9. fejezet

(Bella szemszöge)
Jó volt végre a házon kívül lenni és kiszellőztetni a fejemet. Reméltem, hogy találkozom majd az erdőben Jake-kel, mert a határvonal már rám is vonatozott, nem szeghettem meg az egyezséget. Sokáig sétáltam a fák között, kicsit szokatlan volt, hogy nem kellett félnem, hogy valami rám támad, inkább az állatok kerültek el engem jó messzire. Telihold volt, melynek ezüst fénye áthatolt a fák sűrű lombozatán, amitől úgy nézett ki az éjszakai erdő, mintha egy tündérmesében jártam volna. Azt kívántam, bárcsak tényleg egy mese lenne az egész vagy egy álom, én pedig felébrednék, és Edward ott feküdne mellettem mosolyogva és simogatná a hajamat, mint régen. De tudtam, hogy ez a valóság. És különben is, miért gondolok már megint Edwardra? – mérgelődtem. – Most már Benre kéne koncentrálnom. – Ekkor halk morgást hallottam egy bokorból mögöttem, odakaptam a fejem és figyeltem, vajon ki lehet az.
- Bella vagyok! – mondtam a növény mögött rejtőzködőnek. – Nem tudod, merre találhatom meg Jacob Black-et? – Kis szünet következett, majd meztelen felsőtesttel Sam Uley lépett elő. – Szia Sam!
- Helló Bella – üdvözölt kimérten ő. – Jake járőrözik nem messze innen. Menj délnek és összefuthatsz vele.
- Köszönöm – Mire kimondtam, hűlt helyét láttam. Nyugtáztam, hogy valószínűleg elszalasztottam a lehetőséget, hogy a szívébe lopjam magam, de mindegy volt már.
Elindultam tehát délnek, hátha belebotlom legjobb barátomba. Nem is kellett sokat futnom, megéreztem a szagát. Reméltem, észrevesz és visszaváltozik emberré, mert eléggé orrfacsaró volt az illata farkas testben.
- Hahó, Jake! – kiabáltam neki.
- Bella? – hangzott a válasz kis idő múlva. – Várj egy percet, felkapom a nadrágomat! – Örültem, hogy végre nyugodt körülmények közt tudok majd beszélni vele. Mosolyogva közeledett felém és én odaszaladtam hozzá, hogy megöleljem.
- Úgy hiányzol, Jake! – suttogtam, miközben szorosan hozzábújtam.
- Te is nekem, Bells – szorított ő is magához. – És még mindig nem tudom felfogni, hogy te is vérszívó lettél.
- Hidd el, én sem. De remélem, nem lesz bajod belőle, hogy velem barátkozol.
- Nem, ne aggódj! A többiek tudják, hogy min mentél keresztül és sajnálják, hogy nem értünk oda időben. Csak sajnos most már nem jöhetsz a rezervátumunk területére.
- Tudom. Hát, majd itt találkozunk.
- Jó ötlet. Tudok is egy helyet, ahol összejöhetünk majd. Gyere, megmutatom! – Megfogta a kezem és elvezetett egy kis tóhoz, ami elég messze volt Forkstól, de ez egyáltalán nem zavart, legalább teljesen csak magunk lehettünk. Gyönyörű hely volt, a kis tavat körbefogták a juharfák, a füzek és a vörös cédrusok, amiknek a törzsét itt is vastagon befedte a moha, de ettől csak még szebbek voltak. A Hold visszatükröződött a víz felszínén, és olyan volt mintha a tó mélyéről világítana fel ránk. Elképesztő volt, megint olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy mesében jártam volna. Békés helynek látszott, nem is tudtam megszólalni először.
- Na, mi az? – kérdezte Jake. – Gyönyörű hely, ugye?
- Igen. – Ennyit bírtam kinyögni. – El sem képzeltem soha ilyen mesebeli helyet.
- Akkor ez megfelel majd a találkáinknak?
- Tökéletesen. De honnan tudtál te erről? – néztem rá kérdőn.
- Mostanában sok a szabadidőm és mióta át tudok alakulni, nem okoz gondot a távolság. Egyszer ide lyukadtam ki járőrözés közben. Elég messze van mindentől, nem fognak minket megzavarni.
- Az tuti. – Leültünk a víz közelében egy nagy kőre és csak bámultuk csendesen a Hold tükrét.
- És, milyen a vámpírlét? – fordult felém Jake.
- Nem rossz, még szokni kell.
- Neked lett valamilyen képességed?
- Igen. Emlékszel, hogy mondtam, hogy Edward csak az én fejemben nem tud olvasni?
- Aham. most tud?
- Nem, szerencsére. Megmaradt ez a képességem, sőt, módosult egy fizikai pajzzsá.
- Ezt hogy érted?
- Amikor először találkoztam Edwarddal a házban, mióta elhagyott, iszonyúan dühös voltam rá, és mikor megpróbált hozzám érni, a pajzs átrepítette őt a szoba másik sarkába.
- Komolyan mondod? – nevetett barátom. – Ez nagyszerű. Vagy nem?
- Az. A másik pedig, Edward szerint, hogy tudom befolyásolni a saját érzelmeimet.
- És jól gondolja?
- Ha jobban belegondolok, igen. Ezért tudom magam távol tartani tőle. Legalábbis általában.
- Vagyis van, amikor nem sikerül?
- Ez elég bonyolult. Tudod, van egy új fiú, Ben. Ő volt Emmettel, amikor majdnem összeugrottatok.
- Igen, emlékszem.
- Szóval ő és én… Közel kerültünk egymáshoz.
- Mennyire?
- Nem nagyon, de eléggé tetszik nekem. – Itt elhallgattam, mert nem tudtam, hogy esik ez Jake-nek.
- Folytasd!
- Nem zavar?
- Bella, hogy vámpírrá váltál, tudatosult bennem, hogy mi nem leszünk több barátoknál. Lehetetlen lenne.
- Ennek örülök – mondtam, de ő vágott egy fintort, amitől zavarba jöttem. – Vagyis annak örülök, hogy lehetünk barátok.
- Oké, értem én. – Végre elmosolyodott és megnyugodtam. – Szóval, te és ez a Ben gyerek…
- Kedveljük egymást. Viszont Edward közölte velem, hogy nem hajlandó feladni és küzdeni fog értem. És amikor közeledett hozzám, teljesen összezavart. Akkor úgy éreztem, hogy én is akarom őt. Vagyis ha nem haragudnék rá ennyire, szerintem engednék neki.
- Én azt hittem, hogy ő neked az Igazi. Az elmúlt hónapokban számtalanszor láttam, mennyire szenvedsz a hiánya miatt. Azt hittem, ha visszajön, te boldogan ugrassz majd a karjaiba.
- Igen, tudom. Én is ezt hittem. De az átváltozásommal együtt járt néhány úgymond mellékhatás. Például felerősödtek az érzékeim, és az elnyomott fájdalmam és dühöm egyszeriben kitört belőlem. És nem tudom, hogy elmúlik–e valaha. Nem tudom elfelejteni, hogy megszegte a szavát.
- Ne légy ilyen önfejű Bella! – tanácsolta komolyan Jake.
- Eddig azt hittem, hogy nem kedveled Edwardot.
- Nem is, viszont téged annál jobban. És azt akarom, hogy boldog légy.
- Mindenki ezt mondja.
- Neked kell eldöntened, mit érzel. Látod, ezért kellett volna túltenned magad, amíg ember voltál. És talán lett volna esélyem.
- Sajnálom, Jake. Nem tudtam mit tenni ellene. Ő volt az életem.
- És most? Úgy tudom, az ilyen nem múlhat el csak úgy.
- Nem múlt el – ismertem be. – Csak annyira dühös vagyok valamiért, hogy néha meg tudnám őt fojtani. Máskor meg…
- Hát, akkor hagyd, had küzdjenek meg érted. Van időtök, nem? Adhatsz egy esélyt ennek a Bennek is. Ki tudja, lehet, hogy jobb lesz, mint Edward, nem?
- Igazad van. Itt az ideje, hogy jól érezzem magam. Meglátjuk, mennyire gondolja ezúttal komolyan Edward – mondtam, majd még ültünk és órákon át beszélgettünk, majd hajnalban visszatértünk a már ismert területre. Nehéz szívvel váltunk el egymástól.
Napkeltekor értem haza, a nappaliban Ben várt rám és amikor meglátott, felcsillantak a szemei és mosolyogva jött elém, majd átkarolt és lágyan megcsókolt. Meglepődtem ezen, de nem ellenkeztem és hozzásimultam, majd szenvedélyesen viszonoztam a csókját. Faltuk egymás száját és már igencsak belemelegedtünk, amikor krákogást hallottunk a lépcső felől. Riadtan ugrottunk szét, majd a hang irányába néztünk. Emmett állt ott.
- Inkább menjetek szobára – morogta, majd leült a tévé elé, váltogatni kezdte a csatornákat és nem is vett tudomást rólunk.
- Valaki morcos – állapítottam meg. Meglepett, hogy a mindig poénkodós Em nincs jókedvében.
- Igen, az vagyok. – Felállt és látszott rajta, hogy tényleg bosszantja valami. – Akarjátok tudni, hogy miért?
- Akarjuk? – Léptem egyet felé és kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Emmett, nyugi! – szólt közbe Edward és már köztünk is termett. – Bella, te is nyugodj meg! – Emmett fújt egyet és visszaült a kanapéra és nem mondott semmit.
- Én inkább felmegyek – jelentettem ki és elindultam. Benre néztem, aki bólintott és követett. Sejtettem, hogy Emmettnek az nem tetszett, hogy Bennel látott, és kicsit örültem, hogy nem Edward jött le hamarabb.
A szobába érve Ben felé fordultam, aki mosolyogva ölelt át.
- Végre itt vagyok – suttogta és belecsókolt a nyakamba, amitől kellemes bizsergés járta be a testemet. Kicsit elfordítottam a fejemet, szabad utat engedve a kényeztetésnek. Apró puszikat lehelt a kulccsontomra, én pedig kezdtem egyre jobban felhevülni. Mély sóhaj tört fel a torkomból, Ben pedig ezen felbuzdulva játszani kezdett a fülcimpámmal, majd végre megcsókolt, először csak gyengéden, aztán egyre hevesebben. Lassan felemelt és az ágyhoz sétált velem, ott óvatosan lefektetett és fölém hajolt. A szemébe néztem és láttam, hogy ugyanúgy izzik a vágytól, mint én és nem akartam ellenállni. Magamhoz húztam és újra csókban forrtunk össze, de ekkor a földszinten megszólalt a zongora és az altatóm dallamai töltötték be a házat. Mielőtt még tehettem volna ellene, éreztem, hogy a pajzsom hirtelen körém fonódik és Ben teste rongybabaként repült neki a falnak.


(Edward szemszöge)

~ Hát ezt nem hiszem el! – hallottam meg Emmet gondolatait, és éppen Bella és Ben szenvedélyes csókváltását figyelte a lépcső tetejéről. – Ekkora szemétséget. Bella hogy lehet képes ezt tenni Edwarddal? ~
- Inkább menjetek szobára – morogta dühösen, majd leült a tévé elé, de nem arra figyelt, hanem fortyogott magában és erőt kellett vennie magán, hogy ne ugorjon Ben torkának. Bellára is haragudott, de őt szerette és részben megértette.
- Valaki morcos – állapította meg Bella.
- Igen, az vagyok. – mondta Em és felállt. – Akarjátok tudni, hogy miért?
- Akarjuk? – Bela lépett felé egyet és már rajta is látszott, hogy kezd ideges lenni. Jobbnak láttam közbelépni. Gyorsan kimentem és közéjük álltam.
- Emmett, nyugi! Bella, te is nyugodj meg! – Emmett fújt egyet és visszaült a kanapéra.
- Én inkább felmegyek – jelentette ki Bella és elindult, majd visszanézett Benre, aki szó nélkül követte. Na, akkor kezdődhet a harc – gondoltam és elmosolyodtam.
- Te minek örülsz? – kérdezte Emmett. – A csajod most vonult fel a szobájába egy másik pasival, te meg úgy nézel utánuk, mintha ennél jobb dolog ne is történhetett volna.
- Várd ki a végét – válaszoltam neki és elindultam a zongora felé. – Bocs, de most kicsit játszani fogok, ha nem zavar.
- Éppenséggel nézni akartam a meccset – motyogta, de aztán rájött, hogy mire készülök és elnevette magát. – Az altatóját akarod játszani, mi?
- Aha – bólintottam, majd vártam. Szerencsére, ha eléggé figyeltem, hallottam Ben gondolatait, így meg tudtam állapítani, hol tartanak és a megfelelő pillanatban elkezdtem játszani a Bella számára oly kedves dallamot. Közben Emmettel füleltünk, mi történik, és amikor meghallottuk a hatalmas csapódást, halkan elnevettük magunkat.
- Haver, a csaj ki fog nyírni. Én már le is léptem. – Próbálta visszatartani a kacagást, és felszaladt az emeletre. Úgy döntöttem, még várok egy kicsit, tudtam, hogy Bella lesz olyan dühös, hogy lejöjjön. Jól gondoltam.
- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról? – sziszegte, miközben leszáguldott a lépcsőn és megállt felettem. Én pedig nyugodtan játszottam tovább, mintha mi sem történt volna.
- Mi a baj? – kíváncsiskodtam és próbáltam nem vigyorogni.
- Tudod te azt! Direkt kezdted el játszani pont ezt a dalt. – Ártatlanul ránéztem és megvontam a vállam.
- Talán keresztbehúztam a számításotokat? – Ekkor már az egész család a lépcső tetején állt és izgatottan néztek minket, csak Ben nem volt köztük. Bella dühösen kifújta a levegőt, majd elindult kifelé a házból.
- Gyere velem! Beszélnünk kell! – szólt vissza nekem. Lassan felálltam, felnéztem a többiekre, akik cinkosan rám kacsintottak.
Mire kiértem, Bella nem volt a ház előtt, de követtem a nyomát és a folyó túloldalán, elég messze ahhoz, hogy hallótávolságon kívül legyünk, megtaláltam. Csípőre tett kézzel állt és az arcára volt írva, hogy most majd jól kioszt, de nem törődtem vele.
- Gyönyörű vagy, amikor mérges vagy – mondtam neki mosolyogva.
- Edward, mi van veled? – kérdezte, és majd’ szétrobbant.
- Megmondtam, hogy küzdeni fogok érted.
- Jó, de így?
- Mégis hogy? Essek neki inkább a barátodnak és tépjem szét? – Ez hatott. Nem válaszolt semmit, csak fel s alá kezdett járkálni.
- Miért nem érted meg, hogy nem akarok veled lenni? – nézett rám végül, de nem haragosan, hanem szomorúan.
- Mert ez nem igaz. Ismerlek, Bella. Mindenkinél jobban. Egy olyan szerelem, mint a mienk, nem érhet véget.
- Te beteg vagy.
- Nem, csak szeretlek. És szerintem az a nem normális, hogy ennyire ellenállsz az érzelmeidnek.
- Épp ez az, hogy nem állok ellen. Azzal vagyok, akivel lenni akarok. És ez nem te vagy.
- Tényleg? – A szemébe akartam nézni, de ő elfordult. – Akkor mondd a szemembe, hogy már túl vagy rajtam! – Hozzáléptem, de csak annyira, ha esetleg a pajzsa működésbe lépne, ne lökhessen el, majd amikor úgy láttam, hogy nyugodtabb, felemeltem az állát. – Tegnap a szobádban nem ellenkeztél volna, ha megcsókollak, tudom.
- Edward, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat! – könyörgött és rám nézett. Igaz, hogy a szemei már nem voltak olyan gyönyörű mogyoró barnák, mint emberként, hanem vörösen izzottak, de nekem így is tetszett, mert a tekintete ugyanolyan ártatlan és szomorú volt, mint mikor elhagytam. Tudtam, hogy cselekednem kell, de csak óvatosan, hogy ne taszíthasson el magától.
- Nem adom fel, mert nem tehetem. Nem tudlak elengedni, pedig az elmúlt hónapokban megpróbáltalak, de nem ment. Szeretlek – suttogtam és adtam egy puszit a szájára -, és ez nem fog elmúlni. Erre megesküszöm. – Láttam a szemében, hogy feladja a küzdelmet, és nekem se volt már sem erőm, sem kedvem visszafogni magam, ezért lágyan megcsókoltam. Jó volt ennyi idő után újra érinteni puha ajkait, és a régóta visszafojtott vágy most hirtelen hatalma alá kerített. Éreztem, ahogy Bellában is kihuny az ellenállás utolsó szikrája és átadta magát az érzelmeknek. Karjaival átölelte a nyakamat, hozzám simult és egyre vadabbul kezdett csókolni. Kezem megindult lefelé a hátán, a fenekén állapodott meg, majd belemarkoltam, felemeltem és nekidöntöttem egy fának. Így még közelebb éreztem magamhoz és ő szorosan a csípőm köré kulcsolta a lábait. Elváltak ajkaink és vágytól égő szemekkel, lihegve egymásra néztünk.
- Ez nem helyes, ugye tudod? – kérdezte Bella, de nem változtatott a helyzetünkön.
- Nem érdekel – feleltem és újra birtokba vettem ajkait, majd néhány perc után ismét megálltunk. – Ugye én megmondtam?
- Mi? Csak arra ment ki ez az egész, hogy beláttasd velem az igazadat? – Kezdte felhúzni magát, ezért jobbnak láttam elengedni, mielőtt támadásba lendült volna a pajzsa.
- Csak részben. De nem csak ezért csókoltalak meg.
- Hanem?
- Ne butáskodj már, Bella! Hányszor mondjam még, hogy szeretlek? Ez irányítja minden tettemet, mióta ismerlek.
- Most inkább visszamegyek a házba – jelentette ki és már ott sem volt. Megőrjített ez a lány. Nem értettem, hogy lehet ennyire bizonytalan velem kapcsolatban. Ideje volt kitalálni valamit, amivel teljesen levehettem a lábáról.



(Bella szemszöge)

- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról? – sziszegtem Edwardnak, miközben leszáguldottam a lépcsőn. Ő meg mintha semmi sem történt volna, játszott tovább a zongorán.
- Mi a baj? – kérdezte és láttam, hogy megpróbálja elnyomni a vigyorát.
- Tudod te azt! Direkt kezdted el játszani pont ezt a dalt. – Ártatlanul rám nézett és megvonta a vállát.
- Talán keresztbehúztam a számításotokat? – Ekkor már az egész család a lépcső tetején állt és izgatottan néztek minket, csak Ben nem volt köztük. Dühösen kifújtam a levegőt és elindultam kifelé.
- Gyere velem! Beszélnünk kell! – szóltam vissza Edwardnak és kiviharzottam. Nem vártam meg, hanem rohanni kezdtem, átugrottam a folyót és meg sem álltam addig, amíg hallótávolságon kívül nem voltam. Tudtam, hogy meg fog találni. Csípőre tett kézzel vártam és fortyogtam a dühtől.
- Gyönyörű vagy, amikor mérges vagy – mondta mosolyogva.
- Edward, mi van veled? – kérdeztem, és majd’ szétrobbantam.
- Megmondtam, hogy küzdeni fogok érted.
- Jó, de így?
- Mégis hogy? Essek neki inkább a barátodnak és tépjem szét? – Nem válaszoltam, csak fel-alá kezdtem járkálni. Végül rájöttem, hogy veszekedéssel nem megyek semmire. Azon kívül elszomorított, hogy folyton vitatkozunk.
- Miért nem érted meg, hogy nem akarok veled lenni?
- Mert ez nem igaz. Ismerlek, Bella. Mindenkinél jobban. Egy olyan szerelem, mint a mienk, nem érhet véget.
- Te beteg vagy.
- Nem, csak szeretlek. És szerintem az a nem normális, hogy ennyire ellenállsz az érzelmeidnek.
- Épp ez az, hogy nem állok ellen. Azzal vagyok, akivel lenni akarok. És ez nem te vagy.
- Tényleg? – A szemembe akart nézni, de én inkább elfordultam. - Akkor mondd a szemembe, hogy már túl vagy rajtam! – Hozzám lépett, de hagyott köztünk egy kis távolságot, gondoltam, hogy a pajzsomtól tart. - Tegnap a szobádban nem ellenkeztél volna, ha megcsókollak, tudom.
- Edward, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat! – könyörögtem neki és rá néztem.
- Nem adom fel, mert nem tehetem. Nem tudlak elengedni, pedig az elmúlt hónapokban megpróbáltalak, de nem ment. Szeretlek – suttogta és adott egy puszit a számra -, és ez nem fog elmúlni. Erre megesküszöm. – Nem bírtam tovább küzdeni, és az az igazság, hogy nem is akartam. Edward lágyan megcsókolt, és ettől az ellenállás utolsó szikrája is kihunyt bennem, és átadtam magam az érzelmeimnek. Be kellett ismernem magamnak, hogy talán Edwardnak van igaza és mi összetartozunk. Előtörtek az elnyomott érzelmeim és úgy éreztem magam, mint hónapokkal ezelőtt, amikor még együtt voltunk, azt leszámítva, hogy most már nem kellett visszafognunk magunkat. Legalábbis attól nem kellett félnie Edwardnak, hogy megsebesít vagy megöl. Átkaroltam őt, hozzásimultam és egyre vadabbul kezdtem viszonozni a csókját. A keze elindult lefelé a hátamon, megállapodott a fenekemen, majd belemarkolt, az ölébe vett és nekidöntött egy fának. A csípője köré fontam a lábaimat, ezzel is közelebb húzva őt magamhoz. Kis idő múlva elváltak ajkaink és lihegve néztünk egymás vágytól izzó szemébe.
- Ez nem helyes, ugye tudod? – kérdeztem.
- Nem érdekel – felelte és újra birtokba vette ajkaimat, majd néhány perc után ismét megálltunk. – Ugye én megmondtam?
- Mi? Csak arra ment ki ez az egész, hogy beláttasd velem az igazadat? – Kezdtem ideges lenni. Csak bizonyítani akart nekem?
- Csak részben. De nem csak ezért csókoltalak meg.
- Hanem?
- Ne butáskodj már, Bella! Hányszor mondjam még, hogy szeretlek? Ez irányítja minden tettemet, mióta ismerlek.
- Most inkább visszamegyek a házba – jelentettem ki és már ott sem voltam. Le kellett higgadnom. Hogy lehet ilyen önző és önelégült? – bosszankodtam. Már megbántam, hogy naiv voltam és bedőltem neki. Azért is be akartam bizonyítani neki, hogy nem játszhat velem. Ideje nekem is bekeményítenem – határoztam el magam.

8. fejezet

KÉREK SZÉPEN KRITIKÁT, HA ELOLVASTAD!!!

(Edward szemszöge)

Türelmetlenül járkáltam fel-alá a szobámban egész nap, nem tudtam, hol lehet már Bella és Ben. Amikor Alice és Jazz visszatértek nélkülük vadászat után, kutatni kezdtem a fejükben, Alice-ében természetesen semmit nem láttam, viszont Jasper annál beszédesebb volt. Próbálta nem mutatni a többiek felé, hogy élménybeszámolót tart gondolatban.
~ Nézd, Edward – kezdte. – Nekem semmi közöm az egészhez.~ Majd lepergett a nap történéseit. A vásárlókörúton nem történt semmi érdemleges, kivéve, hogy Ben szinte egyfolytában Bellát leste. Aztán, miután vadásztak, Alice kitalálta, hogy sürgősen vissza kell jönnie a házba, Jazzel együtt. Hogy utána mi történhetett Belláék között, nem tudta, de Alice hazaúton elmesélte neki, hogy volt egy látomása Belláról, de még nem tiszta a kép, mivel Bella nem tud dönteni Ben és köztem. Ez egy jó hír volt számomra, mert ez bizonyította, hogy tényleg nem szabad feladnom. El is határoztam, hogy mihelyst hazatérnek Belláék, beszélni fogok vele. Addig úgy döntöttem, lent múlatom az időt a családommal. Mind a nappaliban voltak, kivéve Rosalie-t, aki mióta visszajöttünk, általában a szobájukban tartózkodott.
- Na mi van már? – kérdezte Emmett. – A Beni gyerek lecsapja a kezedről Bellát.
- Észrevettem – morogtam neki.
- Miért hagyod? Ha Rosie-ra szállt volna így rá, már rég a farkasok közé vetettem volna.
- Szerintem hagyni kéne, hogy Bella döntse el, kivel akar lenni – szólt közbe Alice, mire mindenki értetlenül nézett rá. – Sajnálom, Edward – fordult hozzám. – Én szeretlek téged, mint a bátyámat, de Bellát is szeretem és nem akarom, hogy boldogtalan legyen.
- Miért, szerinted Edward nem tudná őt boldoggá tenni? – Mindannyian a hang irányába néztünk és Rosalie állt a lépcső tetején, meglehetősen mérges volt.
- Hé, bébi, hát itt vagy? – röppent fel Emmett hozzá, felkapta az ölébe, leszáguldott vele és lerakta a kanapéra, majd szenvedélyes csókot váltottak. – Végre csatlakozol hozzánk.
- Csak unom már ezt a semmit. Edward, hogy lehetsz ekkora idióta? Nem veszed észre, hogy Bella még mindig odáig van érted?
- Hé, gyerekek! – avatkozott közbe Esme. – Nyugalom. Mind tudjuk, hogy Bella nehéz hónapokon ment keresztül és ráadásul miattunk.
- Csak miatta – mutatott rám Rose. – Én már az elején megmondtam, hogy ez lesz. Hiba volt beavatni a lányt.
- Életem legjobb döntése volt – förmedtem rá. – Csak az volt hiba, hogy önző módon elhagytam. Miattam lett ilyen.
- És még véded is? Tálcán kínáltad fel Bennek. Egyébként meg éppen próbáltam melléd állni. Úgy gondolom, ha már egy lett közülünk, hozzánk tartozik. És hiába elleneztem a dolgot, most már mindegy, mert átváltozott és ahelyett, hogy itt figyeljük a kínlódásotokat, inkább segíteni kellene eldönteni neki, hogy kit akar. Mert már baromira elegem van ebből a drámából. – Miután befejezte a mondandóját, felállt, kézen fogta Emmettet és felhúzta az emeletre, akinek egyből fülig ért a szája. Nem is mertem belehallgatni a gondolataiba.
- Nos, szerintem igaza van Rose-nak, legalábbis ebben – szólalt meg Jasper.
- én is próbálok segíteni Bellának – mondta Alice -, de nem akarok ráerőltetni senkit. Neki kell éreznie, hogy ki felé húz jobban. – Ebben többiek is egyetértettek. Kicsivel később eluntuk a várakozást és felmentünk az emeletre. Épp a szobámban hallgattam zenét, amikor meghallottam Ben gondolatait. Teljesen be volt zsongva, újra és újra lejátszotta magában, ahogyan megcsókolja Bellát és ő viszonozza. Szinte éreztem a vágyakozásukat, amitől megborzongtam. Megvártam, amíg bemegy a szobájába és elérkezettnek láttam az időt, hogy beszéljek Bellával. Bekopogtam az ajtaján, ő azt hitte, hogy Alice vagyok és behívott. Ahogy beléptem, felült az ágyán, maga alá húzta a lábait és a nem létező szöszöket kezdte el leszedegetni a ruhájáról. A haja kicsit kócos volt és néhány fűszálat láttam benne.
- Jó volt ma a vadászat? – érdeklődtem.
- Igen, semmi különös nem történt – válaszolta, de tudtam, hogy füllent. Túl jól ismertem már ahhoz, hogy észrevegyem.
- Aha – bólogattam, majd felé nyúltam és kiszedtem a hajából egy fűszálat. – Látom, jól érezted magad. Amellett Ben sem igazán tudja eltitkolni a gondolatait előlem. – közöltem vele, ő pedig csendben maradt.
- Sajnálom. Nem tudom, mit mondhatnék.
- Nem kell mondanod semmit – néztem rá. – Nem azért jöttem, hogy magyarázkodj. Én szerettem volna mondani valamit.
- És mit? – kérdezte kíváncsian.
- Ma reggel, amikor zongoráztam, tudom, hogy ott voltál.
- Én…
- Ne tagadd! Igaz, hogy téged nem vettelek észre, de Esmén keresztül láttalak a lépcső alján ülni. Tudom, hogy ránk emlékeztél, miközben játszottam az altatódat, mert láttam az arcodon.
- Hagyd ezt, Edward! – Próbált leállítani, de eldöntöttem, hogy akkor is végig fogom mondani, amit akartam.
- Csak szeretném, ha tudnád, hogy hiába is vagy elutasító velem, nem adom fel. Ha nem láttalak volna reggel, nem érezném így, de tudom, hogy nem vagy közömbös irántam. Be fogom neked bizonyítani, hogy megérdemlem a szerelmedet.
- Felesleges. Már bizonyítottad, hogy nem hihetek a szavadnak.
- Bella – szóltam rá. – Most még újak neked ezek az érzések, tudom. Elég intenzíven jönnek elő az érzelmeid, de ez csak az elején lesz így, néhány hónapig. És azt is észrevettem, hogy képes vagy manipulálni a saját érzéseidet. Szerintem csak ezért vagy képes távol tartani magad tőlem. De én tudok várni, ahogy majdnem száz évet vártam rád már, így többet is bírni fogok.
- Miről beszélsz? – kérdezte hitetlenkedve, mire én rámosolyogtam azzal a mosolyommal, amit régen úgy szeretett és közelebb hajoltam. Nem akartam megcsókolni, csak azt akartam, hogy rájöjjön, hogy igazam van. Csak néhány milliméter választott el minket, és éreztem finom illatát. Más volt, mint emberként, de így is csábított és alig tudtam ellenállni neki. Tudtam, hogy ő is így érez, mert megremegett egy kicsit és láttam a szemében a vágyat felcsillanni. Biztos voltam benne, ha megcsókolnám, hagyná magát, de egyelőre megelégedtem a tudattal. Megsimogattam az arcát és egy puszit leheltem a homlokára.
- Erről beszélek – feleltem halkan és felálltam. – Látod már? Te hozzám tartozol és én türelmesen meg fogom várni, hogy belásd. – Majd elégedetten kimentem a szobából. A folyosón összefutottam Bennel.
- Szia! – köszönt nekem. – Már akartam veled beszélni.
- Mondd csak! – mondtam, de már tudtam, mit akar. – De már tudok mindent.
- Igen? – nézett rám csodálkozva.
- Hahó! Gondolatolvasó vagyok – kopogtattam meg a fejét a mutatóujjammal.
- Ja, persze. És? Nem haragszol Bella miatt?
- Miért haragudnék? Majd ő eldönti, kit akar.
- Ezt hogy érted? Azt hittem, már nincs köztetek semmi.
- Nincs, de most mondtam el neki, hogy nem fogom feladni.
- Értem. Nézd, Ed! Ha akarod, én elmegyek. Nem szeretném elveszíteni a barátságodat.
- Nem fogod. Én szúrtam el, te pedig jókor voltál jó helyen. Nem a te hibád. Egyenlő küzdelem lesz.
- De szerintem már választott. Mármint egész nap együtt voltunk…
- Az lehet, de én tudom, hogy bizonytalan. Ismerem őt és a többiek gondolatait is. Szóval csak rajta, győzzön a jobb! – kezet fogtunk és elváltunk. Tudtam, hogy Alice a sarkon elbújva hallgatózik és folyamatosan próbálja elterelni a gondolatait, mert azokat az átkozott dalokat énekelgette napok óta. – Alice, előjöhetsz! És kitalálhatnál valami újat, mert már unom ezeket a mondókákat.
- Szia, Edward! – lépett elő. – Csak nem akartam megzavarni titeket.
- Elmondanád, mit titkolsz előlem?
- Nem.
- Jaspernek elmondtad.
- A fene… Hát, akkor már tudod.
- Nem teljesen, csak annyit, hogy nem tiszta a kép.
- Akkor ennyi elég is. Én sem tudok többet. Amúgy meg majd kiderül minden, ha Bella végre választ.
- Most beszéltem vele.
- Igen? És mit?
- Menj és kérdezd meg tőle! – Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést és visszavonultam a szobámba. Végre kezdtem talpra állni az önsajnálatból. Ráadásul, ami Bellánál történt, sokat lendített a helyzetemen. Végigdőltem a kanapémon és bekapcsoltam a cd-lejátszómat, majd a lágy zene és az elmúlt néhány perc hatására végre megnyugodtam.

(Bella szemszöge)

Miután Edward kiment és magamra hagyott a jól összekuszált gondolataimmal, nemsokára bejött Alice és kíváncsian csillogó szemekkel lehuppant az ágyamra, de nem szólalt meg. Így ültünk percekig, ő némán nézett engem, én pedig próbáltam rendezni magamban a történteket.
- Na mesélj! – törte meg végül a csendet barátnőm.
- Mit meséljek? – kérdeztem teljesen összezavarodva.
- Hát hogy mi történt Benjivel?!
- Ja, sétáltunk, szedett nekem virágot…
- Blablabla – szakított félbe. – Nem erre vagyok kíváncsi.
- Hát… - mosolyogtam el magam. – Megcsókolt, ha ezt akarod tudni.
- És, milyen volt?
- Kellemes.
- Kellemes? Ennyi? Na ne viccelj!
- Oké, óriási volt! – ujjongtam. – Soha nem éreztem még efféle vágyat.
- Ez azért van, mert csak nem régóta vagy vámpír. Az elején mind ilyenek voltunk, hajjaj! – nevetett és láttam, hogy eszébe jutott valami, de nem mondta el.
- Tudom, Edward felvilágosított.
- Hogyhogy? Mesélte, hogy beszéltetek, de nem mondta, hogy miről.
- Miután hazaértünk, bejött hozzám és felvilágosított az érzéseimről.
- És?
- Elmondta, hogy észrevette, hogy tudom befolyásolni, hogy mit érezzek. Ezt mondjuk már én is észrevettem. Aztán közölte velem, hogy nem fogja feladni, mert tudja, hogy még mindig szeretem.
- Jól tudja? Vagy honnan vette?
- Reggel hallgatóztam, amikor a zongorán játszotta az altatómat, és ő Esme szemén keresztül látott engem.
- Esme?
- Ő azt tanácsolta, hogy ne szalasszam el Edwardot. Vagy legalábbis jól gondoljam át.
- Ez egy megszívlelendő tanács. – Értetlenül néztem rá.
- Mi történt? Már nem a Ben pártját fogod?
- Nem fogom én senki pártját. – Nagyot sóhajtott. – Én csak azt akarom, hogy boldog légy! A döntés a tied. Csak ne húzd túl sokáig az időt! Én melletted állok, akárhogy is döntesz, és a többiek is.
- Köszi, ez jól esik – motyogtam magam elé. Valóban döntenem kellett volna. – De Alice!
- Igen?
- Mondok neked valamit Edwarddal kapcsolatban, de nem szabad, hogy kiolvassa a fejedből. – Barátnőm közelebb hajolt hozzám és kíváncsian várta, mit akarok mondani. – Az előbb, amikor itt járt, egészen közel hajolt hozzám és a pajzsom nem lökte el őt. Sőt, olyan heves vágyakozás fogott el iránta, hogy nem sok kellett hozzá, hogy megcsókoljam. És az igazat megvallva most legszívesebben utána mennék és… - Itt elhallgattam, mert nem tudtam, hogyan folytassam, Alice pedig izgatottan várt. – Hagyjuk – húzódtam el. – A rossz az, hogy amikor Bennel vagyok, akkor is ezt érzem.
- Pedig már kezdtem örülni. Szerintem meg kéne tanulnod irányítani a képességedet, azt, amelyikkel az érzelmeidet manipulálod, és úgy talán sikerülne csak az egyiket szeretned.
- Ez nem tűnik hülyeségnek – értettem egyet és felkeltem. – Elmegyek és megkeresem Jake-et. Köszi a tanácsot. – Az ablakon keresztül távoztam, hogy ne találkozzak senkivel. Szükségem volt egy kívülálló segítségére, és amúgy is hiányzott már az én barátom…

7. fejezet

(Edward szemszöge)

Szóval nem lehet kifejezni azt az érzést, amikor tanúja voltam, hogy az én Bellám elhívja Bent vásárolni. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Az még megrázóbb volt, amikor Ben megsimogatta a farkasokkal való incidens után Bella arcát, és Jasperen keresztül érezni véltem, ahogy szerelmemet kellemes borzongás tölti el az érintés nyomán. Nem tudtam elhinni, hogy ez a lány ugyanúgy érezhet más férfi iránt, mint annak idején irántam, egyszerűen nem akartam elfogadni a tényt, hogy már nem rám vágyik. De akkor mi lehetett az az érzés, amit akkor tapasztaltam, amikor Charlie-val beszéltünk? – gondolkodtam. – Azt nem lehetett úgy megjátszani. Teljesen tanácstalan voltam: hagyjam, had menjen a maga feje után és kerüljön közel Benhez, akit barátomnak tekintettem, vagy próbáljam meg újra meghódítani a szívét? Még ha száz évig is tartana vagy akár tovább, nekem akkor is megérné, ha csak egy szikrányi jelét is mutatná, hogy van esélyem, ebben biztos voltam.
Egész éjjel a kis rétünkön voltam és felidéztem az emlékeinket: amikor először hoztam ide és megmutattam neki igazi valómat és kiálltam a napfényre, hagyva, hogy a sugarak milliónyi apró gyémántként ragyogjanak márványszerű bőrömön. Sosem fogom elfelejteni az arcát, ahogy elbűvölten nézett. Az is eszembe jutott, amikor majdnem megcsókolt, én pedig ijedten ugrottam fel és kénytelen voltam megmutatni neki, mekkora erő lakozik bennem, de őt nem érdekelte, hogy egy óvatlan pillanatban akár meg is ölhettem volna. Láttam az arcán, hogy megrémült, de mégis velem maradt. Annyira bízott bennem… Azon a napon csókoltam meg őt először. Életem egyik legszebb emléke volt az első csókunk. Ő annyira beleélte magát, hogy szinte rám mászott, én pedig alig tudtam ellenállni a csábításnak, hogy megharapjam. Bella mindig feszegette a határaimat és egyáltalán nem félt tőlem. Ha csak egyszer is lenne alkalmam bizonyítani, megmutatnám neki, hogy mennyire megbántam mindent, amivel fájdalmat okoztam neki – töprengtem. Virradatkor elindultam haza. Nem futottam, nem volt miért sietnem. Szerencsére a nappalit üresen találtam, gondoltam kihasználom a nyugalmat és leülök egy kicsit a zongorámhoz, hátha egy kicsit jobb kedvre derülök tőle. Automatikusan a Bella altatóját kezdtem el játszani, nem is figyeltem rá. Teljesen ellazultam és csak a dallamra figyeltem, kizártam a külvilágot. A zongorázás mindig lenyugtatott. Szinte éreztem Bella bőrének illatát az orromban, mintha ott lettem volna a régi szobájában, Charlie házában. Ezt a dalt dúdoltam neki éjjelenként, hogy el tudjon aludni, én pedig vigyázhattam az álmát. Szerettem nézni, ahogy aludt, teljesen elbűvölt. Olyankor békés volt az arca. Általában beszélt álmában, de legtöbbször az én nevemet suttogta. Merengésemből egy gondolatfoszlány szakított ki: ,, Hát igazam volt…” – Esme hangját ismertem fel benne és már láttam is, ahogy Bellát figyeli, aki a lépcső alján ült fejét a térdére hajtva és szomorúan hallgatta, ahogy zongorázom. Boldogság öntötte el halott szívemet és ekkor határoztam el magamban, hogy igenis megpróbálom majd visszahódítani.

(Bella szemszöge)

Ahogy azt várni lehetett, nem sokáig élvezhettük Alice és Jasper társaságát, mert vadászat közben barátnőmnek eszébe jutott valami sürgős dolog, amit Jasper segítségével gyorsan el kellett intéznie. Így végre kettesben maradhattam Bennel. Egy kidőlt fa törzsére ültünk le, néhány perc kínos hallgatás után megszólalt:
- Örülök, hogy van alkalmunk beszélgetni egy kicsit – kezdte. – Már azóta várom ezt, hogy megpillantottalak, csak tudod, egy kicsit még várni akartam, hogy elintéződjenek a dolgok.
- Jobb is így, legalább már nem kell másra koncentrálnom – helyeseltem.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze, kérdezz nyugodtan!
- Szóval te és Ed… Nem is tudom, hogy mondjam… Van még valami köztetek?
- Nincs semmi. Volt, de elmúlt.
- Ezt ő is tudja?
- Elég egyértelműen értésére adtam. – Újabb csend állt be, majd próbáltam elterelni a témát. – És neked van Dél-Amerikában valakid?
- Nincs. Volt egy barátnőm ötven évig, de aztán jobbnak láttuk külön folytatni tovább. Ő nem volt hajlandó áttérni az állati vér fogyasztására, én pedig nem láttam így értelmét. Meg amúgy is különböztünk, csak a szükség tartott minket össze ennyi időn át.
- Mióta vagy vámpír?
- Közel százötven éve. Ebből százkettőt töltöttem emberi véren.
- És mi vett rá, hogy válts?
- A családom összebarátkozott Carlsile-ékkal és ők bebizonyították, hogy lehet másképp is élni, emberek között. Így teljesebb az életünk.
- Értem és örülök.
- Van kedved sétálni egyet? – Volt kedvem, mi az, hogy! Egyre szimpatikusabb lett nekem, nagyon tetszett, ahogy borostyán szemei kedvesen csillogtak, amikor rám nézett. Séta közben beszélgettünk a családjáról, a tapasztalatairól, az országokról, ahol járt és ahova el szeretne jutni. Ő is, mint Carlsile-ék, rengeteget tanult már és több nyelven beszélt. Nem találtam benne semmi ellenszenves vonást. Egy kis réthez érve szedett nekem egy csokorral a színes vadvirágokból, majd a fűben fekve bámultuk a bárányfelhőket. Tökéletes nap volt. Később lehunyt szemmel élveztem a nap sugarainak melegét, de egyszer csak árnyék borult rám. Már épp bosszankodni kezdtem, hogy megint eső lesz, amikor felnyitottam a szememet és megláttam, hogy Ben felém hajolva az arcomat fürkészi és mosolyog.
- Tudod, hogy elképesztően gyönyörű vagy? – kérdezte halkan.
- Zavarba hozol – válaszoltam.
- Ugyan miért? Ez az igazság. – Megsimogatta az arcomat és én éreztem, hogy eljött a pillanat, és eldöntöttem, ha meg akar csókolni, hagyni fogom. Mintha olvasott volna a gondolataimban, lassan közelebb hajolt hozzám és lágyan hozzáérintette ajkait az enyémekhez. Viszonoztam a csókját és karjaimmal átfontam a nyakát, erre ő egyre szenvedélyesebben kezdett csókolni, ami nem volt ellenemre. Sőt, furcsa volt, mert Edward mindig nagyon óvatos volt és vigyázott, hogy ne lépjük át a határt. Most viszont Bennel nem kellett vigyáznunk, nehogy megsértsen a fogaival és átadhattuk magunkat az élvezetnek. Beletúrtam a hajába, alig bírtam visszafogni felkorbácsolódott vágyamat, amit ő kiváltott belőlem. Soha nem tapasztalt érzések kerítettek hatalmukba és ez csak fokozódott, amikor Ben keze lejjebb vándorolt rajtam és próbálta feljebb húzni a ruhámat. Nehezemre esett abbahagyni, de megálljt kellett parancsolnom.
- Kérlek, még ne! – lihegtem nehezen. – Ne most és ne itt.
- Persze – suttogta. –Ne haragudj rám, de észveszejtő vagy! – Visszafeküdt mellém a fűbe és mélyeket sóhajtott. Tetszettek ezek az újonnan felfedezett érzések. Sejtettem, hogy az újszülöttségem is közre játszik ebben, ugyanúgy, ahogy az Edward iránt hirtelen előtört haragomban is.
- Lassan haza kéne mennünk, megy le a nap. Nem fogják tudni, hol vagyunk – mondtam, majd felálltam. Benji is felkászálódott, bár elég kelletlenül. Megfogta a kezemet és magához húzott. Átölelte a derekamat, majd újra megcsókolt. Én ismét nem bírtam ellenállni neki és viszonoztam, közben ujjaimmal cirógattam a tarkóját, majd két tenyerem közé fogtam az arcát és kicsit elhúzódtam tőle.
- Folytatjuk, oké? – Nyomtam egy puszit a szájára, megfogtam a kezét és elindultunk vissza a házba. Egész úton azon imádkoztam magamban, hogy csak Edward ne legyen lent. A bejárati ajtó előtt elengedtem Ben kezét és így léptünk be a nappaliba, ahol Emmett kivételével nem tartózkodott senki. Hála Istennek – gondoltam magamban.
- Megkerültek az elveszett báránykák? – vigyorgott Em. – Merre jártatok? Jót vadásztatok? – És közben az ujjaival idézőjelet mutatott, miközben nem hervadt le a mosoly a szájáról.
- Egy kicsit messzire mentünk, nem figyeltük, merre járunk – hazudtam, de ő átlátott rajtam.
- Na persze – felelte. – Én meg a mesebeli öreganyó vagyok. – Nem volt kedvünk vitázni vele és felballagtunk a szobáinkba. Végigdőltem az ágyamon és lehunytam a szemem. Hát, mégis megtettem – gondoltam. – Kikezdtem Bennel, el sem hiszem. – Kopogást hallottam az ajtómon. Biztos voltam benne, hogy Alice az és kiszóltam:
- Gyere be, Alice, nyugodtan! Egyedül vagyok.
- Öhöm… Igazán örülök, de csak én vagyok az – dugta be a fejét Edward. – Bejöhetek?
- Persze – feleltem és felültem az ágyon, magam alá húzva a lábaimat és nem létező szöszöket kezdtem el leszedegetni a ruhámról. Edward belépett és leereszkedett az ágy szélére.
- Jó volt ma a vadászat? – érdeklődte.
- Igen, semmi különös nem történt – füllentettem.
- Aha – bólogatott, majd felém nyúlt és kiszedett a hajamból egy fűszálat. – Látom, jól érezted magad. Amellett Ben sem igazán tudja eltitkolni a gondolatait előlem. – Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Nem hittem, hogy sokáig el lehet majd titkolni a dolgot, de azért reménykedtem benne, hogy lesz időm feldolgozni magamban a történteket és Bennel sem ártott volna megbeszélni, hogyan tovább.
- Sajnálom. Nem tudom, mit mondhatnék.
- Nem kell mondanod semmit – nézett rám szomorúan. – Nem azért jöttem, hogy magyarázkodj. Én szerettem volna mondani valamit.
- És mit? – Kíváncsi lettem.
- Ma reggel, amikor zongoráztam, tudom, hogy ott voltál.
- Én…
- Ne tagadd! Igaz, hogy téged nem vettelek észre, de Esmén keresztül láttalak a lépcső alján ülni. Tudom, hogy ránk emlékeztél, miközben játszottam az altatódat, mert láttam az arcodon.
- Hagyd ezt, Edward! – Nem akartam beszélni erről, hiába volt igaza.
- Csak szeretném, ha tudnád, hogy hiába is vagy elutasító velem, nem adom fel. Ha nem láttalak volna reggel, nem érezném így, de tudom, hogy nem vagy közömbös irántam. Be fogom neked bizonyítani, hogy megérdemlem a szerelmedet.
- Felesleges. Már bizonyítottad, hogy nem hihetek a szavadnak.
- Bella – szólt rám. – Most még újak neked ezek az érzések, tudom. Elég intenzíven jönnek elő az érzelmeid, de ez csak az elején lesz így, néhány hónapig. És azt is észrevettem, hogy képes vagy manipulálni a saját érzéseidet. Szerintem csak ezért vagy képes távol tartani magad tőlem. De én tudok várni, ahogy majdnem száz évet vártam rád már, így többet is bírni fogok.
- Miről beszélsz? – kérdeztem hitetlenkedve, mire ő csak sejtelmesen mosolygott azzal a csábos mosolyával, amit régen annyira szerettem és közelebb hajolt. Csak néhány milliméter választott el minket, már kezdtem azt hinni, hogy meg akar csókolni. Éreztem finom, édes illatát és újra előtörtek az emlékeim. Megremegtem és iszonyúan vágyni kezdtem az érintésére. Majdnem elvesztettem a fejem és készültem elfogadni a közeledését, amikor megsimogatta az arcomat és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Erről beszélek – felelte halkan és felállt. – Látod már? Te hozzám tartozol és én türelmesen meg fogom várni, hogy belásd. – Fogta magát és kiment a szobából, otthagyva engem a kínnal. Nem vagyok normális – bosszankodtam. - Mi a fene esett beléd, Bella? Megőrültél? – Visszadobtam magam az ágyra és legszívesebben addig vertem volna a fejemet a falba, amíg ki nem űzöm az összes gondolatot belőle. Bár nem hittem, hogy Carlisle-ék díjazták volna.

6. fejezet

(Bella szemszöge)

Elégedett voltam magammal. Most, hogy beszéltem Charlie-val, megnyugodtam. Visszatértünk a Cullen házba és én felmentem a szobámba, kicsit gondolkodnom kellett. Az, hogy az előbb néhány percre újra Edward karjaiban voltam, eléggé felzaklatott. Valamiért rossz érzésem volt Edwarddal kapcsolatban. Tudtam, hogy folyamatosan rágja magát miattam és mardossa a bűntudat. Azon agyaltam, hogy helyesen teszem –e, hogy elutasítom a közeledését. Olyan volt, mintha két részre szakadtam volna. Egyfelől borzasztóan vágytam rá és mindent megadtam volna, ha mellette lehetek, másfelől tombolt bennem a harag és az újabb csalódástól való félelem. Nem értettem, miért érzek így, hiszen miután elhagyott és mielőtt még átváltoztam, minden gondolatom ő volt. Azokban az időkben biztos voltam benne, hogy ha egyszer visszajönne hozzám, boldogan ugrottam volna a karjaiba és szorítottam volna, hogy el ne menjen. Mióta pedig felébredtem vámpírként, nem tudom visszafogni a dühömet. Arra is gondoltam, hogy ez is egy normális emberi reakció, amit korábban elnyomott a bánat, most pedig előtört belőlem. Úgy döntöttem, valakivel beszélnem kell erről, de vajon ki lenne a megfelelő személy? Sorra vettem a lehetőségeimet: Alice? Nos, ő a legjobb barátom, mióta ismerem őket, kicsit bolondos, de megbízható, bár eléggé önfejű. Rosalie? Ő azóta utál, mióta először találkoztunk, bár most már nem volt rá oka. Esme? Nem tudtam, mennyire lehetne vele erről beszélni. Gondoskodó volt és olyan, mint egy anya, viszont fiaként imádta Edwardot és talán fájt volna neki, ha kiöntöttem volna a szívemet. Emmett elhülyéskedte volna a dolgot, tehát ő szóba sem jöhetett. Jasper talán megértené, hiszen biztos voltam benne, hogy ő is érzi, amit mi. Carlisle pedig a legbölcsebb volt köztünk, úgyhogy őt is számításba vettem. Nehéz volt a döntés. Kopogtatás szakította félbe a gondolatmenetemet, majd Alice kukucskált be az ajtón.
- Szabad? – kérdezte cérnavékony hangján.
- Persze – feleltem. – Elmegyünk holnap vásárolni Port Angelesbe?
- Naná, ki nem hagynám. Szólok Jaspernek és ha nincs ellenedre, elhívom Benjit is. Legalább lesz alkalmatok megismerkedni.
- Jó ötlet – motyogtam halkan.
- Na, mi az? – kíváncsiskodott barátnőm. – Talán mégsem érdekel?
- Hívd el nyugodtan – hagytam rá, nem volt kedvem magyarázkodni. - Legfeljebb csak barátok leszünk.
- Bella, ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz?
- Tudom és köszönöm. Csak félek, hogy Edward kiolvassa a fejedből.
- Nyugi, nem fogja. Szerintem már kívülről fújja gyermekdalokat, amiket a közelében énekelni szoktam.
- Gyermekdalok?
- Aham, mint például a János bácsi vagy a Kelj fel – vonta mega vállát. – Így nem hall semmit, csak ezeket. Egyébként meg valami megváltozott a látomásomban.
- Igen? És mi?
- Nem tudom neked pontosan elmagyarázni, de szerintem még nem vagy túl Edwardon.
- Miért, talán azt láttad, hogy vele vagyok?
- Hát, igazából téged látlak – Szünetet tartott ennél a résznél, én meg egyre kíváncsibb lettem. – És nem tudom, helyes –e, hogy elmondom neked…
- Ja, Alice, nem csigázz már!
- Na jó, de ne vedd készpénznek,amit most mondok és ne erőltess semmit!
- Alice! – Kezdett felbosszantani.
- Szóval a látomásomban téged látlak menyasszonyként. Boldog vagy és gyönyörű. De azt nem látom, hogy ki a vőlegény. – Látszott rajta, hogy erőlködik, hogy jobban lássa a képet, de nem járt sikerrel. Teljesen ledöbbentem. Én, mint menyasszony? Ki lehet a vőlegény, Edward vagy talán Ben? – Próbáltam számba venni a lehetőségeket. Lehet, jobb lett volna, ha tényleg nem tudok erről. Nem nézhettem úgy rájuk többet, mintha nem tudtam volna, hogy valamelyikükhöz hozzá fogok menni.
- Hát ez szép. – Ennyire tellett tőlem.
- Bella, kérlek, viselkedj természetesen! És ha úgy érzed, hogy Edward az igazi, ne állj ellen! Persze az sem lesz baj, ha Benjit választod. Mindkettőnek adhatsz esélyt, de egyiket se áltasd!
- Nem fogom. Holnap elmegyünk négyesben vásárolgatni és jól fogjuk érezni magunkat. Meglátjuk, Ben tényleg olyan édes –e.
- Tényleg az – vigyorgott Alice. – Viszont Edwarddal van múltatok, ezt se felejtsd el!
- Nem is tudnám, hidd el! Olyan emlékeim vannak vele kapcsolatban, amikre örökké emlékezni fogok. És itt az örökkét szó szerint vehetjük.
- Ez a legjobb az egészben. Hogy örökre együtt lehetünk.
- Igen, bár még nem tudtam megszokni a gondolatát. A többiek merre vannak?
- Elmentek vadászni. Emmett hallotta ma a városban, hogy hatalmas medvék tartják rettegésben a túrázókat. Ő meg elvállalta a hős szerepét és elhatározta, hogy levadássza őket. Ben segít neki.
- Medvék? – kiáltottam fel. – Azok nem medvék, hanem vérfarkasok. A la push-i rezervátumban lakó indiánok. Ismerem őket, Jacob Black a barátom.
- Micsoda?
- Gyerünk, meg kell állítanunk őket, nehogy baja essen valakinek.
- Nem eshet bajuk, azt már láttam volna.
- Ők azért vannak, hogy megvédjék a népüket a vámpíroktól. Egyedül ők képesek végezni velünk. Siessünk! – Már lent is voltam a nappaliban, Esme és Carlisle meglapődve nézett rám:
- Bella, mi a baj? – kérdezte Esme.
- Azok a medvék az erdőben nem medvék, hanem farkasok. A Quileute indiánok. Jacob Black-ék.
- Velük kötöttünk szerződést – bólogatott Carlsile. - Emmették rájuk vadásznak? De most hogyhogy farkasok?
- Victoria ás Laurent miatt. Meg kellett védeniük a törzset az ellenségtől. Jake mesélte nekem. siessünk, nehogy megsérüljön valaki! – Ekkor már Edward, Jasper és Rose is lent voltak és rohanni kezdtünk Emmették után, remélve, hogy nem késünk el. Az erdő mélyén megéreztük az illatukat, a farkasokéval együtt. Nem sokára rájuk is találtunk, amint farkasszemet nézve álltak egymással szemben és vicsorogtak. A farkasok közott felismertem Jake-et.
- Állj! – léptem közéjük.
- Bella, ne menj a közelükbe! – mondta aggódva Edward.
- Nem lesz baj – feleltem, majd Jake felé fordultam. – Jake, nyugi. Emmett nem tudta, hogy ti vagytok azok. Nem akart harcot. – Az egyik farkas hirtelen eltűnt egy bokorban, majd kis idő múlva előlépett Sam, az alfa.
- Ha átléptétek volna a határvonalat – kezdte Emmettékre nézve -, már nem léteznétek.
- Nem tudhatták, hogy ti vagytok – próbálta nyugtatni Carlisle. – Elnézéseteket kérjük.
- Sam, tényleg nem az ő hibájuk – csatlakoztam én is.
- Rendben, hiszek nektek – válaszolta Sam. – És az új fiú nem veszélyes az emberekre?
- Én is állati véren élek – mondta Ben. Odamentem a Jake farkashoz és leguggoltam hozzá, majd megsimogattam fejét, erre ő halkan nyüszíteni kezdett és megnyalta a kezemet. A többiek csodálkozva figyelték a jelenetet, de minket ez nem zavart.
- Hiányzol, Jake – suttogtam barátom fülébe. – És nem számít, hogy én is vámpír vagyok, szeretnék a barátod maradni, ha lehet. – Ő könnyes szemekkel nézett rám és a vállamra tette a mancsát. – Ezt igennek veszem. – Ezután elbúcsúztunk és visszamentünk a házba.
- Bella – lépett hozzám Emmett -, köszönöm. – Majd erős karjai közé kapott és magához szorított. – Ha te nem vagy, hülyeséget csinálok. És szegény Bent is belekeverem.
- Ugyan, nem történt semmi – csatlakozott az említett. – Legalább akadt egy kis izgalom. Azért köszi, Bella – mosolygott rám és újra megcirógatta az arcomat. Az érintése nyomán bizseregni kezdett a bőröm. Ehhez hasonlót eddig csak Edwarddal éreztem, zavarba is jöttem. Jasper érezhetett valamit, mert ránk nézett és felvonta a szemöldökét, de Alice kapcsolt és egy csókkal elterelte a figyelmét.
- Holnap vásárolni megyünk Alice-szel és Jazzel. Van kedved velünk jönni? – érdeklődtem.
- Igen, de még mennyire! – ujjongott. – Ez jó ötlet. – Első lépés megtéve – nyugtáztam magamban és izgatottság lett úrrá rajtam. Sajnos Edward szem– és fültanúja volt mindennek és alig tudta leplezni csalódottságát. Elköszöntem a családtól és fellibbentem a szobámba, ahol olvasással ütöttem el az időmet reggelig. Alice már korán betoppant.
- Szóval volt bátorságod elhívni Benjit? – tért a lényegre.
- Úgy tűnik. Úgy döntöttem, lesz, ami lesz – vontam meg a vállam. – Csak sajnos Edward is hallotta.
- Igen – húzta el a száját barátnőm. – Szegénykém. De tudom, hogy még nem döntöttél, mert ugyanolyan zavaros a kép. Pedig elhiheted, mennyire koncentrálok. Főleg a díszítés érdekel, bár vannak elképzeléseim.
- Pihentesd egy kicsit a dolgot, hátha úgy könnyebb lesz!
- Nem, azt nem lehet. Borzasztóan kíváncsi vagyok, ki lesz a szerencsés választottad.
- Nálam nem lehetsz kíváncsibb. Éppen ezért vagyok most még jobban összezavarodva.
- Tehát szereted még a bátyámat?
- Mit tagadjam? Igen – adtam meg magam. – De sajnos ez nem ilyen egyszerű.
- Miért is?
- Nagyon megbántott. És csalódást okozott, mert nem tartotta be az ígéretét.
- Lehet, de azt is tudod, hogy miattad tette. Ez talán enyhítő körülmény, nem? Na de sebaj, az idő mindent elrendez majd. Abból pedig van bőven. – Kacsintott, majd kitáncolt a szobából. Engem meg magamra hagyott a gondolataimmal, amiket sikerült megint jól összekuszálnia. Egy óra múlva riasztottuk a fiúkat, hogy ideje indulni. Jasper már előre tartott Alice vásárlási mizériájától, de barátnőja kedvéért jó pofát vágott hozzá. Szerettem nézni őket, mert habár nem nyalták-falták egymást, mégis csak úgy sugárzott róluk a szerelem. Irigylésre méltó pár voltak. Carlisle kocsijával mentünk, Jasper vezetett, Alice ült mellette, Ben és én pedig a hátsó ülésen utaztunk. Az úton nem sokat beszéltünk, inkább csak Alice fecsegett, hogy milyen ruhákat szeretne venni majd és mivel dobhatná fel a ház hangulatát. Elég hamar Port Angelesbe értünk, mint minden vámpír, Jasper is szerette a sebességet. Ezután bejártunk jó néhány butikot, a fiúk egyre csüggedtebben battyogtak utánunk a rengeteg ruhával és kiegészítőkkel teli szatyrokkal. A vásárlás végeztével úgy döntöttünk, hogy amint hazaérünk, elmegyünk vadászni. Hiába az önuralom, Bennek és nekem szükségünk volt az emberek között eltelt órák után egy kiadós vadászatra, Alice pedig örömmel egyezett bele, hogy Jasperrel elkísérnek majd minket. Valószínűleg Jazznek is feltűnt valami, de nem szólt semmit, amiért hálás voltam neki. A hazaút ugyanolyan gyors volt, és én már tűkön ültem, hogy hamarosan talán kettesben maradhatok Bennel, aki egyre szimpatikusabb volt nekem. Igaz, nem beszélt sokat, azt is főleg Alice-szel és Jasperrel tette, de bíztam benne, hogy nemsoká másképp lesz. Amikor hazaértünk, gyorsan felszaladtam lepakolni a cuccaimat a szobámba, letusoltam és megpróbáltam kitalálni, mit is vegyek fel, hogy ne legyek túl kihívó, de túlságosan visszafogott sem. Végül egy fekete legging és egy méregzöld hosszú ujjú ruha mellett döntöttem. A hajamat kifésültem és elindultam megkeresni a többieket. A nappali üres volt, csak a zongora hangját lehetett hallani. Rögtön rájöttem, hogy Edward volt ott, az én altatómat játszotta, amitől összeszorult a szívem. Leültem a lépcső aljára és hallgatóztam. Szerencsére nem vette észre, hogy ott voltam, legalábbis reméltem. Rám törtek a közös emlékeink és elméláztam rajtuk. Szinte éreztem Edward illatát és érintéseit, ahogy hozzábújtam a Charlie házában lévő régi szobámban és elalvás előtt hallgattam, ahogy dúdolja ezt a lágy dallamot, amit nekem komponált. Merengésemből Esme hangja szakított ki, aki leült mellém és a vállamra hajtotta a fejét.
- Bella, már percek óta figyellek – suttogta. – És ne próbáld meg elhitetni velünk, hogy nem szereted Edwardot. Magaddal meg végképp ne. Ha elszalasztod, meg fogod bánni.
- Úgy gondolod?
- Hm… Én nem szólok bele és más sem fog. Csak annyit tanácsolok, hogy ne siess el semmit, hanem gondolkozz! És tudom, hogy ez hülyén hangzik, de hallgass a szívedre! Mert bár már nem dobog, de talán szenvedélyesebben tud szeretni, mint az élőké. Nekünk ez marad, ha már örök életre vagyunk ítélve. – Ezután felállt és felröppent az emeletre, mielőtt még Alice lejött volna.
- Készen vagy? – nézett végig rajtam. – Csini vagy. Indulás, a fiúk kint várnak ránk. – Már egyáltalán nem volt kedvem vadászni, jobban szerettem volna egyedül lenni, de már megígértem, nem mondhattam vissza. Adni akartam egy esélyt Bennek. És magamnak is.

5. fejezet

(Bella szemszöge)


Alice-nek sikerült felvidítania. Miután elment, gondolkodni kezdtem, hogy ismerhetném meg jobban Bent anélkül, hogy bárki is tolakodásnak vegye. Talán elhívhatnám vadászni és közben tudnánk beszélgetni egy kicsit – gondoltam. – Bár Alice-nek biztosan lesz valami jobb ötlete. Észre sem vettem, mennyire elszaladt az idő, már délután négy óra volt. Úgy döntöttem, nem keverem bele Jake-et, ne haragudjon rá majd Charlie, inkább majd Edwarddal és persze a többiekkel a nyomunkban elmegyünk a házunkhoz és beszélünk vele. Ekkor jöttem rá, hogy úgy kell majd viselkednem, mint ezelőtt. Lementem a nappaliba, a többiek vidáman beszélgettek. Leültem közéjük és megkértem őket, hogy segítsenek, mire kell majd figyelnem, amikor találkozom Charlie-val.
- Nos, először is lélegezz – mondta Emmett. – És ne felejts el pislogni.
- Igen – folytatta Alice -, és ne nézz sokáig egy pontra. Az emberek nem szoktak mereven bámulni.
- Néha vakard meg az arcodat – javasolta Esme.
- Aham, értem – bólogattam.
- Ne, aggódj – szólalt meg Edward -, minden rendben lesz. Majd segítek.
- Köszönöm – feleltem neki, majd Alice-hez fordultam. – Kölcsön kérhetnék tőled ruhát? Majd valamikor kellene vásárolnunk néhányat.
- Persze, gyerünk fel. Azt veszed fel, amelyiket csak akarod. – Érthetetlen volt számomra, hogyan tud barátnőm ennyire lelkesedni a ruhákért. A gardróbja majdhogynem nagyobb volt, mint maga a szoba, és telis tele volt a legdrágább és legkülönlegesebb darabokkal. Elképesztő volt. Amint felértünk, elkezdett kipakolni a hatalmas franciaágyra, de az összes ruha kihívó volt.
- Alice, állj meg egy pillanatra! – kértem. – Ezek mind csodálatosak, de nekem valami egyszerű kellene, nem hiszem, hogy könnyítene a helyzeten, ha Charlie egy ilyenben látna meg. – Felemeltem egy babarózsaszín, dekoltált koktélruhát és elhúztam a számat.
- Hm… Lehet, hogy igazad van – értett egyet, majd gyorsan visszaakasztgatta őket a vállfára és tovább keresgélt. Végül elővett a gardrób legmélyéről egy egyszerű farmert, egy hosszú ujjú pólót és egy vastag pulóvert. – Akkor ezek kellenek neked. Bár eléggé divatjamúltak.
- Tökéletes lesz, köszönöm – mosolyogtam.
- És? Gondolkodtál azóta Benen? – szegezte nekem a kérdést.
- Csss… - tettem az ujjamat a szájára. – Nehogy meghallják lent!
- És ha meghallják? Ha összejöttök, úgyis kiderül. Vagy nem vagy biztos magadban?
- Nem tudom, hogyan kellene kezdeményeznem.
- Nem kell. Nyugi, ha egyértelmű jeleket küldesz, ő fog lépni.
- És mit fognak szólni ehhez a többiek?
- Semmit. Mind tudják, min mentél keresztül. Szeretjük Edwardot, de téged is. És ha úgy döntöttetek, ahogy, el kell fogadnia mindenkinek. És Benji egy nagyon kedves fickó, majd meglátod.
- Azt gondoltam. Nos, ideje átöltöznöm. – Átmentem a szobámba és lecseréltem a ruhákat, feltettem a kontaktlencséket, majd lementem a nappaliba.
- Ideje indulni, mindjárt besötétedik – fordultam Edward felé. Ő felállt, mély levegőt vett és bólintott.
- Na mi az, bratyó? Csak nem lámpalázad van? – nevetett Emmett.
- Fogd be, Em! – morogta neki Edward. – Készen vagyok. A többiek is jönnek majd utánunk. Előtte hívd fel Charlie-t, otthon van –e!
- Rendben – egyeztem bele. Ideges voltam, nem tudtam, hogy reagál majd apám a mondandómra.
- Nyugi, Bella – mondta Alice. – Minden rendben lesz, láttam. – Tárcsáztam Charlie számát, a harmadik csengés után fel is vette a telefont.
- Igen? – szólt bele fáradtan a készülékbe.
- Apa? – kezdtem.
- Bells? – kérdezte ijedten. – Te élsz? Hol vagy? Azonnal gyere haza!
- Épp ezért hívlak – szakítottam félbe. – Mindjárt ott leszünk és mindent megmagyarázunk.
- Lesztek? Kivel?
- Tíz perc, apa. Kérlek, gyere ki a ház elé! – Bontottam a vonalat és szomorúan néztem a többiek szemébe. – Mehetünk. – Ben odajött hozzám és megsimogatta az arcomat.
- Ügyes leszel – suttogta. Nagyon jól esett tőle ez a gesztus és rámosolyogtam. Aztán megláttam, hogy Edward iszonyúan dühös lett és kirohant az ajtón. Utánamentem, kint várt rám.
- Tetszik neked Ben? – kérdezte idegesen.
- Nem tudom még – hazudtam. – Menjünk már, kérlek. – Futni kezdtünk az erdőn keresztül, a többiek utánunk. Élveztem, ahogy a hideg szél az arcomba vág, ezzel mintha kitisztította volna a fejemet a sok kusza gondolattól. Charlie házától nem messze megálltunk. Egymásra néztünk Edwarddal.
- Csak természetesen – suttogta. Megfogtam a kezét, és nem volt olyan jéghideg, mint vártam.
- Milyen meleg a kezed – állapítottam meg.
- Most már te is olyan hideg vagy, mint én, ezért érzed így.
- Tudom, csak fura. Még soha nem éreztelek ennyire forrónak. – Nem mondott semmit, csak nézett maga elé némán, fájdalmas arccal, majd meglódult és elindultunk a régi otthonom felé. Láttam, ahogy Charlie félrehúzza a függönyt, aztán eltűnt mögötte és megjelent a verandán. Lassan lépkedtünk egymás felé, apám szinte szétrobbant a dühtől, amikor meglátta Edwardot.
- Bella – borult a nyakamba. Nem mertem levegőt venni. – Mégis mi a fene történt veled? Hol voltál? Azt hittük, leestél a szikláról. Nem fázol? Jéghideg vagy.
- Edwardékkal voltam – feleltem. Próbáltam odafigyelni, hogy emberien viselkedjek. – Ne haragudj rám, apa! Edward visszajött és én megbocsájtottam neki.
- Elnézést, Charlie – szólalt meg Edward is mellettem. – De sok megbeszélnivalónk volt.
- Te most ne szólj bele ebbe, ha megkérhetlek – förmedt rá apám és Edward elhallgatott. Megszorítottam a kezét bátorítás gyanánt.
- Apa, szeretem őt és vele megyek Los Angelesbe – jelentettem ki. – Már meg van minden az induláshoz. Kérlek, ne légy mérges rám, tudom, hogy szólnom kellett volna.
- Ez nem így megy, kis hölgy! Eszedbe se jusson, hogy csak úgy elmész innen.
- Apa, nagykorú vagyok. – Mély levegőt vettem, mert elfogyott és a beszédhez szükségem volt rá. Elkezdte égetni a torkomat a méreg, amikor beszívtam apám illatát, az izmaim megfeszültek, de igyekeztem nem figyelni rá. Edward elengedte a kezemet és szorosan átkarolt, nehogy rátámadjak Charlie-ra, aki ebből semmit nem vett észre persze. Furcsamód most nagyon jólesett, hogy Edward velem van, ugyanúgy, mint rég.
- Isabella Marie Swan! – csattant fel apám. – Nem mész sehova, legfeljebb a szobádba!
- Már döntöttem. Sajnálom. – Egyelőre nyert ügyem volt, mert apa nem vette észre, hogy megváltozott a külsőm, bár elég sötét volt már, és Charlie-t is elvakította a dühe, nem figyelt a részletekre. – Apa, azért jöttünk most el Edwarddal hozzád, hogy ne higgyétek azt, hogy meghaltam. Amint tudok, telefonálok majd, és anyának is. Meg kell értenetek, hogy szeretem Edwardot és nem tudok nélküle élni.
- Már elfelejtetted, hogy elhagyott? Itt néztem tehetetlenül, hogyan szenvedtél hónapokon keresztül miatta. Olyan voltál, mint egy élő halott. Mintha meghalt volna valakid.
- Nem felejtettem el – a szemem sarkából láttam, mennyire elkeserítik a hallottak Edwardot, de legalább most már tudja, mit tett. – És köszönöm, hogy számíthattam rád. De visszajött hozzám és én nem akarok többet úgy élni, hogy nincs nekem.
- Charlie – mondta Edward. – Megbántam, hogy olyan önző voltam, elhiheted. Többet nem fogom megbántani Bellát. Szeretem őt és vele maradok örökre.
- Örökre, mi? – Apámon látszott, hogy tudja, elvesztette ezt a csatát.
- Akkor nem haragszol rám? – kérdeztem halkan.
- Hogyan haragudhatnék rád? Szeretlek, Bells. Hívj fel, amint odaértetek – válaszolta engedékenyen, majd Edwardhoz fordult: - Neked pedig melegen ajánlom, hogy vigyázz a lányomra…
- Úgy lesz – bólogatott bőszen Edward, én pedig közelebb húzódtam hozzá. Istenem, de jó újra itt lenni a karjaiban – gondoltam, de gyorsan el is hessegettem az érzést. Megölelgettem apámat, akinek könnyek szöktek a szemébe, és ha lehetséges lett volna, én is sírva fakadok. Aztán elváltunk és Edwadrddal megvártuk, míg bemegy a házba. Néhány másodpercig még öleltük egymást, aztán egyszerre engedtük el a másikat.
- Ez egész jól ment, azt hiszem – mondtam neki zavartan.
- Igen, ügyes voltál – mosolygott, de láttam a szemében a szomorúságot. – Tényleg ennyire szenvedtél?
- Inkább hagyjuk! – kértem. Nem akartam, hogy újra eszembe jusson, mert még mindig éreztem az űrt olyankor, habár mellettem állt, de mégsem úgy, mint régen.
- Tudom, hogy nem akarod, hogy mondjam, de akkor is borzasztóan sajnálom – mondta.
- Tudom.
- És az érzéseim semmit nem változtak.
- Menjünk a többiekhez, rendben? – tereltem másra a témát, majd elindultam.


(Edward szemszöge)

Amíg beszéltünk Charlie-val, egész nyugodt voltam, kivéve, hogy iszonyúan vágyakoztam Bellára, ahogy ott álltunk egymást átölelve. Ráadásul Emmett is bombázott a gondolataival:
- Élvezd ki, a helyzetet, amíg lehet – vigyorgott magában. Egyre jobban idegesített, nem értettem, mit lát viccesnek a nyomoromban. De hát ő Emmett, aki mindennek a vicces oldalát látja meg… Rosalie-ról sütött, hogy utálja ezt az egészet, és legszívesebben már régen messze járna. Legjobban azon lepődtem meg, amit Jasper fejében láttam: folyamatosan Bella érzéseit figyelte, nehogy baj történjen, így azt is észrevette, hogy amikor szorosan megöleltem Bellát, szerelmem reakciója nem a harag volt, hanem igenis élvezte a közelségemet. Ebből arra következtettem, hogy nincs veszve minden, hiába is próbál róla meggyőzni. Addig nem is volt rossz, amíg Charlie fel nem hozta az elmúlt néhány hónapot, hogy szegény Bella mennyire szenvedett miattam. Alig bírtam magammal, ahogy hallgattam őt. Én marha, önző állat – szidtam magamat. Hiába ezerszer megbántam már az akkori tettemet, soha nem fogok megbocsájtani magamnak. Talán akkor, ha majd Bella is megbocsájt nekem, ami nem most lesz, ha bekövetkezik egyáltalán. Amikor Charlie bement a házba, mi ott maradtunk megfeledkezve magunkról, ölelkezve. Aztán hirtelen szétrebbentünk.
- Ez egész jól ment, azt hiszem – mondta Bella, és mintha zavarban lett volna.
- Igen, ügyes voltál – mosolyogtam, de igazából meglehetősen szomorú voltam, mert megleptek Charlie szavai. – Tényleg ennyire szenvedtél?
- Inkább hagyjuk! – kérte és látszott rajta, hogy nem akar beszélni arról, amit az apja mondott.
- Tudom, hogy nem akarod, hogy mondjam, de akkor is borzasztóan sajnálom – folytattam.
- Tudom.
- És az érzéseim semmit nem változtak.
- Menjünk a többiekhez, rendben? – terelte másra a témát és elindult az erdő felé, ahol a többiek már vártak ránk. Köztük Ben is, aki le nem vette a szemét Belláról. Nem fogom tudni elviselni, ha Bellát mással kell majd látnom – gondoltam. – Talán Alice-nek volt igaza, és harcolnom kéne érte? De mi van, ha Bella nem akarja, hogy harcoljak? Amit Jasper fejében láttam, nem azt bizonyítja, hogy túl van rajtam. Viszont úgy vettem észre, hogy van neki egy olyan furcsa képessége, amivel manipulálja a saját érzelmeit, és ez nem kedvez nekem. Már emberként is meglehetősen makacs volt, vámpírként még jobban az lett. Nehéz idő elé néztem…

4. fejezet

(Edward szemszöge)

A szobámba érve úrrá lett rajtam a fájdalom. Az előbb előttem állt a lány, akit szeretem, ez a - még nem is olyan rég gyenge teremtés -, és mintha nem is az én Bellám lett volna. A nő, akinek vérvörös szemei szinte villámokat szórtak, egy másik Bella volt. Én tettem ezt vele? Vagy az átváltozás miatt lett ilyen rideg? Nem tudtam, de szerettem volna visszakapni a régit, aki szeretett engem. És ez az új képessége… Carlisle-nak igaza lehetett, amikor azt mondta, hogy ezentúl csak akkor érhet Bellához valaki, ha ő is akarja. Nem úgy festett a helyzet, hogy engem akart volna. Megértettem, hogy dühös, hiszen cserbenhagytam őt. Nem voltam mellette, amikor szüksége volt rám, nem tudtam megvédeni Victoriától. Ráadásul nem értem ide idejében és nem foghattam a kezét, amikor a méreg égette a testét. Ha maga mellett tudott volna, talán nem lett volna ilyen mérges rám. Elhatároztam, hogy valahogy jóváteszem, amit elrontottam, bár éreztem, hogy nem lesz könnyű. Ha a szerelmét már nem is kaphattam vissza, legalább a bocsánatát el kellett nyernem. Úgy döntöttem, kicsit várok, míg a többiek elmennek, és akkor majd lemegyek és megpróbálok beszélni vele.

( Bella szemszöge )
Esmét nagyon rosszul érintette az Edwarddal való incidens és utána akart menni a szobájába, de Carlisle lebeszélte róla, mondván, hogy most jobb lesz a fiuknak, ha egy kicsit egyedül marad. Leültünk a nappaliban és beszélgetni kezdtünk a jövőről, aminek most már én is része voltam, bár nem terveztem, hogy sokáig itt maradok. És azt is ki kellett találnom, mit mondok a szüleimnek, mert azt nem akartam, hogy halottnak higgyenek.
- Carlsile – fordultam a férfihoz. – Úgy gondoltam, hogy szólok Charlie-nak, hogy nem vagyok halott. Persze nem árulom el neki, mi történt. Ha nem gond, azt mondom majd, hogy Edward visszajött Forksba, együtt voltunk, és elmegyek vele. A vízbe ugrást pedig tévedésnek adom be.
- És szerinted nem fogja észrevenni, hogy más vagy? – kérdezte gúnyosan Rosalie. – Mert a vörös szemeid eléggé feltűnőek.
- Nem probléma – pattant fel Alice és feltáncolt a szobájukba, majd vissza és egy kis dobozka volt nála. – Már gondoltam mindenre. Emlékeztek, én láttam régen is, hogy Bella átváltozik, és előre vettem neki néhány kontaktlencsét. Tádám! – adta át a szerzeményét. Kinyitottam a kis tokot és egy pár sötétbarna lencse volt benne. – Tudom, hogy nem teljesen ugyanolyan színű, mint a szemed volt, de jobb, mint amilyen most. Néztél te már tükörbe, mióta felkeltél?
- Nem – válaszoltam és eszembe jutott, hogy valóban nem is láttam még magam, milyen vagyok. Alice már előttem is termett egy hatalmas, egész alakos tükörrel és felém fordította. Egy csodaszép lány nézett vissza rám, aki karcsú volt, hosszú, barna haja kicsit kócosan omlott a vállára, bőre hófehér volt, a szeme pedig vérvörös, ami kicsit rontotta az összképet. Meg sem tudtam szólalni a csodálkozástól. - Ez én lennék? – kérdeztem.
- Gyönyörű vagy – mondta Benjamin. Ránéztünk, ő pedig zavartan mosolygott. – De szerintem emberként sem lehettél kevésbé szép.
- Átlagos lány voltam. De most tetszik, amit látok. – És csakugyan, alig hittem el, hogy ez én vagyok. Feltettem a kontaktlencséket, hogy kipróbáljam és egész jól állt, bár tényleg nem volt teljesen olyan, mint a régi szín. – Ha sötétben találkoznék Charlie-val, szerintem nem lenne annyira feltűnő a változás.
- A másik nagy kérdés, hogy meg tudnád –e állni, hogy megöld – jegyezte meg Jasper. – Bár amit vadászat közben produkáltál, az elég nagy önuralmat bizonyít.
- Nem hiszem, hogy gond lesz – feleltem. Benjamin közben nem vette le a szemét rólam és jól esett, hogy érdeklődik irántam. Igazán kedves fiúnak tűnt és szerettem volna jobban megismerni, bár tudtam, hogy ez nem fog tetszeni mindenkinek, pláne Edwardnak nem, de tovább kellett lépnem. – Majd szólok Jacob Blacknek, hogy szervezzen meg egy találkozót apámmal, még mielőtt anyám ideér és tisztázom a dolgot.
- Szerintem Edwardnak is veled kellene mennie, és mi is figyelni fogunk titeket, ha esetleg valami baj lenne – javasolta Jasper.
- Csak Edward nehogy megint elszálljon – kuncogott Emmett, akit meglehetősen mulattatott bátyja balesete. – Tényleg, még mindig fent nyalogatja a sebeit?
- Már végeztem - szólt az emlegetett a lépcső tetejéről. – És szerintem is jobb, ha Bellával megyünk. Charlie nagyobb biztonságban lesz. – Ebben maradtunk. Láthatóan mindenki zavarban volt, nem tudták, hogy mit mondjanak és inkább felmentek a szobájukba. Benjamin megkapta az egyik vendégszobát és ő is magunkra hagyott minket. Percekig álltunk Edwarddal némán és nem is néztünk egymásra. Végül én törtem meg a csöndet.
- Charlie kedvéért hajlandó leszek veled menni, de utána marad minden így – mondtam neki.
- Bella, miért gyűlölsz ennyire?
- Én nem gyűlöllek. Csak ne kérd tőlem, hogy felejtsem el a történteket, mert nem vagyok rá képes. Amikor elhagytál, magaddal vitted egy részemet. Sokat szenvedtem miattad az elmúlt hónapokban, de szerettelek. Viszont most, hogy már vámpír vagyok, máshogy érzek. Nem gyűlöllek, de dühös vagyok. Egyelőre nem tudok neked megbocsájtani. Sajnálom. Tovább kell lépnünk.– El kellett fordulnom, hogy ne láthassam a fájdalmat az arcán, amit a szavaim okoztak neki. Kénytelen voltam kimondani, amit gondoltam, hogy megértse végre, mit tett velem. Tényleg haragudtam rá, de amellett ugyanúgy szerettem, mégsem akartam, hogy tudja.
- Megértelek és elfogadom a döntésedet –válaszolta halkan. – Elmegyünk Charlie-hoz, beszélünk vele és aztán elmegyek. Mikor szeretnél menni?
- Még ma, mihelyst besötétedik. – A faliórára néztem, ami delet mutatott, tehát volt még nagyjából hat óránk. – De nem szükséges elmenned, Esmének és a többieknek is nagyon hiányoznál. Egy darabig el leszünk, azt hiszem, aztán majd én elmegyek. Ha neked is megfelel.
- Ahogy szeretnéd… - Ennyi volt a beszélgetésünk. Felmentem a másik vendégszobába, ő pedig lent maradt. Eldőltem az ágyon és bámultam a plafont. Egyszer csak valaki kopogtatott az ajtómon, majd Alice dugta be a fejét.
- Bejöhetek? – kérdezte, de már bent is volt.
- Csak nyugodtan – hagytam rá, úgyis jó lett volna beszélnem az érzelmeimről.
- Látomásom volt – vágott bele rögtön.
- És miről? – érdeklődtem kíváncsian. Reméltem, hogy valami jót látott.
- Hm… Hát nem tudom, hogy jó –e így elébe menni a dolgoknak, de téged láttalak Benjivel.
- Komolyan? – lepődtem meg. Éreztem én, hogy lehet köztünk valami.
- Igen. És bár borzasztóan sajnálom a bátyámat, téged is szeretlek. A mi szemünkben mindig ti lesztek Bella és Edward, de el kell fogadnunk a döntésedet. Beszéltem erről Edwarddal is, mármint a döntésedről, és ő azt mondta, hogy jobban szeret téged mindennél, de nem fogja megakadályozni a boldogságodat.
- De Benről ugye nem tud?
- Nem. Mostanában egész jól el tudom zárni a gondolataimat előle. Szóval te és Ben…
- De hát nem is ismerjük még egymást.
- Ami késik, nem múlik – mondta barátnőm, majd átölelt és kiment. Szinte hallottam, hogyan forognak a kerekek a fejében, amint megtervezi, hogyan segítsen közbenjárni a boldogságom érdekében.

(Edward szemszöge)

Messziről hallottam a gondolataikat. A legharsányabb a Rosalie-é volt, aki folyamatosan zsörtölődött magában. Hol Bellát irigyelte szépsége miatt, hol engem szidott, amiért már megint itt kell lennie. Pedig most már nem volt oka haragudnia Bellára, mert ő is közénk tartozott. Carlisle próbált jó megoldást találni, hogyan lehetne elintézni Charlie-val a dolgot. Esme örült és szomorkodott egyszerre. Remélte, hogy Bella velünk marad és megbocsájt nekünk, amiért elhagytuk. Emmett rajtam mulatott, újra és újra lejátszotta magában a látványomat, amint értetlenkedve kaparom össze magam a földről, miután Bella pajzsa ellökött. Őt annyira nem érdekelték az események, neki mindegy volt, maradunk –e vagy tovább állunk. Jasper Bellán gondolkodott, a vadászat járt az eszében, ahogy Bella visszatartott lélegzettel uralkodik magán, hogy ne támadjon az emberekre. Csodálta Bella önuralmát, bár nem értette. A hosszú évek alatt rengeteg újszülött vámpírral volt alkalma találkozni, és mind ösztönösen öldökölt, vad volt és vérszomjas. Bella pedig úgy viselkedett, mint egy tapasztalt vámpír, semmi jelét nem mutatta a benne lakó szörnynek. Mindig is tudtam, hogy ő egy különleges lény. Már embernek is az volt. Ki más fogadta volna úgy a tényt, hogy vámpírok vagyunk, mint ő. Ki nem félt volna attól, hogy a fiú, akit szeret, egy napon majd nem bír ellenállni a vére csábító illatának és rátámad, hogy megölje. Bella tisztában volt ezzel a veszéllyel, de nem törődött vele. Szeretett engem, én pedig megbántottam. Azt hittem, hogy ezzel majd megvédem. Ehelyett csak még nagyobb veszélynek tettem ki, és tálcán kínáltam fel Victoriának.
Visszatértem a gondolatok hallgatásához. Alice gyermekdalokat énekelgetett magában, ami nem kicsit lepett meg. Mi ütött ebbe a lányba? – gondoltam, majd rájöttem, valószínűleg így akarja megakadályozni, hogy a fejébe lássak.
És akkor meghallottam Benjamin gondolatait: Éppen Bellában gyönyörködött. Az ő szemén át láthattam szerelmemet. Szavak nincsenek rá, milyen csodálatos volt. A sötétkék ruha, amit viselt, tökéletesen illett vékony alakjára, barna haja, aminek annyira imádtam az illatát régen, kicsit kócosan omlott csupasz vállára, vörös szemeit kiemelte hófehér, tökéletes bőre. Nekem emberként is a legszebb lány volt, de most még annál is gyönyörűbbnek láttam. Ben pedig épp azon gondolkodott, hogyan hódíthatná meg őt. Iszonyúan féltékeny lettem, de nem mutathattam ki.
Elindultam hozzájuk, hogy én is beszállhassak a megbeszélésbe, hogyan mondja el Bella az apjának, hogy újra együtt vagyunk és eljön velem Los Angelesbe, hogy velünk éljen. Bárcsak tényleg így lenne – gondoltam. – Kivéve Los Angelest, mert valószínűleg az az egyik legutolsó hely, ahova mennénk.
- Szerintem Edwardnak is veled kellene mennie, és mi is figyelni fogunk titeket, ha esetleg valami baj lenne – javasolta éppen Jasper.
- Csak nehogy megint elszálljon – kuncogott Emmett. Nem értettem, mi olyan vicces neki a balesetemen, bár ő egy nagy gyerek. - Tényleg, még mindig fent nyalogatja a sebeit?
- Már végeztem – szóltam le a lépcső tetejéről és lementem. - És szerintem is jobb, ha Bellával megyünk. Charlie nagyobb biztonságban lesz. – Ezután mindenki csendben maradt, majd felmentek a szobáikba. Ben megkapta az egyik vendégszobát és ő is távozott. Bellával percekig nem szólaltunk meg, majd ő törte meg a csöndet:
- Charlie kedvéért hajlandó leszek veled menni, de utána marad minden így – mondta.
- Bella, miért gyűlölsz ennyire? – kérdeztem.
- Én nem gyűlöllek. Csak ne kérd tőlem, hogy felejtsem el a történteket, mert nem vagyok rá képes. Amikor elhagytál, magaddal vitted egy részemet. Sokat szenvedtem miattad az elmúlt hónapokban, de szerettelek. Viszont most, hogy már vámpír vagyok, máshogy érzek. Nem gyűlöllek, de dühös vagyok. Egyelőre nem tudok neked megbocsájtani. Sajnálom. Tovább kell lépnünk. – Hidegzuhanyként értek a szavai. Elfordult tőlem, és ez még jobban fájt. Megértettem, hogy nem akar engem többet. Az én hazugságom visszafordult rám, de ez most igaz volt.
- Megértelek és elfogadom a döntésedet –válaszoltam halkan. – Elmegyünk Charlie-hoz, beszélünk vele és aztán elmegyek. Mikor szeretnél menni?
- Még ma, mihelyst besötétedik. – A faliórára nézett, ami delet mutatott, tehát volt még nagyjából hat óránk. – De nem szükséges elmenned, Esmének és a többieknek is nagyon hiányoznál. Egy darabig el leszünk, azt hiszem, aztán majd én elmegyek. Ha neked is megfelel.
- Ahogy szeretnéd… - Nem tudtam mit mondani ezek után. Felment az emeletre, Alice pedig nem sokkal később lejött hozzám.
- Beszélhetünk? – nézett rám szomorúan.
- Persze, Alice.
- Szereted? – szegezte nekem a kérdést.
- Persze, hogy szeretem. Mindennél jobban.
- Akkor meg miért nem harcolsz?
- Mert sokkal fontosabb, hogy ő boldog legyen. Ha ő nem akar velem lenni, nem erőltetem. – Láttam húgomon, hogy valami jár a fejében, de nem tudtam kiolvasni semmit, mert egyfolytában a gyerekdalokat énekelgette. Ahelyett, hogy megmagyarázta volna, hogy mit akar, felszaladt az emeletre, én pedig úgy döntöttem, elmegyek vadászni, hátha lenyugtat. Tévedtem.

3. fejezet

(Edward szemszöge)

Nem tudtam kiverni a fejemből. Mindig csak rá gondoltam és szinte megőrültem, hogy nem lehetek vele. Már akkor rájöttem, hogy hibát követtem el, amikor eljöttem Forksból a többiek után, de nem mertem visszamenni. Meggyőztem magam róla, hogy jobb neki így. Nem volt mellettem biztonságban, és nem akartam kitenni őt veszélynek. És nem várhattam el tőle, hogy nekem szentelje az egész életét, pláne hogy egy plátói kapcsolatban éljen. Nem lett volna jogom hozzá, hogy megfosszam egy boldog családtól és az anyaság örömeitől, mert tőlem ezt nem kaphatta volna meg, és hiába lett volna hajlandó értem mindenre, tudtam, hogy előbb-utóbb vágyott volna ezekre a dolgokra. Én kicsi Bellám… Akárhányszor rá gondoltam, űr keletkezett bennem a hiányától, és néha már tényleg nem kellett sok ahhoz, hogy visszamenjek Forksba, bekopogjak az ablakán és könyörögjek neki, hogy bocsásson meg nekem és fogadjon vissza. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem tudok egy fedél alatt élni a családommal, mert minden gondolatuk Bella körül forgott, és igyekeztek eltitkolni előlem a sajnálatukat és a véleményüket, hogy nem értenek velem egyet. Kivéve Rosalie-t. Nos, ő nagyon dühös volt rám, amiért félbe kellett hagynunk az iskolát és el kellett költöznünk. Nem győzte a fejemhez vágni gondolatban, hogy mekkora idióta vagyok, és hogy ő előre tudta, hogy ez lesz, bár ez még csak a finomabb verzió, mert ő sokkal rosszabbra számított.
Alice volt a másik, aki borzasztóan idegesített, mert folyton győzködni próbált, hogy menjünk vissza, mert Bellának így nem lesz jó. Ezen kívül megmaradt a látomása, mi szerint Bella átváltozik. És Esme, drága anyám, folyton rosszkedvű volt, hiányzott neki Bella, és az egész forksi életünk. Jasper magát hibáztatta, gyötörte a lelkiismeret-furdalás, hiába próbáltuk meggyőzni, hogy véletlen baleset volt, hogy rátámadt Bellára és senki sem haragszik rá. Ráadásul a Denali család egyik tagja, Tanya kapva kapott az alkalmon, és újra megpróbált elcsábítani, bár csak a gondolatait küldte elég intenzíven felém. Én inkább úgy tettem, mint aki nem figyel rá, nem volt kedvem magyarázkodni neki.
Szóval el kellett jönnöm onnan, és meg sem álltam Dél-amerikáig, ahol mindig is szerettem lenni. Itt elidőzhettem ameddig akartam, tudtam, hogy békén fognak hagyni. Ismertem itt néhány vámpírt, akikkel már rég találkoztam, és örültek, amikor betoppantam hozzájuk. Ők is nem rég tértek át az állati vér fogyasztására. Nagyon jól el voltam velük, és az egyikükkel, Benjaminnal egész jól összebarátkoztunk. Nem tudtak Belláról és a szakításról, így nem kellett menekülnöm a gondolataik és sajnálatuk elől. Ben kíváncsi volt a többiekre, és azt terveztük, hogy néhány hónap múlva velem tart Alaszkába Carlisle-ékhoz.
De a néhány hónapból csak napok lettek. Amikor Alice felhívott és elmondta, hogy látomása volt, amiben Bella leugrik egy szikláról az óceánba és meghal, tudtam, hogy azonnal mennem kell. Nem hagyhattam, hogy az egyetlen lány, akit valaha szerettem, miattam eldobja magától az életét.

( Bella szemszöge)

Órák teltek el, mire megnyugodtam. Amikor Edward elment, nem hittem, hogy valaha viszont fogom őt látni, de úgy látszik, tévedtem. Nem tudtam, mihez kezdjek most. Bár már nem voltam az a sebezhető és törékeny ember, akit féltenie kellett volna, mégsem hittem, hogy akarni fog engem. Ha képes volt megszegni az ígéretét és elhagyni, ugyan miért jött volna vissza hozzám? Az járt a fejemben, hogy valószínűleg annak köszönhető, hogy most ő is itt van, hogy nem akart elszakadni a családjától. De mit kereshetnék én köztük? Úgysem élhetnénk együtt így, én legalábbis képtelen lennék rá. Látni, hogy éli az életét, és talán szánalomból a testvéréül fogad majd, én meg epekedek utána titokban… Nem, ezt nem tudnám elviselni – gondoltam.
Ekkor neszt hallottam egy mögöttem lévő bokorból. Felugrottam ijedtemben, és támadó pozíciót vettem fel.
- Ki van ott? – kérdeztem, de mikor megéreztem azt az erős kutya szagot, rájöttem, hogy Jake az, vagy valamelyik barátja. – Jake?
- Bella? – lépett elő Jacob, és döbbenten nézett rám. – Mi történt veled? Azt hittük, meghaltál. Követtük a nyomaidat egészen a szikla pereméig, és ebből arra következtettünk, hogy leugrottál és vízbe fulladtál.
- Így történt, bár nem a szó legszorosabb értelmében vagyok halott.
- Átváltoztál? Melyik mocskos vérszívó tette ezt veled? – Szegény barátom nehezen tudta leplezni megrökönyödését a kinézetem miatt.
- Victoria elkapott. Kihúzott a vízből, elhozott a Cullen házba és megpróbált megölni. – Megmutattam neki a hegeimet. – De Alice-ék idejében ideértek, vagyis még mielőtt megölt volna teljesen és elpusztították. Megmenteni már nem tudtak, így átváltoztam. Sajnálom, Jake.
- Miért ugrottál le a szikláról? – lépett közelebb hozzám és próbált a szemembe nézni, de én elfordítottam a tekintetemet. Szégyelltem magam előtte.
- Nézd, Jake, iszonyúan sajnálom, és nem várom el tőled, hogy megbocsáss. Charlie hogy van?
- Charlie el van keseredve. Harry Clearwater ugyanazon a napon kapott szívrohamot, amikor te eltűntél és meghalt. Charlie majd’ megőrül azóta. Saját magát okolja, úgy érzi, nem figyelt rád eléggé. Anyád is idejön. Keresik a testedet az óceánban. De mint látom, felesleges.
- Istenem, ebbe nem gondoltam bele. Arra számítottam, hogy előbb-utóbb majd mindenki megnyugszik.
- Hülyeség. Hogyan nyugodhattunk volna bele az elvesztésedbe? Szeretünk téged. És ez nem változik meg, még ha ilyen is lettél – nézett végig rajtam, és láttam a fájdalmat a szemében. - Bells, mondtam neked, hogy rám mindig számíthatsz. Miért tetted ezt? Amiatt a szemét miatt? Itt vannak még most is?
- Persze, itt is maradnak egy darabig. Én nem tudom, mi lesz velem. Velük nem maradhatok, úgyhogy el kell majd mennem valahova.
- Mégis hova? És minek? És hogyhogy nem ölöd sorra az embereket?
- Önfegyelem – vontam meg a vállam –, vagy valami ilyesmi. És azért nem maradhatok itt, mert nem tudnék Edwarddal együtt lakni.
- Szóval ti… - kezdte, de megráztam a fejem, és ő nem fejezte be a mondatot. – Azt hittem, ezt akarod. Hogy visszajöjjön.
- Még nem találkoztam vele. És nem lesz újra mi. Nem hiszem, hogy ő akarná, mivel egyértelműen a tudtomra adta, amikor elment, hogy nem akar engem – válaszoltam, aztán rájöttem, hogy ideje indulnom, mielőtt még keresni kezdenek. - Most ideje mennem. És Jake, ne haragudj!
- Nem haragszom. Ugye találkozunk még?
- Remélem.
- Mit mondjak Charlie-nak?
- Egyelőre semmit. Még kigondolom, és átbeszélem Carlisle-ékkal, mi legyen. Köszönöm. – Rossz volt látni Jake-et ilyen szomorúan, de tanácstalan voltam. Ha annak idején minden úgy alakul, ahogy azt elterveztük, lehet, hogy nem lennék még vámpír, de boldog lennék. És Jacob sem szenvedne miattam. De így… Elindultam és igyekeztem húzni az időt, hogy minél később érjek oda. Így is csak körülbelül tíz percet nyertem. A házban égtek a lámpák, de mozgás nem látszott. Beléptem a nappaliba és senki sem volt bent, csak Ő, Edward. Felállt, amikor meglátott és csodálkozva nézett rám. A lábaim megremegtek és gyorsan elfordítottam a tekintetemet róla.
- Bella, én… - szólított meg. – Én nem is tudom, hogy mit mondjak.
- Ne mondj semmit – feleltem és próbáltam nyugodtnak látszani. – A többiek hol vannak?
- Elmentek az erdőbe, hogy nyugodtan beszélhessünk kettőnkről.
- Felesleges volt, mert nincs olyan, hogy kettőnk. Vagy te és vagyok én. Amint tudok, elmegyek Forksból, csak előbb mondanom kell valamit Charlie-nak. – Edward meglepetten nézett rám, és én is csodálkoztam, hogy ilyen kemény is tudok lenni. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy van elég erőm, hogy ne omoljak össze, és Edward ne láthassa rajtam a fájdalmat. Nem tudtam, honnan ez a határozottság bennem, de örültem neki.
- Bella, sajnálom, hogy ez történt veled – mondta lassan. – Miért ugrottál le a szikláról?
- Szórakozásból – hazudtam. – Tudom, nem kellett volna, de most már mindegy. Te szeretnél itt maradni?
- Hát… Gondoltam rá, miért?
- Nem tudom, jó ötlet –e egy házban lennünk.
- Ugyan már, Bella, hát ennyire haragszol rám? Túl vagy rajtam? – Váratlanul ért ez a kérdés, és vettem egy mély levegőt.
- Igen – füllentettem és reméltem, nem veszi észre. – Volt időm átgondolni a dolgokat. És így, vámpírként még könnyebb a helyzetem. – Láttam a szemében a csalódottságot, hogy nem erre számított. – Mégis mit hittél – néztem rá dühüsen -, hogy visszatérsz, én pedig a karjaidba omlok? Most már elég jó lennék neked? – Edward szóhoz sem jutott, és úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép. Elindult felém, én pedig leblokkoltam. Most meg akar csókolni? Nem szabad hagynom, nem bírnék ki még egy csalódást – gondoltam. Minél közelebb ért hozzám, annál erősebben éreztem azt a különös érzést, mintha egy páncél vonná be a testemet, Edward pedig amekkora lendülettel jött, akkora lendülettel repült át a szoba másik végébe. A fal egy kicsit meg is repedt, amikor Edward neki csapódott, és egy pillanatig meg sem bírtam mozdulni a döbbenettől. Ekkor futottak be az ajtón a többiek és kíváncsian néztek ránk.
- Hát itt meg mi történt? – kérdezte Emmett. – Huhh, bratyó, jól elintézett a kiscsaj.
- Én… - dadogtam. – Nem akartam bántani.
- Nyugalom – mondta Carlisle. – Mondjátok el mi történt!
- Odamentem Bellához, és amikor hozzá akartam érni, hátra dobott valami. Mintha egy láthatatlan pajzsnak ütköztem volna – mesélte Edward.
- Zaklatott voltál, Bella? – nézett rám Jasper.
- Eléggé. Éreztem, hogy valami körém fonódik. És amikor Edward a közelembe ért, visszapattant róla.
- Hát ez fura – állapította meg Carlisle, majd Edwardhoz fordult. – Tudsz olvasni a gondolataiban?
- Nem.
- Hm… - A családfő néhány másodpercig töprengett valamin, aztán rám nézett. – Úgy tűnik, ez lesz a képességed. A pajzsod. Ami végül is meg volt már emberként is, és ez csak erősebb lett az átváltozásoddal. Most már nem csak mentális, hanem fizikai védelmet is nyújt mások ellen. Csak azt engedi közel hozzád, akit te akarsz. – Nem volt ellenemre, amit mondott. Amikor ránéztem Edwardra, csalódottság csillogott a szemében. Nem mondott semmit, csak felment az emeletre, és a többiek sajnálkozva néztek utána. Ekkor valaki megköszörülte a torkát.
- Jaj, de udvariatlanok vagyunk – szólalt meg Esme zavartan. – Bella, ő itt Benjamin, egy kedves barátunk Dél-amerikából. – Ránéztem az említettre és kezet fogtunk üdvözlésképpen. Belenéztem gyönyörű, karamellszín szemeibe és rögtön tudtam, hogy ő lesz az, aki begyógyítja majd sebeimet.