal, még mielőtt anyám ideér és tisztázom a dolgot.
- Szerintem Edwardnak is veled kellene mennie, és mi is figyelni fogunk titeket, ha esetleg valami baj lenne – javasolta Jasper.
- Csak Edward nehogy megint elszálljon – kuncogott Emmett, akit meglehetősen mulattatott bátyja balesete. – Tényleg, még mindig fent nyalogatja a sebeit?
- Már végeztem - szólt az emlegetett a lépcső tetejéről. – És szerintem is jobb, ha Bellával megyünk. Charlie nagyobb biztonságban lesz. – Ebben maradtunk. Láthatóan mindenki zavarban volt, nem tudták, hogy mit mondjanak és inkább felmentek a szobájukba. Benjamin megkapta az egyik vendégszobát és ő is magunkra hagyott minket. Percekig álltunk Edwarddal némán és nem is néztünk egymásra. Végül én törtem meg a csöndet.
- Charlie kedvéért hajlandó leszek veled menni, de utána marad minden így – mondtam neki.
- Bella, miért gyűlölsz ennyire?
- Én nem gyűlöllek. Csak ne kérd tőlem, hogy felejtsem el a történteket, mert nem vagyok rá képes. Amikor elhagytál, magaddal vitted egy részemet. Sokat szenvedtem miattad az elmúlt hónapokban, de szerettelek. Viszont most, hogy már vámpír vagyok, máshogy érzek. Nem gyűlöllek, de dühös vagyok. Egyelőre nem tudok neked megbocsájtani. Sajnálom. Tovább kell lépnünk.– El kellett fordulnom, hogy ne láthassam a fájdalmat az arcán, amit a szavaim okoztak neki. Kénytelen voltam kimondani, amit gondoltam, hogy megértse végre, mit tett velem. Tényleg haragudtam rá, de amellett ugyanúgy szerettem, mégsem akartam, hogy tudja.
- Megértelek és elfogadom a döntésedet –válaszolta halkan. – Elmegyünk Charlie-hoz, beszélünk vele és aztán elmegyek. Mikor szeretnél menni?
- Még ma, mihelyst besötétedik. – A faliórára néztem, ami delet mutatott, tehát volt még nagyjából hat óránk. – De nem szükséges elmenned, Esmének és a többieknek is nagyon hiányoznál. Egy darabig el leszünk, azt hiszem, aztán majd én elmegyek. Ha neked is megfelel.
- Ahogy szeretnéd… - Ennyi volt a beszélgetésünk. Felmentem a másik vendégszobába, ő pedig lent maradt. Eldőltem az ágyon és bámultam a plafont. Egyszer csak valaki kopogtatott az ajtómon, majd Alice dugta be a fejét.
- Bejöhetek? – kérdezte, de már bent is volt.
- Csak nyugodtan – hagytam rá, úgyis jó lett volna beszélnem az érzelmeimről.
- Látomásom volt – vágott bele rögtön.
- És miről? – érdeklődtem kíváncsian. Reméltem, hogy valami jót látott.
- Hm… Hát nem tudom, hogy jó –e így elébe menni a dolgoknak, de téged láttalak Benjivel.
- Komolyan? – lepődtem meg. Éreztem én, hogy lehet köztünk valami.
- Igen. És bár borzasztóan sajnálom a bátyámat, téged is szeretlek. A mi szemünkben mindig ti lesztek Bella és Edward, de el kell fogadnunk a döntésedet. Beszéltem erről Edwarddal is, mármint a döntésedről, és ő azt mondta, hogy jobban szeret téged mindennél, de nem fogja megakadályozni a boldogságodat.
- De Benről ugye nem tud?
- Nem. Mostanában egész jól el tudom zárni a gondolataimat előle. Szóval te és Ben…
- De hát nem is ismerjük még egymást.
- Ami késik, nem múlik – mondta barátnőm, majd átölelt és kiment. Szinte hallottam, hogyan forognak a kerekek a fejében, amint megtervezi, hogyan segítsen közbenjárni a boldogságom érdekében.

(Edward szemszöge)

Messziről hallottam a gondolataikat. A legharsányabb a Rosalie-é volt, aki folyamatosan zsörtölődött magában. Hol Bellát irigyelte szépsége miatt, hol engem szidott, amiért már megint itt kell lennie. Pedig most már nem volt oka haragudnia Bellára, mert ő is közénk tartozott. Carlisle próbált jó megoldást találni, hogyan lehetne elintézni Charlie-val a dolgot. Esme örült és szomorkodott egyszerre. Remélte, hogy Bella velünk marad és megbocsájt nekünk, amiért elhagytuk. Emmett rajtam mulatott, újra és újra lejátszotta magában a látványomat, amint értetlenkedve kaparom össze magam a földről, miután Bella pajzsa ellökött. Őt annyira nem érdekelték az események, neki mindegy volt, maradunk –e vagy tovább állunk. Jasper Bellán gondolkodott, a vadászat járt az eszében, ahogy Bella visszatartott lélegzettel uralkodik magán, hogy ne támadjon az emberekre. Csodálta Bella önuralmát, bár nem értette. A hosszú évek alatt rengeteg újszülött vámpírral volt alkalma találkozni, és mind ösztönösen öldökölt, vad volt és vérszomjas. Bella pedig úgy viselkedett, mint egy tapasztalt vámpír, semmi jelét nem mutatta a benne lakó szörnynek. Mindig is tudtam, hogy ő egy különleges lény. Már embernek is az volt. Ki más fogadta volna úgy a tényt, hogy vámpírok vagyunk, mint ő. Ki nem félt volna attól, hogy a fiú, akit szeret, egy napon majd nem bír ellenállni a vére csábító illatának és rátámad, hogy megölje. Bella tisztában volt ezzel a veszéllyel, de nem törődött vele. Szeretett engem, én pedig megbántottam. Azt hittem, hogy ezzel majd megvédem. Ehelyett csak még nagyobb veszélynek tettem ki, és tálcán kínáltam fel Victoriának.
Visszatértem a gondolatok hallgatásához. Alice gyermekdalokat énekelgetett magában, ami nem kicsit lepett meg. Mi ütött ebbe a lányba? – gondoltam, majd rájöttem, valószínűleg így akarja megakadályozni, hogy a fejébe lássak.
És akkor meghallottam Benjamin gondolatait: Éppen Bellában gyönyörködött. Az ő szemén át láthattam szerelmemet. Szavak nincsenek rá, milyen csodálatos volt. A sötétkék ruha, amit viselt, tökéletesen illett vékony alakjára, barna haja, aminek annyira imádtam az illatát régen, kicsit kócosan omlott csupasz vállára, vörös szemeit kiemelte hófehér, tökéletes bőre. Nekem emberként is a legszebb lány volt, de most még annál is gyönyörűbbnek láttam. Ben pedig épp azon gondolkodott, hogyan hódíthatná meg őt. Iszonyúan féltékeny lettem, de nem mutathattam ki.
Elindultam hozzájuk, hogy én is beszállhassak a megbeszélésbe, hogyan mondja el Bella az apjának, hogy újra együtt vagyunk és eljön velem Los Angelesbe, hogy velünk éljen. Bárcsak tényleg így lenne – gondoltam. – Kivéve Los Angelest, mert valószínűleg az az egyik legutolsó hely, ahova mennénk.
- Szerintem Edwardnak is veled kellene mennie, és mi is figyelni fogunk titeket, ha esetleg valami baj lenne – javasolta éppen Jasper.
- Csak nehogy megint elszálljon – kuncogott Emmett. Nem értettem, mi olyan vicces neki a balesetemen, bár ő egy nagy gyerek. - Tényleg, még mindig fent nyalogatja a sebeit?
- Már végeztem – szóltam le a lépcső tetejéről és lementem. - És szerintem is jobb, ha Bellával megyünk. Charlie nagyobb biztonságban lesz. – Ezután mindenki csendben maradt, majd felmentek a szobáikba. Ben megkapta az egyik vendégszobát és ő is távozott. Bellával percekig nem szólaltunk meg, majd ő törte meg a csöndet:
- Charlie kedvéért hajlandó leszek veled menni, de utána marad minden így – mondta.
- Bella, miért gyűlölsz ennyire? – kérdeztem.
- Én nem gyűlöllek. Csak ne kérd tőlem, hogy felejtsem el a történteket, mert nem vagyok rá képes. Amikor elhagytál, magaddal vitted egy részemet. Sokat szenvedtem miattad az elmúlt hónapokban, de szerettelek. Viszont most, hogy már vámpír vagyok, máshogy érzek. Nem gyűlöllek, de dühös vagyok. Egyelőre nem tudok neked megbocsájtani. Sajnálom. Tovább kell lépnünk. – Hidegzuhanyként értek a szavai. Elfordult tőlem, és ez még jobban fájt. Megértettem, hogy nem akar engem többet. Az én hazugságom visszafordult rám, de ez most igaz volt.
- Megértelek és elfogadom a döntésedet –válaszoltam halkan. – Elmegyünk Charlie-hoz, beszélünk vele és aztán elmegyek. Mikor szeretnél menni?
- Még ma, mihelyst besötétedik. – A faliórára nézett, ami delet mutatott, tehát volt még nagyjából hat óránk. – De nem szükséges elmenned, Esmének és a többieknek is nagyon hiányoznál. Egy darabig el leszünk, azt hiszem, aztán majd én elmegyek. Ha neked is megfelel.
- Ahogy szeretnéd… - Nem tudtam mit mondani ezek után. Felment az emeletre, Alice pedig nem sokkal később lejött hozzám.
- Beszélhetünk? – nézett rám szomorúan.
- Persze, Alice.
- Szereted? – szegezte nekem a kérdést.
- Persze, hogy szeretem. Mindennél jobban.
- Akkor meg miért nem harcolsz?
- Mert sokkal fontosabb, hogy ő boldog legyen. Ha ő nem akar velem lenni, nem erőltetem. – Láttam húgomon, hogy valami jár a fejében, de nem tudtam kiolvasni semmit, mert egyfolytában a gyerekdalokat énekelgette. Ahelyett, hogy megmagyarázta volna, hogy mit akar, felszaladt az emeletre, én pedig úgy döntöttem, elmegyek vadászni, hátha lenyugtat. Tévedtem.