2. fejezet

Kénytelen voltam felébredni, bár még várni akartam vele, de ahogy automatikusan levegőt vettem, égetni kezdte torkomat a vérszomj. Nagyon fura volt, és meglehetősen kellemetlen, de valahogy nem tudtam foglalkozni vele, mert jobban izgatott, hogy ott voltam, ahol mindig is lenni akartam: a Cullenek közt, vámpírként. Kinyitottam a szemeimet, és körbe pásztáztam a szobát. Szinte a legapróbb porszemeket is láttam a levegőben, éreztem a többiek édes és üde illatát, mindegyikükét külön-külön, mintha egy virágokkal teli réten lettem volna. Kinéztem az ablakon, csak a Hold és a csillagok világítottak. Tehát éjszaka van. Edwardot kivéve mind ott voltak, és szemük izgatottan csillogott.
- Helló – suttogtam rekedten, és felültem.
- Jaj, Bella! Úgy örülök – indult el felém kitárt karokkal Alice, de Jasper visszahúzta.
- Kicsim, vigyázz vele! – mondta neki halkan. – Ő még újszülött, és veszélyes lehet. – Nem értettem, miért fél ti tőlem, hisz tudhatná, hogy nem lennék képes bántani senkit. Lekászálódtam az ágyról, megráztam a hajamat és kihúztam magam. Ők kíváncsian várták, mit fogok tenni.
- Ne aggódjatok – szóltam hozzájuk, és meglepődtem a hangomon, ami sokkal tisztább volt, mint azelőtt, szinte csilingelt -, nem fogok bántani senkit. Mi történt? Azon kívül, hogy most már én is vámpír vagyok.
- Alice-nek volt egy látomása – kezdte Carlsile -, mi szerint leugrasz egy szikláról az óceánba, és megfulladsz. Ezért idejöttünk, amilyen gyorsan csak tudtunk, és megéreztük Victoria szagát. – Hirtelen megrohantak az emlékek, és megnéztem a sebhelyeimet. Mindkét csuklómon látszott a heg, ahol megharapott. Továbbá volt még egy-egy fogsornyom mindkét alkaromon, és egyet ki tudtam tapintani a nyakamon is. – Idáig követtük a nyomát – folytatta -, és itt találtunk rátok, éppen végezni próbált veled.
- Igen, emlékszem. És most hol van? Ugye nem menekült el?
- Nem, sikerült elkapnunk és elpusztítottuk – felelte Jasper, Emmett pedig elégedetten vigyorgott.
- Viszont annyi méreg került a szervezetedbe, és annyira szétterjedt már az ereidben, hogy lehetetlenség lett volna kiszívni, a másik probléma pedig az volt, hogy túl sok vért vesztettél, mire ideértünk. Nem tudtalak megmenteni, sajnálom – nézett rám bocsánatkérően Carlisle, és a vállamra tette a kezét.
- Ne sajnáljátok – válaszoltam. – Úgyis ezt akartam, nem? Majd csak megbirkózom vele valahogy. Köszönöm, hogy megmentettetek Victoriától.
- Úgy hiányoztál, Bella – borult a nyakamba Alice, és majdnem sírt, amitől én is elérzékenyültem. – Hiba volt elmennünk, nem lett volna szabad magadra hagynunk téged. Kérlek, ne haragudj ránk!
- Alice, azt tettétek, amit jónak láttatok. Senki sem hibás itt, csak én. Nem kellett volna leugranom a szikláról.
- Apropó, sziklaugrás – tolt el egy kicsit magától Alice, hogy a szemembe tudjon nézni. – Mégis mi a fenét gondoltál? Mire volt jó ez az egész?
- Én csak… - kezdtem, de nem tudtam válaszolni. Arra gondoltam, vajon Edward hall-e minket, és hogyhogy nem bukkant még fel. És akkor eszembe jutott, hogy biztosan azért nincs itt, mert egyáltalán nem érdekli, hogy élek –e vagy halok, és nem tartott a családjával.
- Jól van, Bella, ráérsz később is elmesélni – lépett hozzám Esme, és megöleltük egymást. – Nem vagy szomjas?
- Nem is tudom –Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy az vagyok –e. Éreztem a kaparást a torkomban, de jobban érdekeltek ők.
- Hihetetlen vagy, Bella – rázta fejét értetlenül Jasper, mire mindenki felé fordult. – Érzem, hogy bizonytalan vagy, kíváncsi és szomorú. De hogy vad és vérszomjas lennél, mint egy normális újszülött, azt egyáltalán nem.
- Biztosan azért, mert nem vagyok normális – húztam el egy kicsit a számat. – De ha sokáig emlegetitek, valószínűleg szomjas leszek. Úgyhogy felőlem mehetünk vadászni.
- Oké – mondta Carlisle. – Ki megy Bellával? Addig az itt maradókkal rendbe tesszük a házat, hogy lakható legyen.
- Hogy érted ezt? – fordultam felé.
- Szerinted? – vigyorgott Emmett.
- Visszajöttök?
- Hát persze, buta Bella – nevetett Alice. – Most már te is közénk tartozol, bár ez eddig sem volt másképp, csak volt egy kis szünet.
- Nekem nem így tűnt – jegyeztem meg, majd eszembe jutott, hogy nem kellene –e átöltöznöm, de láttam, hogy valaki már adott rám ruhát, és a stílusából arra következtettem, hogy valószínűleg Alice lehetett az, mert egy eléggé merész kivágású, sötétkék, pántos ruha volt rajtam és ugyanolyan színű tűsarkú. – Alice, ebben hogy fogok vadászni? – mutattam végig magamon, ő meg elnevette magát.
- Majd meglátod, milyen könnyű lesz – mondta. – Nyugi, most már nem leszel ügyetlen.
- Ajánlom.

Alice és Jasper kísért el az első vadászatomra. Az ablakon keresztül távoztunk, és meglepetésemre valóban nem volt gondom a leérkezéssel az egy emeletnyi magasságból, és amikor át kellett ugrani a Cullen birtokot és az erdőt elválasztó folyót, kis nekifutással sikerült úgy elrugaszkodnom, hogy a másik partra érkezzek. Simán vettem minden akadályt, és ez elégedettséggel töltött el. Elég sokat futottunk a fák között, és amikor biztonságos terepre érkeztünk, elég távol az emberektől, megálltunk.
- Most mit csináljak? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy kell vadászni.
- Csak várj és szimatolj – felelte Jasper. – Érzed, mit hoz a szél? – Kicsit felemeltem az orromat, és azt tettem, amit Jasper mondott. Nem is kellett sokat várni, édeskés illatot sodort felénk a szellő, mire a torkomban még erősebb lett a tűz, és nagyon megkívántam a szag forrásának vérét. Támadóállásba ereszkedtem, majd osonni kezdtem.
- Várj még – állított meg Jasper. – Először mérd fel a terepet! Honnan jön az illat? És hallgatózz! Hány szív dobogását hallod?
- Ümm… Négyet? – próbálkoztam, de már nagyon oltani akartam a szomjamat.
- Majdnem. Ötöt. Négy nőstény és egy hím.
- Enyém a hím – suttogtam, és végre elindultunk.
- Óvatosan közelítsd meg őket, nehogy megneszeljék, hogy itt vagyunk! – tanácsolta Alice. Olyan halkan közeledtem a szarvasok felé, amilyen halkan csak bírtam. Amikor már elég közel kerültem a kiszemelt hím felé, lendületet vettem és elrugaszkodtam. Elkaptam a nyakánál fogva, mire az állat rémülten próbált elmenekülni, amitől a többi vad is futásnak eredt, de Alice és Jasper elkapott közülük is egyet-egyet. Sikerült leterítenem a szarvast, belemélyesztettem a fogaimat a nyakába, és élvezettel kezdtem el szívni a vérét. Lassan folyt végig az édeskés nedű a torkomon, és egyre enyhébb lett a szomjam. Ekkor hirtelen megéreztem egy még finomabb illatot, és már nem is érdekelt a szarvas. Eldobtam az élettelen testet, és az új zsákmányom felé vettem az irányt. Alice és Jasper is észrevették, amit én, és ijedten néztek először egymásra, aztán rám, majd egyszerre kiáltották:
- Ne, Bella! – De az én agyamat elöntötte a köd, és rohanni kezdtem áldozatom felé. Barátaim mögöttem futottak, de nem tudtak utolérni. Lelassítottam, amikor már közelről éreztem az illatot. Osonni kezdtem, és meglapultam egy bokor mögött. Megláttam a tábortüzet, és a két túrázót, aztán amilyen hirtelen jött a szomjúság, olyan hamar el is múlt. Persze még éreztem a kaparást a torkomban, de elviselhető volt.
- Bella, térj észhez – suttogta mögöttem Alice. – Ezek emberek. Ne lélegezz!
- Tudom, ne izgulj! – nyugtattam meg. – Nem akarom bántani őket. Elmúlt a szomjam.
- Komolyan beszélsz? – hökkent meg Jasper.
- Igen. Gyertek, menjünk!
- Megijesztettél minket – mondta Alice, mikor már hazafelé tartottunk.
- Tényleg elképesztő, hogy ennyire uralkodni tudsz a szomjadon, egynapos létedre – közölte Jasper még mindig hitetlenkedve és megállt.
- És az jó? – néztem rá.
- Persze, hogy jó. Ha Edward ezt látná… - Hirtelen Alice oldalba bökte, Jasper pedig elharapta a mondatot. Megint éreztem a lyukat a mellkasomban, pedig már nem is dobogott a szívem. Azt hittem, ez el fog múlni, ha meghalok, de nem így lett. Edward említése ugyanolyan fájdalmat okozott, mint ezelőtt. Elfordultam tőlük, hogy ne lássák a kínomat, de nem csaphattam be őket.
- Mi a baj, Bella? – fordított maga felé Alice.
- Ó, anyám – szólalt meg Jasper. – Bella, én el sem tudtam képzelni, hogy ennyire szenvedsz. Szinte nekem fáj. Ezért tetted, ugye? Ezért akartál meghalni. Ha ő ezt tudná…
- Szegénykém – ölelt át barátnőm. – Én megmondtam neki, hogy ez lesz, de ő biztos volt benne, hogy hamar elfelejted, mert az emberek memóriája olyan, mint a szita.
- Igen, ezt nekem is mondta – suttogtam elgyötörten. - Minden szavára tisztán emlékszem. Minden egyes nap, mióta elmentetek, eszembe jut, miket mondott, amíg együtt voltunk, és szavai is, amikor szakított velem. És ezt soha nem tudnám elfelejteni. Lyukat hagyott a szívem helyén, ami nem tud összeforrni. És igen, Jasper, ezért ugrottam le arról a szikláról. Hogy végre megszűnjön ez a fájdalom. Nem tudtam tovább elviselni.
- Mit mondott, miért megyünk el?
- Mert nem vagyok elég jó neki, és hogy nem szeret már. Hogy mellettem nem tud önmaga lenni, és belefáradt.
- Ezt nem említette, szerintem nem igaz – mondta Alice, majd megmerevedett és elrévedt tekintettel nézett a semmibe, de néhány másodperc múlva magához tért. – Hát, amint hazaértünk, lesz alkalmad megbeszélni vele mindent. És magával hozta Bent is Dél-amerikából, remek. Már rég láttam.
- Otthon van? – kérdeztem ijedten. Még nem voltam felkészülve a találkozásra. Nem tudtam, mit mondjak neki. És egyáltalán minek jött ő ide? Ssak fájdalmat fog nekem megint okozni. – Alice, menjetek előre, én egy kicsit szeretném összeszedni a gondolataimat, jó?
- Persze, de siess! – Megvártam, míg elmennek, és amikor már hallótávolságon kívül kerültek, leültem egy kidőlt fára és könnyek nélkül zokogni kezdtem.