(Bella szemszöge)
Elégedett voltam magammal. Most, hogy beszéltem Charlie-val, megnyugodtam. Visszatértünk a Cullen házba és én felmentem a szobámba, kicsit gondolkodnom kellett. Az, hogy az előbb néhány percre újra Edward karjaiban voltam, eléggé felzaklatott. Valamiért rossz érzésem volt Edwarddal kapcsolatban. Tudtam, hogy folyamatosan rágja magát miattam és mardossa a bűntudat. Azon agyaltam, hogy helyesen teszem –e, hogy elutasítom a közeledését. Olyan volt, mintha két részre szakadtam volna. Egyfelől borzasztóan vágytam rá és mindent megadtam volna, ha mellette lehetek, másfelől tombolt bennem a harag és az újabb csalódástól való félelem. Nem értettem, miért érzek így, hiszen miután elhagyott és mielőtt még átváltoztam, minden gondolatom ő volt. Azokban az időkben biztos voltam benne, hogy ha egyszer visszajönne hozzám, boldogan ugrottam volna a karjaiba és szorítottam volna, hogy el ne menjen. Mióta pedig felébredtem vámpírként, nem tudom visszafogni a dühömet. Arra is gondoltam, hogy ez is egy normális emberi reakció, amit korábban elnyomott a bánat, most pedig előtört belőlem. Úgy döntöttem, valakivel beszélnem kell erről, de vajon ki lenne a megfelelő személy? Sorra vettem a lehetőségeimet: Alice? Nos, ő a legjobb barátom, mióta ismerem őket, kicsit bolondos, de megbízható, bár eléggé önfejű. Rosalie? Ő azóta utál, mióta először találkoztunk, bár most már nem volt rá oka. Esme? Nem tudtam, mennyire lehetne vele erről beszélni. Gondoskodó volt és olyan, mint egy anya, viszont fiaként imádta Edwardot és talán fájt volna neki, ha kiöntöttem volna a szívemet. Emmett elhülyéskedte volna a dolgot, tehát ő szóba sem jöhetett. Jasper talán megértené, hiszen biztos voltam benne, hogy ő is érzi, amit mi. Carlisle pedig a legbölcsebb volt köztünk, úgyhogy őt is számításba vettem. Nehéz volt a döntés. Kopogtatás szakította félbe a gondolatmenetemet, majd Alice kukucskált be az ajtón.
- Szabad? – kérdezte cérnavékony hangján.
- Persze – feleltem. – Elmegyünk holnap vásárolni Port Angelesbe?
- Naná, ki nem hagynám. Szólok Jaspernek és ha nincs ellenedre, elhívom Benjit is. Legalább lesz alkalmatok megismerkedni.
- Jó ötlet – motyogtam halkan.
- Na, mi az? – kíváncsiskodott barátnőm. – Talán mégsem érdekel?
- Hívd el nyugodtan – hagytam rá, nem volt kedvem magyarázkodni. - Legfeljebb csak barátok leszünk.
- Bella, ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz?
- Tudom és köszönöm. Csak félek, hogy Edward kiolvassa a fejedből.
- Nyugi, nem fogja. Szerintem már kívülről fújja gyermekdalokat, amiket a közelében énekelni szoktam.
- Gyermekdalok?
- Aham, mint például a János bácsi vagy a Kelj fel – vonta mega vállát. – Így nem hall semmit, csak ezeket. Egyébként meg valami megváltozott a látomásomban.
- Igen? És mi?
- Nem tudom neked pontosan elmagyarázni, de szerintem még nem vagy túl Edwardon.
- Miért, talán azt láttad, hogy vele vagyok?
- Hát, igazából téged látlak – Szünetet tartott ennél a résznél, én meg egyre kíváncsibb lettem. – És nem tudom, helyes –e, hogy elmondom neked…
- Ja, Alice, nem csigázz már!
- Na jó, de ne vedd készpénznek,amit most mondok és ne erőltess semmit!
- Alice! – Kezdett felbosszantani.
- Szóval a látomásomban téged látlak menyasszonyként. Boldog vagy és gyönyörű. De azt nem látom, hogy ki a vőlegény. – Látszott rajta, hogy erőlködik, hogy jobban lássa a képet, de nem járt sikerrel. Teljesen ledöbbentem. Én, mint menyasszony? Ki lehet a vőlegény, Edward vagy talán Ben? – Próbáltam számba venni a lehetőségeket. Lehet, jobb lett volna, ha tényleg nem tudok erről. Nem nézhettem úgy rájuk többet, mintha nem tudtam volna, hogy valamelyikükhöz hozzá fogok menni.
- Hát ez szép. – Ennyire tellett tőlem.
- Bella, kérlek, viselkedj természetesen! És ha úgy érzed, hogy Edward az igazi, ne állj ellen! Persze az sem lesz baj, ha Benjit választod. Mindkettőnek adhatsz esélyt, de egyiket se áltasd!
- Nem fogom. Holnap elmegyünk négyesben vásárolgatni és jól fogjuk érezni magunkat. Meglátjuk, Ben tényleg olyan édes –e.
- Tényleg az – vigyorgott Alice. – Viszont Edwarddal van múltatok, ezt se felejtsd el!
- Nem is tudnám, hidd el! Olyan emlékeim vannak vele kapcsolatban, amikre örökké emlékezni fogok. És itt az örökkét szó szerint vehetjük.
- Ez a legjobb az egészben. Hogy örökre együtt lehetünk.
- Igen, bár még nem tudtam megszokni a gondolatát. A többiek merre vannak?
- Elmentek vadászni. Emmett hallotta ma a városban, hogy hatalmas medvék tartják rettegésben a túrázókat. Ő meg elvállalta a hős szerepét és elhatározta, hogy levadássza őket. Ben segít neki.
- Medvék? – kiáltottam fel. – Azok nem medvék, hanem vérfarkasok. A la push-i rezervátumban lakó indiánok. Ismerem őket, Jacob Black a barátom.
- Micsoda?
- Gyerünk, meg kell állítanunk őket, nehogy baja essen valakinek.
- Nem eshet bajuk, azt már láttam volna.
- Ők azért vannak, hogy megvédjék a népüket a vámpíroktól. Egyedül ők képesek végezni velünk. Siessünk! – Már lent is voltam a nappaliban, Esme és Carlisle meglapődve nézett rám:
- Bella, mi a baj? – kérdezte Esme.
- Azok a medvék az erdőben nem medvék, hanem farkasok. A Quileute indiánok. Jacob Black-ék.
- Velük kötöttünk szerződést – bólogatott Carlsile. - Emmették rájuk vadásznak? De most hogyhogy farkasok?
- Victoria ás Laurent miatt. Meg kellett védeniük a törzset az ellenségtől. Jake mesélte nekem. siessünk, nehogy megsérüljön valaki! – Ekkor már Edward, Jasper és Rose is lent voltak és rohanni kezdtünk Emmették után, remélve, hogy nem késünk el. Az erdő mélyén megéreztük az illatukat, a farkasokéval együtt. Nem sokára rájuk is találtunk, amint farkasszemet nézve álltak egymással szemben és vicsorogtak. A farkasok közott felismertem Jake-et.
- Állj! – léptem közéjük.
- Bella, ne menj a közelükbe! – mondta aggódva Edward.
- Nem lesz baj – feleltem, majd Jake felé fordultam. – Jake, nyugi. Emmett nem tudta, hogy ti vagytok azok. Nem akart harcot. – Az egyik farkas hirtelen eltűnt egy bokorban, majd kis idő múlva előlépett Sam, az alfa.
- Ha átléptétek volna a határvonalat – kezdte Emmettékre nézve -, már nem léteznétek.
- Nem tudhatták, hogy ti vagytok – próbálta nyugtatni Carlisle. – Elnézéseteket kérjük.
- Sam, tényleg nem az ő hibájuk – csatlakoztam én is.
- Rendben, hiszek nektek – válaszolta Sam. – És az új fiú nem veszélyes az emberekre?
- Én is állati véren élek – mondta Ben. Odamentem a Jake farkashoz és leguggoltam hozzá, majd megsimogattam fejét, erre ő halkan nyüszíteni kezdett és megnyalta a kezemet. A többiek csodálkozva figyelték a jelenetet, de minket ez nem zavart.
- Hiányzol, Jake – suttogtam barátom fülébe. – És nem számít, hogy én is vámpír vagyok, szeretnék a barátod maradni, ha lehet. – Ő könnyes szemekkel nézett rám és a vállamra tette a mancsát. – Ezt igennek veszem. – Ezután elbúcsúztunk és visszamentünk a házba.
- Bella – lépett hozzám Emmett -, köszönöm. – Majd erős karjai közé kapott és magához szorított. – Ha te nem vagy, hülyeséget csinálok. És szegény Bent is belekeverem.
- Ugyan, nem történt semmi – csatlakozott az említett. – Legalább akadt egy kis izgalom. Azért köszi, Bella – mosolygott rám és újra megcirógatta az arcomat. Az érintése nyomán bizseregni kezdett a bőröm. Ehhez hasonlót eddig csak Edwarddal éreztem, zavarba is jöttem. Jasper érezhetett valamit, mert ránk nézett és felvonta a szemöldökét, de Alice kapcsolt és egy csókkal elterelte a figyelmét.
- Holnap vásárolni megyünk Alice-szel és Jazzel. Van kedved velünk jönni? – érdeklődtem.
- Igen, de még mennyire! – ujjongott. – Ez jó ötlet. – Első lépés megtéve – nyugtáztam magamban és izgatottság lett úrrá rajtam. Sajnos Edward szem– és fültanúja volt mindennek és alig tudta leplezni csalódottságát. Elköszöntem a családtól és fellibbentem a szobámba, ahol olvasással ütöttem el az időmet reggelig. Alice már korán betoppant.
- Szóval volt bátorságod elhívni Benjit? – tért a lényegre.
- Úgy tűnik. Úgy döntöttem, lesz, ami lesz – vontam meg a vállam. – Csak sajnos Edward is hallotta.
- Igen – húzta el a száját barátnőm. – Szegénykém. De tudom, hogy még nem döntöttél, mert ugyanolyan zavaros a kép. Pedig elhiheted, mennyire koncentrálok. Főleg a díszítés érdekel, bár vannak elképzeléseim.
- Pihentesd egy kicsit a dolgot, hátha úgy könnyebb lesz!
- Nem, azt nem lehet. Borzasztóan kíváncsi vagyok, ki lesz a szerencsés választottad.
- Nálam nem lehetsz kíváncsibb. Éppen ezért vagyok most még jobban összezavarodva.
- Tehát szereted még a bátyámat?
- Mit tagadjam? Igen – adtam meg magam. – De sajnos ez nem ilyen egyszerű.
- Miért is?
- Nagyon megbántott. És csalódást okozott, mert nem tartotta be az ígéretét.
- Lehet, de azt is tudod, hogy miattad tette. Ez talán enyhítő körülmény, nem? Na de sebaj, az idő mindent elrendez majd. Abból pedig van bőven. – Kacsintott, majd kitáncolt a szobából. Engem meg magamra hagyott a gondolataimmal, amiket sikerült megint jól összekuszálnia. Egy óra múlva riasztottuk a fiúkat, hogy ideje indulni. Jasper már előre tartott Alice vásárlási mizériájától, de barátnőja kedvéért jó pofát vágott hozzá. Szerettem nézni őket, mert habár nem nyalták-falták egymást, mégis csak úgy sugárzott róluk a szerelem. Irigylésre méltó pár voltak. Carlisle kocsijával mentünk, Jasper vezetett, Alice ült mellette, Ben és én pedig a hátsó ülésen utaztunk. Az úton nem sokat beszéltünk, inkább csak Alice fecsegett, hogy milyen ruhákat szeretne venni majd és mivel dobhatná fel a ház hangulatát. Elég hamar Port Angelesbe értünk, mint minden vámpír, Jasper is szerette a sebességet. Ezután bejártunk jó néhány butikot, a fiúk egyre csüggedtebben battyogtak utánunk a rengeteg ruhával és kiegészítőkkel teli szatyrokkal. A vásárlás végeztével úgy döntöttünk, hogy amint hazaérünk, elmegyünk vadászni. Hiába az önuralom, Bennek és nekem szükségünk volt az emberek között eltelt órák után egy kiadós vadászatra, Alice pedig örömmel egyezett bele, hogy Jasperrel elkísérnek majd minket. Valószínűleg Jazznek is feltűnt valami, de nem szólt semmit, amiért hálás voltam neki. A hazaút ugyanolyan gyors volt, és én már tűkön ültem, hogy hamarosan talán kettesben maradhatok Bennel, aki egyre szimpatikusabb volt nekem. Igaz, nem beszélt sokat, azt is főleg Alice-szel és Jasperrel tette, de bíztam benne, hogy nemsoká másképp lesz. Amikor hazaértünk, gyorsan felszaladtam lepakolni a cuccaimat a szobámba, letusoltam és megpróbáltam kitalálni, mit is vegyek fel, hogy ne legyek túl kihívó, de túlságosan visszafogott sem. Végül egy fekete legging és egy méregzöld hosszú ujjú ruha mellett döntöttem. A hajamat kifésültem és elindultam megkeresni a többieket. A nappali üres volt, csak a zongora hangját lehetett hallani. Rögtön rájöttem, hogy Edward volt ott, az én altatómat játszotta, amitől összeszorult a szívem. Leültem a lépcső aljára és hallgatóztam. Szerencsére nem vette észre, hogy ott voltam, legalábbis reméltem. Rám törtek a közös emlékeink és elméláztam rajtuk. Szinte éreztem Edward illatát és érintéseit, ahogy hozzábújtam a Charlie házában lévő régi szobámban és elalvás előtt hallgattam, ahogy dúdolja ezt a lágy dallamot, amit nekem komponált. Merengésemből Esme hangja szakított ki, aki leült mellém és a vállamra hajtotta a fejét.
- Bella, már percek óta figyellek – suttogta. – És ne próbáld meg elhitetni velünk, hogy nem szereted Edwardot. Magaddal meg végképp ne. Ha elszalasztod, meg fogod bánni.
- Úgy gondolod?
- Hm… Én nem szólok bele és más sem fog. Csak annyit tanácsolok, hogy ne siess el semmit, hanem gondolkozz! És tudom, hogy ez hülyén hangzik, de hallgass a szívedre! Mert bár már nem dobog, de talán szenvedélyesebben tud szeretni, mint az élőké. Nekünk ez marad, ha már örök életre vagyunk ítélve. – Ezután felállt és felröppent az emeletre, mielőtt még Alice lejött volna.
- Készen vagy? – nézett végig rajtam. – Csini vagy. Indulás, a fiúk kint várnak ránk. – Már egyáltalán nem volt kedvem vadászni, jobban szerettem volna egyedül lenni, de már megígértem, nem mondhattam vissza. Adni akartam egy esélyt Bennek. És magamnak is.
2009. november 4., szerda
2009. november 3., kedd
5. fejezet
(Bella szemszöge)
Alice-nek sikerült felvidítania. Miután elment, gondolkodni kezdtem, hogy ismerhetném meg jobban Bent anélkül, hogy bárki is tolakodásnak vegye. Talán elhívhatnám vadászni és közben tudnánk beszélgetni egy kicsit – gondoltam. – Bár Alice-nek biztosan lesz valami jobb ötlete. Észre sem vettem, mennyire elszaladt az idő, már délután négy óra volt. Úgy döntöttem, nem keverem bele Jake-et, ne haragudjon rá majd Charlie, inkább majd Edwarddal és persze a többiekkel a nyomunkban elmegyünk a házunkhoz és beszélünk vele. Ekkor jöttem rá, hogy úgy kell majd viselkednem, mint ezelőtt. Lementem a nappaliba, a többiek vidáman beszélgettek. Leültem közéjük és megkértem őket, hogy segítsenek, mire kell majd figyelnem, amikor találkozom Charlie-val.
- Nos, először is lélegezz – mondta Emmett. – És ne felejts el pislogni.
- Igen – folytatta Alice -, és ne nézz sokáig egy pontra. Az emberek nem szoktak mereven bámulni.
- Néha vakard meg az arcodat – javasolta Esme.
- Aham, értem – bólogattam.
- Ne, aggódj – szólalt meg Edward -, minden rendben lesz. Majd segítek.
- Köszönöm – feleltem neki, majd Alice-hez fordultam. – Kölcsön kérhetnék tőled ruhát? Majd valamikor kellene vásárolnunk néhányat.
- Persze, gyerünk fel. Azt veszed fel, amelyiket csak akarod. – Érthetetlen volt számomra, hogyan tud barátnőm ennyire lelkesedni a ruhákért. A gardróbja majdhogynem nagyobb volt, mint maga a szoba, és telis tele volt a legdrágább és legkülönlegesebb darabokkal. Elképesztő volt. Amint felértünk, elkezdett kipakolni a hatalmas franciaágyra, de az összes ruha kihívó volt.
- Alice, állj meg egy pillanatra! – kértem. – Ezek mind csodálatosak, de nekem valami egyszerű kellene, nem hiszem, hogy könnyítene a helyzeten, ha Charlie egy ilyenben látna meg. – Felemeltem egy babarózsaszín, dekoltált koktélruhát és elhúztam a számat.
- Hm… Lehet, hogy igazad van – értett egyet, majd gyorsan visszaakasztgatta őket a vállfára és tovább keresgélt. Végül elővett a gardrób legmélyéről egy egyszerű farmert, egy hosszú ujjú pólót és egy vastag pulóvert. – Akkor ezek kellenek neked. Bár eléggé divatjamúltak.
- Tökéletes lesz, köszönöm – mosolyogtam.
- És? Gondolkodtál azóta Benen? – szegezte nekem a kérdést.
- Csss… - tettem az ujjamat a szájára. – Nehogy meghallják lent!
- És ha meghallják? Ha összejöttök, úgyis kiderül. Vagy nem vagy biztos magadban?
- Nem tudom, hogyan kellene kezdeményeznem.
- Nem kell. Nyugi, ha egyértelmű jeleket küldesz, ő fog lépni.
- És mit fognak szólni ehhez a többiek?
- Semmit. Mind tudják, min mentél keresztül. Szeretjük Edwardot, de téged is. És ha úgy döntöttetek, ahogy, el kell fogadnia mindenkinek. És Benji egy nagyon kedves fickó, majd meglátod.
- Azt gondoltam. Nos, ideje átöltöznöm. – Átmentem a szobámba és lecseréltem a ruhákat, feltettem a kontaktlencséket, majd lementem a nappaliba.
- Ideje indulni, mindjárt besötétedik – fordultam Edward felé. Ő felállt, mély levegőt vett és bólintott.
- Na mi az, bratyó? Csak nem lámpalázad van? – nevetett Emmett.
- Fogd be, Em! – morogta neki Edward. – Készen vagyok. A többiek is jönnek majd utánunk. Előtte hívd fel Charlie-t, otthon van –e!
- Rendben – egyeztem bele. Ideges voltam, nem tudtam, hogy reagál majd apám a mondandómra.
- Nyugi, Bella – mondta Alice. – Minden rendben lesz, láttam. – Tárcsáztam Charlie számát, a harmadik csengés után fel is vette a telefont.
- Igen? – szólt bele fáradtan a készülékbe.
- Apa? – kezdtem.
- Bells? – kérdezte ijedten. – Te élsz? Hol vagy? Azonnal gyere haza!
- Épp ezért hívlak – szakítottam félbe. – Mindjárt ott leszünk és mindent megmagyarázunk.
- Lesztek? Kivel?
- Tíz perc, apa. Kérlek, gyere ki a ház elé! – Bontottam a vonalat és szomorúan néztem a többiek szemébe. – Mehetünk. – Ben odajött hozzám és megsimogatta az arcomat.
- Ügyes leszel – suttogta. Nagyon jól esett tőle ez a gesztus és rámosolyogtam. Aztán megláttam, hogy Edward iszonyúan dühös lett és kirohant az ajtón. Utánamentem, kint várt rám.
- Tetszik neked Ben? – kérdezte idegesen.
- Nem tudom még – hazudtam. – Menjünk már, kérlek. – Futni kezdtünk az erdőn keresztül, a többiek utánunk. Élveztem, ahogy a hideg szél az arcomba vág, ezzel mintha kitisztította volna a fejemet a sok kusza gondolattól. Charlie házától nem messze megálltunk. Egymásra néztünk Edwarddal.
- Csak természetesen – suttogta. Megfogtam a kezét, és nem volt olyan jéghideg, mint vártam.
- Milyen meleg a kezed – állapítottam meg.
- Most már te is olyan hideg vagy, mint én, ezért érzed így.
- Tudom, csak fura. Még soha nem éreztelek ennyire forrónak. – Nem mondott semmit, csak nézett maga elé némán, fájdalmas arccal, majd meglódult és elindultunk a régi otthonom felé. Láttam, ahogy Charlie félrehúzza a függönyt, aztán eltűnt mögötte és megjelent a verandán. Lassan lépkedtünk egymás felé, apám szinte szétrobbant a dühtől, amikor meglátta Edwardot.
- Bella – borult a nyakamba. Nem mertem levegőt venni. – Mégis mi a fene történt veled? Hol voltál? Azt hittük, leestél a szikláról. Nem fázol? Jéghideg vagy.
- Edwardékkal voltam – feleltem. Próbáltam odafigyelni, hogy emberien viselkedjek. – Ne haragudj rám, apa! Edward visszajött és én megbocsájtottam neki.
- Elnézést, Charlie – szólalt meg Edward is mellettem. – De sok megbeszélnivalónk volt.
- Te most ne szólj bele ebbe, ha megkérhetlek – förmedt rá apám és Edward elhallgatott. Megszorítottam a kezét bátorítás gyanánt.
- Apa, szeretem őt és vele megyek Los Angelesbe – jelentettem ki. – Már meg van minden az induláshoz. Kérlek, ne légy mérges rám, tudom, hogy szólnom kellett volna.
- Ez nem így megy, kis hölgy! Eszedbe se jusson, hogy csak úgy elmész innen.
- Apa, nagykorú vagyok. – Mély levegőt vettem, mert elfogyott és a beszédhez szükségem volt rá. Elkezdte égetni a torkomat a méreg, amikor beszívtam apám illatát, az izmaim megfeszültek, de igyekeztem nem figyelni rá. Edward elengedte a kezemet és szorosan átkarolt, nehogy rátámadjak Charlie-ra, aki ebből semmit nem vett észre persze. Furcsamód most nagyon jólesett, hogy Edward velem van, ugyanúgy, mint rég.
- Isabella Marie Swan! – csattant fel apám. – Nem mész sehova, legfeljebb a szobádba!
- Már döntöttem. Sajnálom. – Egyelőre nyert ügyem volt, mert apa nem vette észre, hogy megváltozott a külsőm, bár elég sötét volt már, és Charlie-t is elvakította a dühe, nem figyelt a részletekre. – Apa, azért jöttünk most el Edwarddal hozzád, hogy ne higgyétek azt, hogy meghaltam. Amint tudok, telefonálok majd, és anyának is. Meg kell értenetek, hogy szeretem Edwardot és nem tudok nélküle élni.
- Már elfelejtetted, hogy elhagyott? Itt néztem tehetetlenül, hogyan szenvedtél hónapokon keresztül miatta. Olyan voltál, mint egy élő halott. Mintha meghalt volna valakid.
- Nem felejtettem el – a szemem sarkából láttam, mennyire elkeserítik a hallottak Edwardot, de legalább most már tudja, mit tett. – És köszönöm, hogy számíthattam rád. De visszajött hozzám és én nem akarok többet úgy élni, hogy nincs nekem.
- Charlie – mondta Edward. – Megbántam, hogy olyan önző voltam, elhiheted. Többet nem fogom megbántani Bellát. Szeretem őt és vele maradok örökre.
- Örökre, mi? – Apámon látszott, hogy tudja, elvesztette ezt a csatát.
- Akkor nem haragszol rám? – kérdeztem halkan.
- Hogyan haragudhatnék rád? Szeretlek, Bells. Hívj fel, amint odaértetek – válaszolta engedékenyen, majd Edwardhoz fordult: - Neked pedig melegen ajánlom, hogy vigyázz a lányomra…
- Úgy lesz – bólogatott bőszen Edward, én pedig közelebb húzódtam hozzá. Istenem, de jó újra itt lenni a karjaiban – gondoltam, de gyorsan el is hessegettem az érzést. Megölelgettem apámat, akinek könnyek szöktek a szemébe, és ha lehetséges lett volna, én is sírva fakadok. Aztán elváltunk és Edwadrddal megvártuk, míg bemegy a házba. Néhány másodpercig még öleltük egymást, aztán egyszerre engedtük el a másikat.
- Ez egész jól ment, azt hiszem – mondtam neki zavartan.
- Igen, ügyes voltál – mosolygott, de láttam a szemében a szomorúságot. – Tényleg ennyire szenvedtél?
- Inkább hagyjuk! – kértem. Nem akartam, hogy újra eszembe jusson, mert még mindig éreztem az űrt olyankor, habár mellettem állt, de mégsem úgy, mint régen.
- Tudom, hogy nem akarod, hogy mondjam, de akkor is borzasztóan sajnálom – mondta.
- Tudom.
- És az érzéseim semmit nem változtak.
- Menjünk a többiekhez, rendben? – tereltem másra a témát, majd elindultam.
(Edward szemszöge)
Amíg beszéltünk Charlie-val, egész nyugodt voltam, kivéve, hogy iszonyúan vágyakoztam Bellára, ahogy ott álltunk egymást átölelve. Ráadásul Emmett is bombázott a gondolataival:
- Élvezd ki, a helyzetet, amíg lehet – vigyorgott magában. Egyre jobban idegesített, nem értettem, mit lát viccesnek a nyomoromban. De hát ő Emmett, aki mindennek a vicces oldalát látja meg… Rosalie-ról sütött, hogy utálja ezt az egészet, és legszívesebben már régen messze járna. Legjobban azon lepődtem meg, amit Jasper fejében láttam: folyamatosan Bella érzéseit figyelte, nehogy baj történjen, így azt is észrevette, hogy amikor szorosan megöleltem Bellát, szerelmem reakciója nem a harag volt, hanem igenis élvezte a közelségemet. Ebből arra következtettem, hogy nincs veszve minden, hiába is próbál róla meggyőzni. Addig nem is volt rossz, amíg Charlie fel nem hozta az elmúlt néhány hónapot, hogy szegény Bella mennyire szenvedett miattam. Alig bírtam magammal, ahogy hallgattam őt. Én marha, önző állat – szidtam magamat. Hiába ezerszer megbántam már az akkori tettemet, soha nem fogok megbocsájtani magamnak. Talán akkor, ha majd Bella is megbocsájt nekem, ami nem most lesz, ha bekövetkezik egyáltalán. Amikor Charlie bement a házba, mi ott maradtunk megfeledkezve magunkról, ölelkezve. Aztán hirtelen szétrebbentünk.
- Ez egész jól ment, azt hiszem – mondta Bella, és mintha zavarban lett volna.
- Igen, ügyes voltál – mosolyogtam, de igazából meglehetősen szomorú voltam, mert megleptek Charlie szavai. – Tényleg ennyire szenvedtél?
- Inkább hagyjuk! – kérte és látszott rajta, hogy nem akar beszélni arról, amit az apja mondott.
- Tudom, hogy nem akarod, hogy mondjam, de akkor is borzasztóan sajnálom – folytattam.
- Tudom.
- És az érzéseim semmit nem változtak.
- Menjünk a többiekhez, rendben? – terelte másra a témát és elindult az erdő felé, ahol a többiek már vártak ránk. Köztük Ben is, aki le nem vette a szemét Belláról. Nem fogom tudni elviselni, ha Bellát mással kell majd látnom – gondoltam. – Talán Alice-nek volt igaza, és harcolnom kéne érte? De mi van, ha Bella nem akarja, hogy harcoljak? Amit Jasper fejében láttam, nem azt bizonyítja, hogy túl van rajtam. Viszont úgy vettem észre, hogy van neki egy olyan furcsa képessége, amivel manipulálja a saját érzelmeit, és ez nem kedvez nekem. Már emberként is meglehetősen makacs volt, vámpírként még jobban az lett. Nehéz idő elé néztem…
Alice-nek sikerült felvidítania. Miután elment, gondolkodni kezdtem, hogy ismerhetném meg jobban Bent anélkül, hogy bárki is tolakodásnak vegye. Talán elhívhatnám vadászni és közben tudnánk beszélgetni egy kicsit – gondoltam. – Bár Alice-nek biztosan lesz valami jobb ötlete. Észre sem vettem, mennyire elszaladt az idő, már délután négy óra volt. Úgy döntöttem, nem keverem bele Jake-et, ne haragudjon rá majd Charlie, inkább majd Edwarddal és persze a többiekkel a nyomunkban elmegyünk a házunkhoz és beszélünk vele. Ekkor jöttem rá, hogy úgy kell majd viselkednem, mint ezelőtt. Lementem a nappaliba, a többiek vidáman beszélgettek. Leültem közéjük és megkértem őket, hogy segítsenek, mire kell majd figyelnem, amikor találkozom Charlie-val.
- Nos, először is lélegezz – mondta Emmett. – És ne felejts el pislogni.
- Igen – folytatta Alice -, és ne nézz sokáig egy pontra. Az emberek nem szoktak mereven bámulni.
- Néha vakard meg az arcodat – javasolta Esme.
- Aham, értem – bólogattam.
- Ne, aggódj – szólalt meg Edward -, minden rendben lesz. Majd segítek.
- Köszönöm – feleltem neki, majd Alice-hez fordultam. – Kölcsön kérhetnék tőled ruhát? Majd valamikor kellene vásárolnunk néhányat.
- Persze, gyerünk fel. Azt veszed fel, amelyiket csak akarod. – Érthetetlen volt számomra, hogyan tud barátnőm ennyire lelkesedni a ruhákért. A gardróbja majdhogynem nagyobb volt, mint maga a szoba, és telis tele volt a legdrágább és legkülönlegesebb darabokkal. Elképesztő volt. Amint felértünk, elkezdett kipakolni a hatalmas franciaágyra, de az összes ruha kihívó volt.
- Alice, állj meg egy pillanatra! – kértem. – Ezek mind csodálatosak, de nekem valami egyszerű kellene, nem hiszem, hogy könnyítene a helyzeten, ha Charlie egy ilyenben látna meg. – Felemeltem egy babarózsaszín, dekoltált koktélruhát és elhúztam a számat.
- Hm… Lehet, hogy igazad van – értett egyet, majd gyorsan visszaakasztgatta őket a vállfára és tovább keresgélt. Végül elővett a gardrób legmélyéről egy egyszerű farmert, egy hosszú ujjú pólót és egy vastag pulóvert. – Akkor ezek kellenek neked. Bár eléggé divatjamúltak.
- Tökéletes lesz, köszönöm – mosolyogtam.
- És? Gondolkodtál azóta Benen? – szegezte nekem a kérdést.
- Csss… - tettem az ujjamat a szájára. – Nehogy meghallják lent!
- És ha meghallják? Ha összejöttök, úgyis kiderül. Vagy nem vagy biztos magadban?
- Nem tudom, hogyan kellene kezdeményeznem.
- Nem kell. Nyugi, ha egyértelmű jeleket küldesz, ő fog lépni.
- És mit fognak szólni ehhez a többiek?
- Semmit. Mind tudják, min mentél keresztül. Szeretjük Edwardot, de téged is. És ha úgy döntöttetek, ahogy, el kell fogadnia mindenkinek. És Benji egy nagyon kedves fickó, majd meglátod.
- Azt gondoltam. Nos, ideje átöltöznöm. – Átmentem a szobámba és lecseréltem a ruhákat, feltettem a kontaktlencséket, majd lementem a nappaliba.
- Ideje indulni, mindjárt besötétedik – fordultam Edward felé. Ő felállt, mély levegőt vett és bólintott.
- Na mi az, bratyó? Csak nem lámpalázad van? – nevetett Emmett.
- Fogd be, Em! – morogta neki Edward. – Készen vagyok. A többiek is jönnek majd utánunk. Előtte hívd fel Charlie-t, otthon van –e!
- Rendben – egyeztem bele. Ideges voltam, nem tudtam, hogy reagál majd apám a mondandómra.
- Nyugi, Bella – mondta Alice. – Minden rendben lesz, láttam. – Tárcsáztam Charlie számát, a harmadik csengés után fel is vette a telefont.
- Igen? – szólt bele fáradtan a készülékbe.
- Apa? – kezdtem.
- Bells? – kérdezte ijedten. – Te élsz? Hol vagy? Azonnal gyere haza!
- Épp ezért hívlak – szakítottam félbe. – Mindjárt ott leszünk és mindent megmagyarázunk.
- Lesztek? Kivel?
- Tíz perc, apa. Kérlek, gyere ki a ház elé! – Bontottam a vonalat és szomorúan néztem a többiek szemébe. – Mehetünk. – Ben odajött hozzám és megsimogatta az arcomat.
- Ügyes leszel – suttogta. Nagyon jól esett tőle ez a gesztus és rámosolyogtam. Aztán megláttam, hogy Edward iszonyúan dühös lett és kirohant az ajtón. Utánamentem, kint várt rám.
- Tetszik neked Ben? – kérdezte idegesen.
- Nem tudom még – hazudtam. – Menjünk már, kérlek. – Futni kezdtünk az erdőn keresztül, a többiek utánunk. Élveztem, ahogy a hideg szél az arcomba vág, ezzel mintha kitisztította volna a fejemet a sok kusza gondolattól. Charlie házától nem messze megálltunk. Egymásra néztünk Edwarddal.
- Csak természetesen – suttogta. Megfogtam a kezét, és nem volt olyan jéghideg, mint vártam.
- Milyen meleg a kezed – állapítottam meg.
- Most már te is olyan hideg vagy, mint én, ezért érzed így.
- Tudom, csak fura. Még soha nem éreztelek ennyire forrónak. – Nem mondott semmit, csak nézett maga elé némán, fájdalmas arccal, majd meglódult és elindultunk a régi otthonom felé. Láttam, ahogy Charlie félrehúzza a függönyt, aztán eltűnt mögötte és megjelent a verandán. Lassan lépkedtünk egymás felé, apám szinte szétrobbant a dühtől, amikor meglátta Edwardot.
- Bella – borult a nyakamba. Nem mertem levegőt venni. – Mégis mi a fene történt veled? Hol voltál? Azt hittük, leestél a szikláról. Nem fázol? Jéghideg vagy.
- Edwardékkal voltam – feleltem. Próbáltam odafigyelni, hogy emberien viselkedjek. – Ne haragudj rám, apa! Edward visszajött és én megbocsájtottam neki.
- Elnézést, Charlie – szólalt meg Edward is mellettem. – De sok megbeszélnivalónk volt.
- Te most ne szólj bele ebbe, ha megkérhetlek – förmedt rá apám és Edward elhallgatott. Megszorítottam a kezét bátorítás gyanánt.
- Apa, szeretem őt és vele megyek Los Angelesbe – jelentettem ki. – Már meg van minden az induláshoz. Kérlek, ne légy mérges rám, tudom, hogy szólnom kellett volna.
- Ez nem így megy, kis hölgy! Eszedbe se jusson, hogy csak úgy elmész innen.
- Apa, nagykorú vagyok. – Mély levegőt vettem, mert elfogyott és a beszédhez szükségem volt rá. Elkezdte égetni a torkomat a méreg, amikor beszívtam apám illatát, az izmaim megfeszültek, de igyekeztem nem figyelni rá. Edward elengedte a kezemet és szorosan átkarolt, nehogy rátámadjak Charlie-ra, aki ebből semmit nem vett észre persze. Furcsamód most nagyon jólesett, hogy Edward velem van, ugyanúgy, mint rég.
- Isabella Marie Swan! – csattant fel apám. – Nem mész sehova, legfeljebb a szobádba!
- Már döntöttem. Sajnálom. – Egyelőre nyert ügyem volt, mert apa nem vette észre, hogy megváltozott a külsőm, bár elég sötét volt már, és Charlie-t is elvakította a dühe, nem figyelt a részletekre. – Apa, azért jöttünk most el Edwarddal hozzád, hogy ne higgyétek azt, hogy meghaltam. Amint tudok, telefonálok majd, és anyának is. Meg kell értenetek, hogy szeretem Edwardot és nem tudok nélküle élni.
- Már elfelejtetted, hogy elhagyott? Itt néztem tehetetlenül, hogyan szenvedtél hónapokon keresztül miatta. Olyan voltál, mint egy élő halott. Mintha meghalt volna valakid.
- Nem felejtettem el – a szemem sarkából láttam, mennyire elkeserítik a hallottak Edwardot, de legalább most már tudja, mit tett. – És köszönöm, hogy számíthattam rád. De visszajött hozzám és én nem akarok többet úgy élni, hogy nincs nekem.
- Charlie – mondta Edward. – Megbántam, hogy olyan önző voltam, elhiheted. Többet nem fogom megbántani Bellát. Szeretem őt és vele maradok örökre.
- Örökre, mi? – Apámon látszott, hogy tudja, elvesztette ezt a csatát.
- Akkor nem haragszol rám? – kérdeztem halkan.
- Hogyan haragudhatnék rád? Szeretlek, Bells. Hívj fel, amint odaértetek – válaszolta engedékenyen, majd Edwardhoz fordult: - Neked pedig melegen ajánlom, hogy vigyázz a lányomra…
- Úgy lesz – bólogatott bőszen Edward, én pedig közelebb húzódtam hozzá. Istenem, de jó újra itt lenni a karjaiban – gondoltam, de gyorsan el is hessegettem az érzést. Megölelgettem apámat, akinek könnyek szöktek a szemébe, és ha lehetséges lett volna, én is sírva fakadok. Aztán elváltunk és Edwadrddal megvártuk, míg bemegy a házba. Néhány másodpercig még öleltük egymást, aztán egyszerre engedtük el a másikat.
- Ez egész jól ment, azt hiszem – mondtam neki zavartan.
- Igen, ügyes voltál – mosolygott, de láttam a szemében a szomorúságot. – Tényleg ennyire szenvedtél?
- Inkább hagyjuk! – kértem. Nem akartam, hogy újra eszembe jusson, mert még mindig éreztem az űrt olyankor, habár mellettem állt, de mégsem úgy, mint régen.
- Tudom, hogy nem akarod, hogy mondjam, de akkor is borzasztóan sajnálom – mondta.
- Tudom.
- És az érzéseim semmit nem változtak.
- Menjünk a többiekhez, rendben? – tereltem másra a témát, majd elindultam.
(Edward szemszöge)
Amíg beszéltünk Charlie-val, egész nyugodt voltam, kivéve, hogy iszonyúan vágyakoztam Bellára, ahogy ott álltunk egymást átölelve. Ráadásul Emmett is bombázott a gondolataival:
- Élvezd ki, a helyzetet, amíg lehet – vigyorgott magában. Egyre jobban idegesített, nem értettem, mit lát viccesnek a nyomoromban. De hát ő Emmett, aki mindennek a vicces oldalát látja meg… Rosalie-ról sütött, hogy utálja ezt az egészet, és legszívesebben már régen messze járna. Legjobban azon lepődtem meg, amit Jasper fejében láttam: folyamatosan Bella érzéseit figyelte, nehogy baj történjen, így azt is észrevette, hogy amikor szorosan megöleltem Bellát, szerelmem reakciója nem a harag volt, hanem igenis élvezte a közelségemet. Ebből arra következtettem, hogy nincs veszve minden, hiába is próbál róla meggyőzni. Addig nem is volt rossz, amíg Charlie fel nem hozta az elmúlt néhány hónapot, hogy szegény Bella mennyire szenvedett miattam. Alig bírtam magammal, ahogy hallgattam őt. Én marha, önző állat – szidtam magamat. Hiába ezerszer megbántam már az akkori tettemet, soha nem fogok megbocsájtani magamnak. Talán akkor, ha majd Bella is megbocsájt nekem, ami nem most lesz, ha bekövetkezik egyáltalán. Amikor Charlie bement a házba, mi ott maradtunk megfeledkezve magunkról, ölelkezve. Aztán hirtelen szétrebbentünk.
- Ez egész jól ment, azt hiszem – mondta Bella, és mintha zavarban lett volna.
- Igen, ügyes voltál – mosolyogtam, de igazából meglehetősen szomorú voltam, mert megleptek Charlie szavai. – Tényleg ennyire szenvedtél?
- Inkább hagyjuk! – kérte és látszott rajta, hogy nem akar beszélni arról, amit az apja mondott.
- Tudom, hogy nem akarod, hogy mondjam, de akkor is borzasztóan sajnálom – folytattam.
- Tudom.
- És az érzéseim semmit nem változtak.
- Menjünk a többiekhez, rendben? – terelte másra a témát és elindult az erdő felé, ahol a többiek már vártak ránk. Köztük Ben is, aki le nem vette a szemét Belláról. Nem fogom tudni elviselni, ha Bellát mással kell majd látnom – gondoltam. – Talán Alice-nek volt igaza, és harcolnom kéne érte? De mi van, ha Bella nem akarja, hogy harcoljak? Amit Jasper fejében láttam, nem azt bizonyítja, hogy túl van rajtam. Viszont úgy vettem észre, hogy van neki egy olyan furcsa képessége, amivel manipulálja a saját érzelmeit, és ez nem kedvez nekem. Már emberként is meglehetősen makacs volt, vámpírként még jobban az lett. Nehéz idő elé néztem…
2009. november 2., hétfő
4. fejezet
(Edward szemszöge)
A szobámba érve úrrá lett rajtam a fájdalom. Az előbb előttem állt a lány, akit szeretem, ez a - még nem is olyan rég gyenge teremtés -, és mintha nem is az én Bellám lett volna. A nő, akinek vérvörös szemei szinte villámokat szórtak, egy másik Bella volt. Én tettem ezt vele? Vagy az átváltozás miatt lett ilyen rideg? Nem tudtam, de szerettem volna visszakapni a régit, aki szeretett engem. És ez az új képessége… Carlisle-nak igaza lehetett, amikor azt mondta, hogy ezentúl csak akkor érhet Bellához valaki, ha ő is akarja. Nem úgy festett a helyzet, hogy engem akart volna. Megértettem, hogy dühös, hiszen cserbenhagytam őt. Nem voltam mellette, amikor szüksége volt rám, nem tudtam megvédeni Victoriától. Ráadásul nem értem ide idejében és nem foghattam a kezét, amikor a méreg égette a testét. Ha maga mellett tudott volna, talán nem lett volna ilyen mérges rám. Elhatároztam, hogy valahogy jóváteszem, amit elrontottam, bár éreztem, hogy nem lesz könnyű. Ha a szerelmét már nem is kaphattam vissza, legalább a bocsánatát el kellett nyernem. Úgy döntöttem, kicsit várok, míg a többiek elmennek, és akkor majd lemegyek és megpróbálok beszélni vele.
( Bella szemszöge )
Esmét nagyon rosszul érintette az Edwarddal való incidens és utána akart menni a szobájába, de Carlisle lebeszélte róla, mondván, hogy most jobb lesz a fiuknak, ha egy kicsit egyedül marad. Leültünk a nappaliban és beszélgetni kezdtünk a jövőről, aminek most már én is része voltam, bár nem terveztem, hogy sokáig itt maradok. És azt is ki kellett találnom, mit mondok a szüleimnek, mert azt nem akartam, hogy halottnak higgyenek.
- Carlsile – fordultam a férfihoz. – Úgy gondoltam, hogy szólok Charlie-nak, hogy nem vagyok halott. Persze nem árulom el neki, mi történt. Ha nem gond, azt mondom majd, hogy Edward visszajött Forksba, együtt voltunk, és elmegyek vele. A vízbe ugrást pedig tévedésnek adom be.
- És szerinted nem fogja észrevenni, hogy más vagy? – kérdezte gúnyosan Rosalie. – Mert a vörös szemeid eléggé feltűnőek.
- Nem probléma – pattant fel Alice és feltáncolt a szobájukba, majd vissza és egy kis dobozka volt nála. – Már gondoltam mindenre. Emlékeztek, én láttam régen is, hogy Bella átváltozik, és előre vettem neki néhány kontaktlencsét. Tádám! – adta át a szerzeményét. Kinyitottam a kis tokot és egy pár sötétbarna lencse volt benne. – Tudom, hogy nem teljesen ugyanolyan színű, mint a szemed volt, de jobb, mint amilyen most. Néztél te már tükörbe, mióta felkeltél?
- Nem – válaszoltam és eszembe jutott, hogy valóban nem is láttam még magam, milyen vagyok. Alice már előttem is termett egy hatalmas, egész alakos tükörrel és felém fordította. Egy csodaszép lány nézett vissza rám, aki karcsú volt, hosszú, barna haja kicsit kócosan omlott a vállára, bőre hófehér volt, a szeme pedig vérvörös, ami kicsit rontotta az összképet. Meg sem tudtam szólalni a csodálkozástól. - Ez én lennék? – kérdeztem.
- Gyönyörű vagy – mondta Benjamin. Ránéztünk, ő pedig zavartan mosolygott. – De szerintem emberként sem lehettél kevésbé szép.
- Átlagos lány voltam. De most tetszik, amit látok. – És csakugyan, alig hittem el, hogy ez én vagyok. Feltettem a kontaktlencséket, hogy kipróbáljam és egész jól állt, bár tényleg nem volt teljesen olyan, mint a régi szín. – Ha sötétben találkoznék Charlie-val, szerintem nem lenne annyira feltűnő a változás.
- A másik nagy kérdés, hogy meg tudnád –e állni, hogy megöld – jegyezte meg Jasper. – Bár amit vadászat közben produkáltál, az elég nagy önuralmat bizonyít.
- Nem hiszem, hogy gond lesz – feleltem. Benjamin közben nem vette le a szemét rólam és jól esett, hogy érdeklődik irántam. Igazán kedves fiúnak tűnt és szerettem volna jobban megismerni, bár tudtam, hogy ez nem fog tetszeni mindenkinek, pláne Edwardnak nem, de tovább kellett lépnem. – Majd szólok Jacob Blacknek, hogy szervezzen meg egy találkozót apámmal, még mielőtt anyám ideér és tisztázom a dolgot.
- Szerintem Edwardnak is veled kellene mennie, és mi is figyelni fogunk titeket, ha esetleg valami baj lenne – javasolta Jasper.
- Csak Edward nehogy megint elszálljon – kuncogott Emmett, akit meglehetősen mulattatott bátyja balesete. – Tényleg, még mindig fent nyalogatja a sebeit?
- Már végeztem - szólt az emlegetett a lépcső tetejéről. – És szerintem is jobb, ha Bellával megyünk. Charlie nagyobb biztonságban lesz. – Ebben maradtunk. Láthatóan mindenki zavarban volt, nem tudták, hogy mit mondjanak és inkább felmentek a szobájukba. Benjamin megkapta az egyik vendégszobát és ő is magunkra hagyott minket. Percekig álltunk Edwarddal némán és nem is néztünk egymásra. Végül én törtem meg a csöndet.
- Charlie kedvéért hajlandó leszek veled menni, de utána marad minden így – mondtam neki.
- Bella, miért gyűlölsz ennyire?
- Én nem gyűlöllek. Csak ne kérd tőlem, hogy felejtsem el a történteket, mert nem vagyok rá képes. Amikor elhagytál, magaddal vitted egy részemet. Sokat szenvedtem miattad az elmúlt hónapokban, de szerettelek. Viszont most, hogy már vámpír vagyok, máshogy érzek. Nem gyűlöllek, de dühös vagyok. Egyelőre nem tudok neked megbocsájtani. Sajnálom. Tovább kell lépnünk.– El kellett fordulnom, hogy ne láthassam a fájdalmat az arcán, amit a szavaim okoztak neki. Kénytelen voltam kimondani, amit gondoltam, hogy megértse végre, mit tett velem. Tényleg haragudtam rá, de amellett ugyanúgy szerettem, mégsem akartam, hogy tudja.
- Megértelek és elfogadom a döntésedet –válaszolta halkan. – Elmegyünk Charlie-hoz, beszélünk vele és aztán elmegyek. Mikor szeretnél menni?
- Még ma, mihelyst besötétedik. – A faliórára néztem, ami delet mutatott, tehát volt még nagyjából hat óránk. – De nem szükséges elmenned, Esmének és a többieknek is nagyon hiányoznál. Egy darabig el leszünk, azt hiszem, aztán majd én elmegyek. Ha neked is megfelel.
- Ahogy szeretnéd… - Ennyi volt a beszélgetésünk. Felmentem a másik vendégszobába, ő pedig lent maradt. Eldőltem az ágyon és bámultam a plafont. Egyszer csak valaki kopogtatott az ajtómon, majd Alice dugta be a fejét.
- Bejöhetek? – kérdezte, de már bent is volt.
- Csak nyugodtan – hagytam rá, úgyis jó lett volna beszélnem az érzelmeimről.
- Látomásom volt – vágott bele rögtön.
- És miről? – érdeklődtem kíváncsian. Reméltem, hogy valami jót látott.
- Hm… Hát nem tudom, hogy jó –e így elébe menni a dolgoknak, de téged láttalak Benjivel.
- Komolyan? – lepődtem meg. Éreztem én, hogy lehet köztünk valami.
- Igen. És bár borzasztóan sajnálom a bátyámat, téged is szeretlek. A mi szemünkben mindig ti lesztek Bella és Edward, de el kell fogadnunk a döntésedet. Beszéltem erről Edwarddal is, mármint a döntésedről, és ő azt mondta, hogy jobban szeret téged mindennél, de nem fogja megakadályozni a boldogságodat.
- De Benről ugye nem tud?
- Nem. Mostanában egész jól el tudom zárni a gondolataimat előle. Szóval te és Ben…
- De hát nem is ismerjük még egymást.
- Ami késik, nem múlik – mondta barátnőm, majd átölelt és kiment. Szinte hallottam, hogyan forognak a kerekek a fejében, amint megtervezi, hogyan segítsen közbenjárni a boldogságom érdekében.
(Edward szemszöge)
Messziről hallottam a gondolataikat. A legharsányabb a Rosalie-é volt, aki folyamatosan zsörtölődött magában. Hol Bellát irigyelte szépsége miatt, hol engem szidott, amiért már megint itt kell lennie. Pedig most már nem volt oka haragudnia Bellára, mert ő is közénk tartozott. Carlisle próbált jó megoldást találni, hogyan lehetne elintézni Charlie-val a dolgot. Esme örült és szomorkodott egyszerre. Remélte, hogy Bella velünk marad és megbocsájt nekünk, amiért elhagytuk. Emmett rajtam mulatott, újra és újra lejátszotta magában a látványomat, amint értetlenkedve kaparom össze magam a földről, miután Bella pajzsa ellökött. Őt annyira nem érdekelték az események, neki mindegy volt, maradunk –e vagy tovább állunk. Jasper Bellán gondolkodott, a vadászat járt az eszében, ahogy Bella visszatartott lélegzettel uralkodik magán, hogy ne támadjon az emberekre. Csodálta Bella önuralmát, bár nem értette. A hosszú évek alatt rengeteg újszülött vámpírral volt alkalma találkozni, és mind ösztönösen öldökölt, vad volt és vérszomjas. Bella pedig úgy viselkedett, mint egy tapasztalt vámpír, semmi jelét nem mutatta a benne lakó szörnynek. Mindig is tudtam, hogy ő egy különleges lény. Már embernek is az volt. Ki más fogadta volna úgy a tényt, hogy vámpírok vagyunk, mint ő. Ki nem félt volna attól, hogy a fiú, akit szeret, egy napon majd nem bír ellenállni a vére csábító illatának és rátámad, hogy megölje. Bella tisztában volt ezzel a veszéllyel, de nem törődött vele. Szeretett engem, én pedig megbántottam. Azt hittem, hogy ezzel majd megvédem. Ehelyett csak még nagyobb veszélynek tettem ki, és tálcán kínáltam fel Victoriának.
Visszatértem a gondolatok hallgatásához. Alice gyermekdalokat énekelgetett magában, ami nem kicsit lepett meg. Mi ütött ebbe a lányba? – gondoltam, majd rájöttem, valószínűleg így akarja megakadályozni, hogy a fejébe lássak.
És akkor meghallottam Benjamin gondolatait: Éppen Bellában gyönyörködött. Az ő szemén át láthattam szerelmemet. Szavak nincsenek rá, milyen csodálatos volt. A sötétkék ruha, amit viselt, tökéletesen illett vékony alakjára, barna haja, aminek annyira imádtam az illatát régen, kicsit kócosan omlott csupasz vállára, vörös szemeit kiemelte hófehér, tökéletes bőre. Nekem emberként is a legszebb lány volt, de most még annál is gyönyörűbbnek láttam. Ben pedig épp azon gondolkodott, hogyan hódíthatná meg őt. Iszonyúan féltékeny lettem, de nem mutathattam ki.
Elindultam hozzájuk, hogy én is beszállhassak a megbeszélésbe, hogyan mondja el Bella az apjának, hogy újra együtt vagyunk és eljön velem Los Angelesbe, hogy velünk éljen. Bárcsak tényleg így lenne – gondoltam. – Kivéve Los Angelest, mert valószínűleg az az egyik legutolsó hely, ahova mennénk.
- Szerintem Edwardnak is veled kellene mennie, és mi is figyelni fogunk titeket, ha esetleg valami baj lenne – javasolta éppen Jasper.
- Csak nehogy megint elszálljon – kuncogott Emmett. Nem értettem, mi olyan vicces neki a balesetemen, bár ő egy nagy gyerek. - Tényleg, még mindig fent nyalogatja a sebeit?
- Már végeztem – szóltam le a lépcső tetejéről és lementem. - És szerintem is jobb, ha Bellával megyünk. Charlie nagyobb biztonságban lesz. – Ezután mindenki csendben maradt, majd felmentek a szobáikba. Ben megkapta az egyik vendégszobát és ő is távozott. Bellával percekig nem szólaltunk meg, majd ő törte meg a csöndet:
- Charlie kedvéért hajlandó leszek veled menni, de utána marad minden így – mondta.
- Bella, miért gyűlölsz ennyire? – kérdeztem.
- Én nem gyűlöllek. Csak ne kérd tőlem, hogy felejtsem el a történteket, mert nem vagyok rá képes. Amikor elhagytál, magaddal vitted egy részemet. Sokat szenvedtem miattad az elmúlt hónapokban, de szerettelek. Viszont most, hogy már vámpír vagyok, máshogy érzek. Nem gyűlöllek, de dühös vagyok. Egyelőre nem tudok neked megbocsájtani. Sajnálom. Tovább kell lépnünk. – Hidegzuhanyként értek a szavai. Elfordult tőlem, és ez még jobban fájt. Megértettem, hogy nem akar engem többet. Az én hazugságom visszafordult rám, de ez most igaz volt.
- Megértelek és elfogadom a döntésedet –válaszoltam halkan. – Elmegyünk Charlie-hoz, beszélünk vele és aztán elmegyek. Mikor szeretnél menni?
- Még ma, mihelyst besötétedik. – A faliórára nézett, ami delet mutatott, tehát volt még nagyjából hat óránk. – De nem szükséges elmenned, Esmének és a többieknek is nagyon hiányoznál. Egy darabig el leszünk, azt hiszem, aztán majd én elmegyek. Ha neked is megfelel.
- Ahogy szeretnéd… - Nem tudtam mit mondani ezek után. Felment az emeletre, Alice pedig nem sokkal később lejött hozzám.
- Beszélhetünk? – nézett rám szomorúan.
- Persze, Alice.
- Szereted? – szegezte nekem a kérdést.
- Persze, hogy szeretem. Mindennél jobban.
- Akkor meg miért nem harcolsz?
- Mert sokkal fontosabb, hogy ő boldog legyen. Ha ő nem akar velem lenni, nem erőltetem. – Láttam húgomon, hogy valami jár a fejében, de nem tudtam kiolvasni semmit, mert egyfolytában a gyerekdalokat énekelgette. Ahelyett, hogy megmagyarázta volna, hogy mit akar, felszaladt az emeletre, én pedig úgy döntöttem, elmegyek vadászni, hátha lenyugtat. Tévedtem.
A szobámba érve úrrá lett rajtam a fájdalom. Az előbb előttem állt a lány, akit szeretem, ez a - még nem is olyan rég gyenge teremtés -, és mintha nem is az én Bellám lett volna. A nő, akinek vérvörös szemei szinte villámokat szórtak, egy másik Bella volt. Én tettem ezt vele? Vagy az átváltozás miatt lett ilyen rideg? Nem tudtam, de szerettem volna visszakapni a régit, aki szeretett engem. És ez az új képessége… Carlisle-nak igaza lehetett, amikor azt mondta, hogy ezentúl csak akkor érhet Bellához valaki, ha ő is akarja. Nem úgy festett a helyzet, hogy engem akart volna. Megértettem, hogy dühös, hiszen cserbenhagytam őt. Nem voltam mellette, amikor szüksége volt rám, nem tudtam megvédeni Victoriától. Ráadásul nem értem ide idejében és nem foghattam a kezét, amikor a méreg égette a testét. Ha maga mellett tudott volna, talán nem lett volna ilyen mérges rám. Elhatároztam, hogy valahogy jóváteszem, amit elrontottam, bár éreztem, hogy nem lesz könnyű. Ha a szerelmét már nem is kaphattam vissza, legalább a bocsánatát el kellett nyernem. Úgy döntöttem, kicsit várok, míg a többiek elmennek, és akkor majd lemegyek és megpróbálok beszélni vele.
( Bella szemszöge )
Esmét nagyon rosszul érintette az Edwarddal való incidens és utána akart menni a szobájába, de Carlisle lebeszélte róla, mondván, hogy most jobb lesz a fiuknak, ha egy kicsit egyedül marad. Leültünk a nappaliban és beszélgetni kezdtünk a jövőről, aminek most már én is része voltam, bár nem terveztem, hogy sokáig itt maradok. És azt is ki kellett találnom, mit mondok a szüleimnek, mert azt nem akartam, hogy halottnak higgyenek.
- Carlsile – fordultam a férfihoz. – Úgy gondoltam, hogy szólok Charlie-nak, hogy nem vagyok halott. Persze nem árulom el neki, mi történt. Ha nem gond, azt mondom majd, hogy Edward visszajött Forksba, együtt voltunk, és elmegyek vele. A vízbe ugrást pedig tévedésnek adom be.
- És szerinted nem fogja észrevenni, hogy más vagy? – kérdezte gúnyosan Rosalie. – Mert a vörös szemeid eléggé feltűnőek.
- Nem probléma – pattant fel Alice és feltáncolt a szobájukba, majd vissza és egy kis dobozka volt nála. – Már gondoltam mindenre. Emlékeztek, én láttam régen is, hogy Bella átváltozik, és előre vettem neki néhány kontaktlencsét. Tádám! – adta át a szerzeményét. Kinyitottam a kis tokot és egy pár sötétbarna lencse volt benne. – Tudom, hogy nem teljesen ugyanolyan színű, mint a szemed volt, de jobb, mint amilyen most. Néztél te már tükörbe, mióta felkeltél?
- Nem – válaszoltam és eszembe jutott, hogy valóban nem is láttam még magam, milyen vagyok. Alice már előttem is termett egy hatalmas, egész alakos tükörrel és felém fordította. Egy csodaszép lány nézett vissza rám, aki karcsú volt, hosszú, barna haja kicsit kócosan omlott a vállára, bőre hófehér volt, a szeme pedig vérvörös, ami kicsit rontotta az összképet. Meg sem tudtam szólalni a csodálkozástól. - Ez én lennék? – kérdeztem.
- Gyönyörű vagy – mondta Benjamin. Ránéztünk, ő pedig zavartan mosolygott. – De szerintem emberként sem lehettél kevésbé szép.
- Átlagos lány voltam. De most tetszik, amit látok. – És csakugyan, alig hittem el, hogy ez én vagyok. Feltettem a kontaktlencséket, hogy kipróbáljam és egész jól állt, bár tényleg nem volt teljesen olyan, mint a régi szín. – Ha sötétben találkoznék Charlie-val, szerintem nem lenne annyira feltűnő a változás.
- A másik nagy kérdés, hogy meg tudnád –e állni, hogy megöld – jegyezte meg Jasper. – Bár amit vadászat közben produkáltál, az elég nagy önuralmat bizonyít.
- Nem hiszem, hogy gond lesz – feleltem. Benjamin közben nem vette le a szemét rólam és jól esett, hogy érdeklődik irántam. Igazán kedves fiúnak tűnt és szerettem volna jobban megismerni, bár tudtam, hogy ez nem fog tetszeni mindenkinek, pláne Edwardnak nem, de tovább kellett lépnem. – Majd szólok Jacob Blacknek, hogy szervezzen meg egy találkozót apámmal, még mielőtt anyám ideér és tisztázom a dolgot.
- Szerintem Edwardnak is veled kellene mennie, és mi is figyelni fogunk titeket, ha esetleg valami baj lenne – javasolta Jasper.
- Csak Edward nehogy megint elszálljon – kuncogott Emmett, akit meglehetősen mulattatott bátyja balesete. – Tényleg, még mindig fent nyalogatja a sebeit?
- Már végeztem - szólt az emlegetett a lépcső tetejéről. – És szerintem is jobb, ha Bellával megyünk. Charlie nagyobb biztonságban lesz. – Ebben maradtunk. Láthatóan mindenki zavarban volt, nem tudták, hogy mit mondjanak és inkább felmentek a szobájukba. Benjamin megkapta az egyik vendégszobát és ő is magunkra hagyott minket. Percekig álltunk Edwarddal némán és nem is néztünk egymásra. Végül én törtem meg a csöndet.
- Charlie kedvéért hajlandó leszek veled menni, de utána marad minden így – mondtam neki.
- Bella, miért gyűlölsz ennyire?
- Én nem gyűlöllek. Csak ne kérd tőlem, hogy felejtsem el a történteket, mert nem vagyok rá képes. Amikor elhagytál, magaddal vitted egy részemet. Sokat szenvedtem miattad az elmúlt hónapokban, de szerettelek. Viszont most, hogy már vámpír vagyok, máshogy érzek. Nem gyűlöllek, de dühös vagyok. Egyelőre nem tudok neked megbocsájtani. Sajnálom. Tovább kell lépnünk.– El kellett fordulnom, hogy ne láthassam a fájdalmat az arcán, amit a szavaim okoztak neki. Kénytelen voltam kimondani, amit gondoltam, hogy megértse végre, mit tett velem. Tényleg haragudtam rá, de amellett ugyanúgy szerettem, mégsem akartam, hogy tudja.
- Megértelek és elfogadom a döntésedet –válaszolta halkan. – Elmegyünk Charlie-hoz, beszélünk vele és aztán elmegyek. Mikor szeretnél menni?
- Még ma, mihelyst besötétedik. – A faliórára néztem, ami delet mutatott, tehát volt még nagyjából hat óránk. – De nem szükséges elmenned, Esmének és a többieknek is nagyon hiányoznál. Egy darabig el leszünk, azt hiszem, aztán majd én elmegyek. Ha neked is megfelel.
- Ahogy szeretnéd… - Ennyi volt a beszélgetésünk. Felmentem a másik vendégszobába, ő pedig lent maradt. Eldőltem az ágyon és bámultam a plafont. Egyszer csak valaki kopogtatott az ajtómon, majd Alice dugta be a fejét.
- Bejöhetek? – kérdezte, de már bent is volt.
- Csak nyugodtan – hagytam rá, úgyis jó lett volna beszélnem az érzelmeimről.
- Látomásom volt – vágott bele rögtön.
- És miről? – érdeklődtem kíváncsian. Reméltem, hogy valami jót látott.
- Hm… Hát nem tudom, hogy jó –e így elébe menni a dolgoknak, de téged láttalak Benjivel.
- Komolyan? – lepődtem meg. Éreztem én, hogy lehet köztünk valami.
- Igen. És bár borzasztóan sajnálom a bátyámat, téged is szeretlek. A mi szemünkben mindig ti lesztek Bella és Edward, de el kell fogadnunk a döntésedet. Beszéltem erről Edwarddal is, mármint a döntésedről, és ő azt mondta, hogy jobban szeret téged mindennél, de nem fogja megakadályozni a boldogságodat.
- De Benről ugye nem tud?
- Nem. Mostanában egész jól el tudom zárni a gondolataimat előle. Szóval te és Ben…
- De hát nem is ismerjük még egymást.
- Ami késik, nem múlik – mondta barátnőm, majd átölelt és kiment. Szinte hallottam, hogyan forognak a kerekek a fejében, amint megtervezi, hogyan segítsen közbenjárni a boldogságom érdekében.
(Edward szemszöge)
Messziről hallottam a gondolataikat. A legharsányabb a Rosalie-é volt, aki folyamatosan zsörtölődött magában. Hol Bellát irigyelte szépsége miatt, hol engem szidott, amiért már megint itt kell lennie. Pedig most már nem volt oka haragudnia Bellára, mert ő is közénk tartozott. Carlisle próbált jó megoldást találni, hogyan lehetne elintézni Charlie-val a dolgot. Esme örült és szomorkodott egyszerre. Remélte, hogy Bella velünk marad és megbocsájt nekünk, amiért elhagytuk. Emmett rajtam mulatott, újra és újra lejátszotta magában a látványomat, amint értetlenkedve kaparom össze magam a földről, miután Bella pajzsa ellökött. Őt annyira nem érdekelték az események, neki mindegy volt, maradunk –e vagy tovább állunk. Jasper Bellán gondolkodott, a vadászat járt az eszében, ahogy Bella visszatartott lélegzettel uralkodik magán, hogy ne támadjon az emberekre. Csodálta Bella önuralmát, bár nem értette. A hosszú évek alatt rengeteg újszülött vámpírral volt alkalma találkozni, és mind ösztönösen öldökölt, vad volt és vérszomjas. Bella pedig úgy viselkedett, mint egy tapasztalt vámpír, semmi jelét nem mutatta a benne lakó szörnynek. Mindig is tudtam, hogy ő egy különleges lény. Már embernek is az volt. Ki más fogadta volna úgy a tényt, hogy vámpírok vagyunk, mint ő. Ki nem félt volna attól, hogy a fiú, akit szeret, egy napon majd nem bír ellenállni a vére csábító illatának és rátámad, hogy megölje. Bella tisztában volt ezzel a veszéllyel, de nem törődött vele. Szeretett engem, én pedig megbántottam. Azt hittem, hogy ezzel majd megvédem. Ehelyett csak még nagyobb veszélynek tettem ki, és tálcán kínáltam fel Victoriának.
Visszatértem a gondolatok hallgatásához. Alice gyermekdalokat énekelgetett magában, ami nem kicsit lepett meg. Mi ütött ebbe a lányba? – gondoltam, majd rájöttem, valószínűleg így akarja megakadályozni, hogy a fejébe lássak.
És akkor meghallottam Benjamin gondolatait: Éppen Bellában gyönyörködött. Az ő szemén át láthattam szerelmemet. Szavak nincsenek rá, milyen csodálatos volt. A sötétkék ruha, amit viselt, tökéletesen illett vékony alakjára, barna haja, aminek annyira imádtam az illatát régen, kicsit kócosan omlott csupasz vállára, vörös szemeit kiemelte hófehér, tökéletes bőre. Nekem emberként is a legszebb lány volt, de most még annál is gyönyörűbbnek láttam. Ben pedig épp azon gondolkodott, hogyan hódíthatná meg őt. Iszonyúan féltékeny lettem, de nem mutathattam ki.
Elindultam hozzájuk, hogy én is beszállhassak a megbeszélésbe, hogyan mondja el Bella az apjának, hogy újra együtt vagyunk és eljön velem Los Angelesbe, hogy velünk éljen. Bárcsak tényleg így lenne – gondoltam. – Kivéve Los Angelest, mert valószínűleg az az egyik legutolsó hely, ahova mennénk.
- Szerintem Edwardnak is veled kellene mennie, és mi is figyelni fogunk titeket, ha esetleg valami baj lenne – javasolta éppen Jasper.
- Csak nehogy megint elszálljon – kuncogott Emmett. Nem értettem, mi olyan vicces neki a balesetemen, bár ő egy nagy gyerek. - Tényleg, még mindig fent nyalogatja a sebeit?
- Már végeztem – szóltam le a lépcső tetejéről és lementem. - És szerintem is jobb, ha Bellával megyünk. Charlie nagyobb biztonságban lesz. – Ezután mindenki csendben maradt, majd felmentek a szobáikba. Ben megkapta az egyik vendégszobát és ő is távozott. Bellával percekig nem szólaltunk meg, majd ő törte meg a csöndet:
- Charlie kedvéért hajlandó leszek veled menni, de utána marad minden így – mondta.
- Bella, miért gyűlölsz ennyire? – kérdeztem.
- Én nem gyűlöllek. Csak ne kérd tőlem, hogy felejtsem el a történteket, mert nem vagyok rá képes. Amikor elhagytál, magaddal vitted egy részemet. Sokat szenvedtem miattad az elmúlt hónapokban, de szerettelek. Viszont most, hogy már vámpír vagyok, máshogy érzek. Nem gyűlöllek, de dühös vagyok. Egyelőre nem tudok neked megbocsájtani. Sajnálom. Tovább kell lépnünk. – Hidegzuhanyként értek a szavai. Elfordult tőlem, és ez még jobban fájt. Megértettem, hogy nem akar engem többet. Az én hazugságom visszafordult rám, de ez most igaz volt.
- Megértelek és elfogadom a döntésedet –válaszoltam halkan. – Elmegyünk Charlie-hoz, beszélünk vele és aztán elmegyek. Mikor szeretnél menni?
- Még ma, mihelyst besötétedik. – A faliórára nézett, ami delet mutatott, tehát volt még nagyjából hat óránk. – De nem szükséges elmenned, Esmének és a többieknek is nagyon hiányoznál. Egy darabig el leszünk, azt hiszem, aztán majd én elmegyek. Ha neked is megfelel.
- Ahogy szeretnéd… - Nem tudtam mit mondani ezek után. Felment az emeletre, Alice pedig nem sokkal később lejött hozzám.
- Beszélhetünk? – nézett rám szomorúan.
- Persze, Alice.
- Szereted? – szegezte nekem a kérdést.
- Persze, hogy szeretem. Mindennél jobban.
- Akkor meg miért nem harcolsz?
- Mert sokkal fontosabb, hogy ő boldog legyen. Ha ő nem akar velem lenni, nem erőltetem. – Láttam húgomon, hogy valami jár a fejében, de nem tudtam kiolvasni semmit, mert egyfolytában a gyerekdalokat énekelgette. Ahelyett, hogy megmagyarázta volna, hogy mit akar, felszaladt az emeletre, én pedig úgy döntöttem, elmegyek vadászni, hátha lenyugtat. Tévedtem.
2009. november 1., vasárnap
3. fejezet
(Edward szemszöge)
Nem tudtam kiverni a fejemből. Mindig csak rá gondoltam és szinte megőrültem, hogy nem lehetek vele. Már akkor rájöttem, hogy hibát követtem el, amikor eljöttem Forksból a többiek után, de nem mertem visszamenni. Meggyőztem magam róla, hogy jobb neki így. Nem volt mellettem biztonságban, és nem akartam kitenni őt veszélynek. És nem várhattam el tőle, hogy nekem szentelje az egész életét, pláne hogy egy plátói kapcsolatban éljen. Nem lett volna jogom hozzá, hogy megfosszam egy boldog családtól és az anyaság örömeitől, mert tőlem ezt nem kaphatta volna meg, és hiába lett volna hajlandó értem mindenre, tudtam, hogy előbb-utóbb vágyott volna ezekre a dolgokra. Én kicsi Bellám… Akárhányszor rá gondoltam, űr keletkezett bennem a hiányától, és néha már tényleg nem kellett sok ahhoz, hogy visszamenjek Forksba, bekopogjak az ablakán és könyörögjek neki, hogy bocsásson meg nekem és fogadjon vissza. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem tudok egy fedél alatt élni a családommal, mert minden gondolatuk Bella körül forgott, és igyekeztek eltitkolni előlem a sajnálatukat és a véleményüket, hogy nem értenek velem egyet. Kivéve Rosalie-t. Nos, ő nagyon dühös volt rám, amiért félbe kellett hagynunk az iskolát és el kellett költöznünk. Nem győzte a fejemhez vágni gondolatban, hogy mekkora idióta vagyok, és hogy ő előre tudta, hogy ez lesz, bár ez még csak a finomabb verzió, mert ő sokkal rosszabbra számított.
Alice volt a másik, aki borzasztóan idegesített, mert folyton győzködni próbált, hogy menjünk vissza, mert Bellának így nem lesz jó. Ezen kívül megmaradt a látomása, mi szerint Bella átváltozik. És Esme, drága anyám, folyton rosszkedvű volt, hiányzott neki Bella, és az egész forksi életünk. Jasper magát hibáztatta, gyötörte a lelkiismeret-furdalás, hiába próbáltuk meggyőzni, hogy véletlen baleset volt, hogy rátámadt Bellára és senki sem haragszik rá. Ráadásul a Denali család egyik tagja, Tanya kapva kapott az alkalmon, és újra megpróbált elcsábítani, bár csak a gondolatait küldte elég intenzíven felém. Én inkább úgy tettem, mint aki nem figyel rá, nem volt kedvem magyarázkodni neki.
Szóval el kellett jönnöm onnan, és meg sem álltam Dél-amerikáig, ahol mindig is szerettem lenni. Itt elidőzhettem ameddig akartam, tudtam, hogy békén fognak hagyni. Ismertem itt néhány vámpírt, akikkel már rég találkoztam, és örültek, amikor betoppantam hozzájuk. Ők is nem rég tértek át az állati vér fogyasztására. Nagyon jól el voltam velük, és az egyikükkel, Benjaminnal egész jól összebarátkoztunk. Nem tudtak Belláról és a szakításról, így nem kellett menekülnöm a gondolataik és sajnálatuk elől. Ben kíváncsi volt a többiekre, és azt terveztük, hogy néhány hónap múlva velem tart Alaszkába Carlisle-ékhoz.
De a néhány hónapból csak napok lettek. Amikor Alice felhívott és elmondta, hogy látomása volt, amiben Bella leugrik egy szikláról az óceánba és meghal, tudtam, hogy azonnal mennem kell. Nem hagyhattam, hogy az egyetlen lány, akit valaha szerettem, miattam eldobja magától az életét.
( Bella szemszöge)
Órák teltek el, mire megnyugodtam. Amikor Edward elment, nem hittem, hogy valaha viszont fogom őt látni, de úgy látszik, tévedtem. Nem tudtam, mihez kezdjek most. Bár már nem voltam az a sebezhető és törékeny ember, akit féltenie kellett volna, mégsem hittem, hogy akarni fog engem. Ha képes volt megszegni az ígéretét és elhagyni, ugyan miért jött volna vissza hozzám? Az járt a fejemben, hogy valószínűleg annak köszönhető, hogy most ő is itt van, hogy nem akart elszakadni a családjától. De mit kereshetnék én köztük? Úgysem élhetnénk együtt így, én legalábbis képtelen lennék rá. Látni, hogy éli az életét, és talán szánalomból a testvéréül fogad majd, én meg epekedek utána titokban… Nem, ezt nem tudnám elviselni – gondoltam.
Ekkor neszt hallottam egy mögöttem lévő bokorból. Felugrottam ijedtemben, és támadó pozíciót vettem fel.
- Ki van ott? – kérdeztem, de mikor megéreztem azt az erős kutya szagot, rájöttem, hogy Jake az, vagy valamelyik barátja. – Jake?
- Bella? – lépett elő Jacob, és döbbenten nézett rám. – Mi történt veled? Azt hittük, meghaltál. Követtük a nyomaidat egészen a szikla pereméig, és ebből arra következtettünk, hogy leugrottál és vízbe fulladtál.
- Így történt, bár nem a szó legszorosabb értelmében vagyok halott.
- Átváltoztál? Melyik mocskos vérszívó tette ezt veled? – Szegény barátom nehezen tudta leplezni megrökönyödését a kinézetem miatt.
- Victoria elkapott. Kihúzott a vízből, elhozott a Cullen házba és megpróbált megölni. – Megmutattam neki a hegeimet. – De Alice-ék idejében ideértek, vagyis még mielőtt megölt volna teljesen és elpusztították. Megmenteni már nem tudtak, így átváltoztam. Sajnálom, Jake.
- Miért ugrottál le a szikláról? – lépett közelebb hozzám és próbált a szemembe nézni, de én elfordítottam a tekintetemet. Szégyelltem magam előtte.
- Nézd, Jake, iszonyúan sajnálom, és nem várom el tőled, hogy megbocsáss. Charlie hogy van?
- Charlie el van keseredve. Harry Clearwater ugyanazon a napon kapott szívrohamot, amikor te eltűntél és meghalt. Charlie majd’ megőrül azóta. Saját magát okolja, úgy érzi, nem figyelt rád eléggé. Anyád is idejön. Keresik a testedet az óceánban. De mint látom, felesleges.
- Istenem, ebbe nem gondoltam bele. Arra számítottam, hogy előbb-utóbb majd mindenki megnyugszik.
- Hülyeség. Hogyan nyugodhattunk volna bele az elvesztésedbe? Szeretünk téged. És ez nem változik meg, még ha ilyen is lettél – nézett végig rajtam, és láttam a fájdalmat a szemében. - Bells, mondtam neked, hogy rám mindig számíthatsz. Miért tetted ezt? Amiatt a szemét miatt? Itt vannak még most is?
- Persze, itt is maradnak egy darabig. Én nem tudom, mi lesz velem. Velük nem maradhatok, úgyhogy el kell majd mennem valahova.
- Mégis hova? És minek? És hogyhogy nem ölöd sorra az embereket?
- Önfegyelem – vontam meg a vállam –, vagy valami ilyesmi. És azért nem maradhatok itt, mert nem tudnék Edwarddal együtt lakni.
- Szóval ti… - kezdte, de megráztam a fejem, és ő nem fejezte be a mondatot. – Azt hittem, ezt akarod. Hogy visszajöjjön.
- Még nem találkoztam vele. És nem lesz újra mi. Nem hiszem, hogy ő akarná, mivel egyértelműen a tudtomra adta, amikor elment, hogy nem akar engem – válaszoltam, aztán rájöttem, hogy ideje indulnom, mielőtt még keresni kezdenek. - Most ideje mennem. És Jake, ne haragudj!
- Nem haragszom. Ugye találkozunk még?
- Remélem.
- Mit mondjak Charlie-nak?
- Egyelőre semmit. Még kigondolom, és átbeszélem Carlisle-ékkal, mi legyen. Köszönöm. – Rossz volt látni Jake-et ilyen szomorúan, de tanácstalan voltam. Ha annak idején minden úgy alakul, ahogy azt elterveztük, lehet, hogy nem lennék még vámpír, de boldog lennék. És Jacob sem szenvedne miattam. De így… Elindultam és igyekeztem húzni az időt, hogy minél később érjek oda. Így is csak körülbelül tíz percet nyertem. A házban égtek a lámpák, de mozgás nem látszott. Beléptem a nappaliba és senki sem volt bent, csak Ő, Edward. Felállt, amikor meglátott és csodálkozva nézett rám. A lábaim megremegtek és gyorsan elfordítottam a tekintetemet róla.
- Bella, én… - szólított meg. – Én nem is tudom, hogy mit mondjak.
- Ne mondj semmit – feleltem és próbáltam nyugodtnak látszani. – A többiek hol vannak?
- Elmentek az erdőbe, hogy nyugodtan beszélhessünk kettőnkről.
- Felesleges volt, mert nincs olyan, hogy kettőnk. Vagy te és vagyok én. Amint tudok, elmegyek Forksból, csak előbb mondanom kell valamit Charlie-nak. – Edward meglepetten nézett rám, és én is csodálkoztam, hogy ilyen kemény is tudok lenni. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy van elég erőm, hogy ne omoljak össze, és Edward ne láthassa rajtam a fájdalmat. Nem tudtam, honnan ez a határozottság bennem, de örültem neki.
- Bella, sajnálom, hogy ez történt veled – mondta lassan. – Miért ugrottál le a szikláról?
- Szórakozásból – hazudtam. – Tudom, nem kellett volna, de most már mindegy. Te szeretnél itt maradni?
- Hát… Gondoltam rá, miért?
- Nem tudom, jó ötlet –e egy házban lennünk.
- Ugyan már, Bella, hát ennyire haragszol rám? Túl vagy rajtam? – Váratlanul ért ez a kérdés, és vettem egy mély levegőt.
- Igen – füllentettem és reméltem, nem veszi észre. – Volt időm átgondolni a dolgokat. És így, vámpírként még könnyebb a helyzetem. – Láttam a szemében a csalódottságot, hogy nem erre számított. – Mégis mit hittél – néztem rá dühüsen -, hogy visszatérsz, én pedig a karjaidba omlok? Most már elég jó lennék neked? – Edward szóhoz sem jutott, és úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép. Elindult felém, én pedig leblokkoltam. Most meg akar csókolni? Nem szabad hagynom, nem bírnék ki még egy csalódást – gondoltam. Minél közelebb ért hozzám, annál erősebben éreztem azt a különös érzést, mintha egy páncél vonná be a testemet, Edward pedig amekkora lendülettel jött, akkora lendülettel repült át a szoba másik végébe. A fal egy kicsit meg is repedt, amikor Edward neki csapódott, és egy pillanatig meg sem bírtam mozdulni a döbbenettől. Ekkor futottak be az ajtón a többiek és kíváncsian néztek ránk.
- Hát itt meg mi történt? – kérdezte Emmett. – Huhh, bratyó, jól elintézett a kiscsaj.
- Én… - dadogtam. – Nem akartam bántani.
- Nyugalom – mondta Carlisle. – Mondjátok el mi történt!
- Odamentem Bellához, és amikor hozzá akartam érni, hátra dobott valami. Mintha egy láthatatlan pajzsnak ütköztem volna – mesélte Edward.
- Zaklatott voltál, Bella? – nézett rám Jasper.
- Eléggé. Éreztem, hogy valami körém fonódik. És amikor Edward a közelembe ért, visszapattant róla.
- Hát ez fura – állapította meg Carlisle, majd Edwardhoz fordult. – Tudsz olvasni a gondolataiban?
- Nem.
- Hm… - A családfő néhány másodpercig töprengett valamin, aztán rám nézett. – Úgy tűnik, ez lesz a képességed. A pajzsod. Ami végül is meg volt már emberként is, és ez csak erősebb lett az átváltozásoddal. Most már nem csak mentális, hanem fizikai védelmet is nyújt mások ellen. Csak azt engedi közel hozzád, akit te akarsz. – Nem volt ellenemre, amit mondott. Amikor ránéztem Edwardra, csalódottság csillogott a szemében. Nem mondott semmit, csak felment az emeletre, és a többiek sajnálkozva néztek utána. Ekkor valaki megköszörülte a torkát.
- Jaj, de udvariatlanok vagyunk – szólalt meg Esme zavartan. – Bella, ő itt Benjamin, egy kedves barátunk Dél-amerikából. – Ránéztem az említettre és kezet fogtunk üdvözlésképpen. Belenéztem gyönyörű, karamellszín szemeibe és rögtön tudtam, hogy ő lesz az, aki begyógyítja majd sebeimet.
Nem tudtam kiverni a fejemből. Mindig csak rá gondoltam és szinte megőrültem, hogy nem lehetek vele. Már akkor rájöttem, hogy hibát követtem el, amikor eljöttem Forksból a többiek után, de nem mertem visszamenni. Meggyőztem magam róla, hogy jobb neki így. Nem volt mellettem biztonságban, és nem akartam kitenni őt veszélynek. És nem várhattam el tőle, hogy nekem szentelje az egész életét, pláne hogy egy plátói kapcsolatban éljen. Nem lett volna jogom hozzá, hogy megfosszam egy boldog családtól és az anyaság örömeitől, mert tőlem ezt nem kaphatta volna meg, és hiába lett volna hajlandó értem mindenre, tudtam, hogy előbb-utóbb vágyott volna ezekre a dolgokra. Én kicsi Bellám… Akárhányszor rá gondoltam, űr keletkezett bennem a hiányától, és néha már tényleg nem kellett sok ahhoz, hogy visszamenjek Forksba, bekopogjak az ablakán és könyörögjek neki, hogy bocsásson meg nekem és fogadjon vissza. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem tudok egy fedél alatt élni a családommal, mert minden gondolatuk Bella körül forgott, és igyekeztek eltitkolni előlem a sajnálatukat és a véleményüket, hogy nem értenek velem egyet. Kivéve Rosalie-t. Nos, ő nagyon dühös volt rám, amiért félbe kellett hagynunk az iskolát és el kellett költöznünk. Nem győzte a fejemhez vágni gondolatban, hogy mekkora idióta vagyok, és hogy ő előre tudta, hogy ez lesz, bár ez még csak a finomabb verzió, mert ő sokkal rosszabbra számított.
Alice volt a másik, aki borzasztóan idegesített, mert folyton győzködni próbált, hogy menjünk vissza, mert Bellának így nem lesz jó. Ezen kívül megmaradt a látomása, mi szerint Bella átváltozik. És Esme, drága anyám, folyton rosszkedvű volt, hiányzott neki Bella, és az egész forksi életünk. Jasper magát hibáztatta, gyötörte a lelkiismeret-furdalás, hiába próbáltuk meggyőzni, hogy véletlen baleset volt, hogy rátámadt Bellára és senki sem haragszik rá. Ráadásul a Denali család egyik tagja, Tanya kapva kapott az alkalmon, és újra megpróbált elcsábítani, bár csak a gondolatait küldte elég intenzíven felém. Én inkább úgy tettem, mint aki nem figyel rá, nem volt kedvem magyarázkodni neki.
Szóval el kellett jönnöm onnan, és meg sem álltam Dél-amerikáig, ahol mindig is szerettem lenni. Itt elidőzhettem ameddig akartam, tudtam, hogy békén fognak hagyni. Ismertem itt néhány vámpírt, akikkel már rég találkoztam, és örültek, amikor betoppantam hozzájuk. Ők is nem rég tértek át az állati vér fogyasztására. Nagyon jól el voltam velük, és az egyikükkel, Benjaminnal egész jól összebarátkoztunk. Nem tudtak Belláról és a szakításról, így nem kellett menekülnöm a gondolataik és sajnálatuk elől. Ben kíváncsi volt a többiekre, és azt terveztük, hogy néhány hónap múlva velem tart Alaszkába Carlisle-ékhoz.
De a néhány hónapból csak napok lettek. Amikor Alice felhívott és elmondta, hogy látomása volt, amiben Bella leugrik egy szikláról az óceánba és meghal, tudtam, hogy azonnal mennem kell. Nem hagyhattam, hogy az egyetlen lány, akit valaha szerettem, miattam eldobja magától az életét.
( Bella szemszöge)
Órák teltek el, mire megnyugodtam. Amikor Edward elment, nem hittem, hogy valaha viszont fogom őt látni, de úgy látszik, tévedtem. Nem tudtam, mihez kezdjek most. Bár már nem voltam az a sebezhető és törékeny ember, akit féltenie kellett volna, mégsem hittem, hogy akarni fog engem. Ha képes volt megszegni az ígéretét és elhagyni, ugyan miért jött volna vissza hozzám? Az járt a fejemben, hogy valószínűleg annak köszönhető, hogy most ő is itt van, hogy nem akart elszakadni a családjától. De mit kereshetnék én köztük? Úgysem élhetnénk együtt így, én legalábbis képtelen lennék rá. Látni, hogy éli az életét, és talán szánalomból a testvéréül fogad majd, én meg epekedek utána titokban… Nem, ezt nem tudnám elviselni – gondoltam.
Ekkor neszt hallottam egy mögöttem lévő bokorból. Felugrottam ijedtemben, és támadó pozíciót vettem fel.
- Ki van ott? – kérdeztem, de mikor megéreztem azt az erős kutya szagot, rájöttem, hogy Jake az, vagy valamelyik barátja. – Jake?
- Bella? – lépett elő Jacob, és döbbenten nézett rám. – Mi történt veled? Azt hittük, meghaltál. Követtük a nyomaidat egészen a szikla pereméig, és ebből arra következtettünk, hogy leugrottál és vízbe fulladtál.
- Így történt, bár nem a szó legszorosabb értelmében vagyok halott.
- Átváltoztál? Melyik mocskos vérszívó tette ezt veled? – Szegény barátom nehezen tudta leplezni megrökönyödését a kinézetem miatt.
- Victoria elkapott. Kihúzott a vízből, elhozott a Cullen házba és megpróbált megölni. – Megmutattam neki a hegeimet. – De Alice-ék idejében ideértek, vagyis még mielőtt megölt volna teljesen és elpusztították. Megmenteni már nem tudtak, így átváltoztam. Sajnálom, Jake.
- Miért ugrottál le a szikláról? – lépett közelebb hozzám és próbált a szemembe nézni, de én elfordítottam a tekintetemet. Szégyelltem magam előtte.
- Nézd, Jake, iszonyúan sajnálom, és nem várom el tőled, hogy megbocsáss. Charlie hogy van?
- Charlie el van keseredve. Harry Clearwater ugyanazon a napon kapott szívrohamot, amikor te eltűntél és meghalt. Charlie majd’ megőrül azóta. Saját magát okolja, úgy érzi, nem figyelt rád eléggé. Anyád is idejön. Keresik a testedet az óceánban. De mint látom, felesleges.
- Istenem, ebbe nem gondoltam bele. Arra számítottam, hogy előbb-utóbb majd mindenki megnyugszik.
- Hülyeség. Hogyan nyugodhattunk volna bele az elvesztésedbe? Szeretünk téged. És ez nem változik meg, még ha ilyen is lettél – nézett végig rajtam, és láttam a fájdalmat a szemében. - Bells, mondtam neked, hogy rám mindig számíthatsz. Miért tetted ezt? Amiatt a szemét miatt? Itt vannak még most is?
- Persze, itt is maradnak egy darabig. Én nem tudom, mi lesz velem. Velük nem maradhatok, úgyhogy el kell majd mennem valahova.
- Mégis hova? És minek? És hogyhogy nem ölöd sorra az embereket?
- Önfegyelem – vontam meg a vállam –, vagy valami ilyesmi. És azért nem maradhatok itt, mert nem tudnék Edwarddal együtt lakni.
- Szóval ti… - kezdte, de megráztam a fejem, és ő nem fejezte be a mondatot. – Azt hittem, ezt akarod. Hogy visszajöjjön.
- Még nem találkoztam vele. És nem lesz újra mi. Nem hiszem, hogy ő akarná, mivel egyértelműen a tudtomra adta, amikor elment, hogy nem akar engem – válaszoltam, aztán rájöttem, hogy ideje indulnom, mielőtt még keresni kezdenek. - Most ideje mennem. És Jake, ne haragudj!
- Nem haragszom. Ugye találkozunk még?
- Remélem.
- Mit mondjak Charlie-nak?
- Egyelőre semmit. Még kigondolom, és átbeszélem Carlisle-ékkal, mi legyen. Köszönöm. – Rossz volt látni Jake-et ilyen szomorúan, de tanácstalan voltam. Ha annak idején minden úgy alakul, ahogy azt elterveztük, lehet, hogy nem lennék még vámpír, de boldog lennék. És Jacob sem szenvedne miattam. De így… Elindultam és igyekeztem húzni az időt, hogy minél később érjek oda. Így is csak körülbelül tíz percet nyertem. A házban égtek a lámpák, de mozgás nem látszott. Beléptem a nappaliba és senki sem volt bent, csak Ő, Edward. Felállt, amikor meglátott és csodálkozva nézett rám. A lábaim megremegtek és gyorsan elfordítottam a tekintetemet róla.
- Bella, én… - szólított meg. – Én nem is tudom, hogy mit mondjak.
- Ne mondj semmit – feleltem és próbáltam nyugodtnak látszani. – A többiek hol vannak?
- Elmentek az erdőbe, hogy nyugodtan beszélhessünk kettőnkről.
- Felesleges volt, mert nincs olyan, hogy kettőnk. Vagy te és vagyok én. Amint tudok, elmegyek Forksból, csak előbb mondanom kell valamit Charlie-nak. – Edward meglepetten nézett rám, és én is csodálkoztam, hogy ilyen kemény is tudok lenni. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy van elég erőm, hogy ne omoljak össze, és Edward ne láthassa rajtam a fájdalmat. Nem tudtam, honnan ez a határozottság bennem, de örültem neki.
- Bella, sajnálom, hogy ez történt veled – mondta lassan. – Miért ugrottál le a szikláról?
- Szórakozásból – hazudtam. – Tudom, nem kellett volna, de most már mindegy. Te szeretnél itt maradni?
- Hát… Gondoltam rá, miért?
- Nem tudom, jó ötlet –e egy házban lennünk.
- Ugyan már, Bella, hát ennyire haragszol rám? Túl vagy rajtam? – Váratlanul ért ez a kérdés, és vettem egy mély levegőt.
- Igen – füllentettem és reméltem, nem veszi észre. – Volt időm átgondolni a dolgokat. És így, vámpírként még könnyebb a helyzetem. – Láttam a szemében a csalódottságot, hogy nem erre számított. – Mégis mit hittél – néztem rá dühüsen -, hogy visszatérsz, én pedig a karjaidba omlok? Most már elég jó lennék neked? – Edward szóhoz sem jutott, és úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép. Elindult felém, én pedig leblokkoltam. Most meg akar csókolni? Nem szabad hagynom, nem bírnék ki még egy csalódást – gondoltam. Minél közelebb ért hozzám, annál erősebben éreztem azt a különös érzést, mintha egy páncél vonná be a testemet, Edward pedig amekkora lendülettel jött, akkora lendülettel repült át a szoba másik végébe. A fal egy kicsit meg is repedt, amikor Edward neki csapódott, és egy pillanatig meg sem bírtam mozdulni a döbbenettől. Ekkor futottak be az ajtón a többiek és kíváncsian néztek ránk.
- Hát itt meg mi történt? – kérdezte Emmett. – Huhh, bratyó, jól elintézett a kiscsaj.
- Én… - dadogtam. – Nem akartam bántani.
- Nyugalom – mondta Carlisle. – Mondjátok el mi történt!
- Odamentem Bellához, és amikor hozzá akartam érni, hátra dobott valami. Mintha egy láthatatlan pajzsnak ütköztem volna – mesélte Edward.
- Zaklatott voltál, Bella? – nézett rám Jasper.
- Eléggé. Éreztem, hogy valami körém fonódik. És amikor Edward a közelembe ért, visszapattant róla.
- Hát ez fura – állapította meg Carlisle, majd Edwardhoz fordult. – Tudsz olvasni a gondolataiban?
- Nem.
- Hm… - A családfő néhány másodpercig töprengett valamin, aztán rám nézett. – Úgy tűnik, ez lesz a képességed. A pajzsod. Ami végül is meg volt már emberként is, és ez csak erősebb lett az átváltozásoddal. Most már nem csak mentális, hanem fizikai védelmet is nyújt mások ellen. Csak azt engedi közel hozzád, akit te akarsz. – Nem volt ellenemre, amit mondott. Amikor ránéztem Edwardra, csalódottság csillogott a szemében. Nem mondott semmit, csak felment az emeletre, és a többiek sajnálkozva néztek utána. Ekkor valaki megköszörülte a torkát.
- Jaj, de udvariatlanok vagyunk – szólalt meg Esme zavartan. – Bella, ő itt Benjamin, egy kedves barátunk Dél-amerikából. – Ránéztem az említettre és kezet fogtunk üdvözlésképpen. Belenéztem gyönyörű, karamellszín szemeibe és rögtön tudtam, hogy ő lesz az, aki begyógyítja majd sebeimet.
2009. október 31., szombat
2. fejezet
Kénytelen voltam felébredni, bár még várni akartam vele, de ahogy automatikusan levegőt vettem, égetni kezdte torkomat a vérszomj. Nagyon fura volt, és meglehetősen kellemetlen, de valahogy nem tudtam foglalkozni vele, mert jobban izgatott, hogy ott voltam, ahol mindig is lenni akartam: a Cullenek közt, vámpírként. Kinyitottam a szemeimet, és körbe pásztáztam a szobát. Szinte a legapróbb porszemeket is láttam a levegőben, éreztem a többiek édes és üde illatát, mindegyikükét külön-külön, mintha egy virágokkal teli réten lettem volna. Kinéztem az ablakon, csak a Hold és a csillagok világítottak. Tehát éjszaka van. Edwardot kivéve mind ott voltak, és szemük izgatottan csillogott.
- Helló – suttogtam rekedten, és felültem.
- Jaj, Bella! Úgy örülök – indult el felém kitárt karokkal Alice, de Jasper visszahúzta.
- Kicsim, vigyázz vele! – mondta neki halkan. – Ő még újszülött, és veszélyes lehet. – Nem értettem, miért fél ti tőlem, hisz tudhatná, hogy nem lennék képes bántani senkit. Lekászálódtam az ágyról, megráztam a hajamat és kihúztam magam. Ők kíváncsian várták, mit fogok tenni.
- Ne aggódjatok – szóltam hozzájuk, és meglepődtem a hangomon, ami sokkal tisztább volt, mint azelőtt, szinte csilingelt -, nem fogok bántani senkit. Mi történt? Azon kívül, hogy most már én is vámpír vagyok.
- Alice-nek volt egy látomása – kezdte Carlsile -, mi szerint leugrasz egy szikláról az óceánba, és megfulladsz. Ezért idejöttünk, amilyen gyorsan csak tudtunk, és megéreztük Victoria szagát. – Hirtelen megrohantak az emlékek, és megnéztem a sebhelyeimet. Mindkét csuklómon látszott a heg, ahol megharapott. Továbbá volt még egy-egy fogsornyom mindkét alkaromon, és egyet ki tudtam tapintani a nyakamon is. – Idáig követtük a nyomát – folytatta -, és itt találtunk rátok, éppen végezni próbált veled.
- Igen, emlékszem. És most hol van? Ugye nem menekült el?
- Nem, sikerült elkapnunk és elpusztítottuk – felelte Jasper, Emmett pedig elégedetten vigyorgott.
- Viszont annyi méreg került a szervezetedbe, és annyira szétterjedt már az ereidben, hogy lehetetlenség lett volna kiszívni, a másik probléma pedig az volt, hogy túl sok vért vesztettél, mire ideértünk. Nem tudtalak megmenteni, sajnálom – nézett rám bocsánatkérően Carlisle, és a vállamra tette a kezét.
- Ne sajnáljátok – válaszoltam. – Úgyis ezt akartam, nem? Majd csak megbirkózom vele valahogy. Köszönöm, hogy megmentettetek Victoriától.
- Úgy hiányoztál, Bella – borult a nyakamba Alice, és majdnem sírt, amitől én is elérzékenyültem. – Hiba volt elmennünk, nem lett volna szabad magadra hagynunk téged. Kérlek, ne haragudj ránk!
- Alice, azt tettétek, amit jónak láttatok. Senki sem hibás itt, csak én. Nem kellett volna leugranom a szikláról.
- Apropó, sziklaugrás – tolt el egy kicsit magától Alice, hogy a szemembe tudjon nézni. – Mégis mi a fenét gondoltál? Mire volt jó ez az egész?
- Én csak… - kezdtem, de nem tudtam válaszolni. Arra gondoltam, vajon Edward hall-e minket, és hogyhogy nem bukkant még fel. És akkor eszembe jutott, hogy biztosan azért nincs itt, mert egyáltalán nem érdekli, hogy élek –e vagy halok, és nem tartott a családjával.
- Jól van, Bella, ráérsz később is elmesélni – lépett hozzám Esme, és megöleltük egymást. – Nem vagy szomjas?
- Nem is tudom –Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy az vagyok –e. Éreztem a kaparást a torkomban, de jobban érdekeltek ők.
- Hihetetlen vagy, Bella – rázta fejét értetlenül Jasper, mire mindenki felé fordult. – Érzem, hogy bizonytalan vagy, kíváncsi és szomorú. De hogy vad és vérszomjas lennél, mint egy normális újszülött, azt egyáltalán nem.
- Biztosan azért, mert nem vagyok normális – húztam el egy kicsit a számat. – De ha sokáig emlegetitek, valószínűleg szomjas leszek. Úgyhogy felőlem mehetünk vadászni.
- Oké – mondta Carlisle. – Ki megy Bellával? Addig az itt maradókkal rendbe tesszük a házat, hogy lakható legyen.
- Hogy érted ezt? – fordultam felé.
- Szerinted? – vigyorgott Emmett.
- Visszajöttök?
- Hát persze, buta Bella – nevetett Alice. – Most már te is közénk tartozol, bár ez eddig sem volt másképp, csak volt egy kis szünet.
- Nekem nem így tűnt – jegyeztem meg, majd eszembe jutott, hogy nem kellene –e átöltöznöm, de láttam, hogy valaki már adott rám ruhát, és a stílusából arra következtettem, hogy valószínűleg Alice lehetett az, mert egy eléggé merész kivágású, sötétkék, pántos ruha volt rajtam és ugyanolyan színű tűsarkú. – Alice, ebben hogy fogok vadászni? – mutattam végig magamon, ő meg elnevette magát.
- Majd meglátod, milyen könnyű lesz – mondta. – Nyugi, most már nem leszel ügyetlen.
- Ajánlom.
Alice és Jasper kísért el az első vadászatomra. Az ablakon keresztül távoztunk, és meglepetésemre valóban nem volt gondom a leérkezéssel az egy emeletnyi magasságból, és amikor át kellett ugrani a Cullen birtokot és az erdőt elválasztó folyót, kis nekifutással sikerült úgy elrugaszkodnom, hogy a másik partra érkezzek. Simán vettem minden akadályt, és ez elégedettséggel töltött el. Elég sokat futottunk a fák között, és amikor biztonságos terepre érkeztünk, elég távol az emberektől, megálltunk.
- Most mit csináljak? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy kell vadászni.
- Csak várj és szimatolj – felelte Jasper. – Érzed, mit hoz a szél? – Kicsit felemeltem az orromat, és azt tettem, amit Jasper mondott. Nem is kellett sokat várni, édeskés illatot sodort felénk a szellő, mire a torkomban még erősebb lett a tűz, és nagyon megkívántam a szag forrásának vérét. Támadóállásba ereszkedtem, majd osonni kezdtem.
- Várj még – állított meg Jasper. – Először mérd fel a terepet! Honnan jön az illat? És hallgatózz! Hány szív dobogását hallod?
- Ümm… Négyet? – próbálkoztam, de már nagyon oltani akartam a szomjamat.
- Majdnem. Ötöt. Négy nőstény és egy hím.
- Enyém a hím – suttogtam, és végre elindultunk.
- Óvatosan közelítsd meg őket, nehogy megneszeljék, hogy itt vagyunk! – tanácsolta Alice. Olyan halkan közeledtem a szarvasok felé, amilyen halkan csak bírtam. Amikor már elég közel kerültem a kiszemelt hím felé, lendületet vettem és elrugaszkodtam. Elkaptam a nyakánál fogva, mire az állat rémülten próbált elmenekülni, amitől a többi vad is futásnak eredt, de Alice és Jasper elkapott közülük is egyet-egyet. Sikerült leterítenem a szarvast, belemélyesztettem a fogaimat a nyakába, és élvezettel kezdtem el szívni a vérét. Lassan folyt végig az édeskés nedű a torkomon, és egyre enyhébb lett a szomjam. Ekkor hirtelen megéreztem egy még finomabb illatot, és már nem is érdekelt a szarvas. Eldobtam az élettelen testet, és az új zsákmányom felé vettem az irányt. Alice és Jasper is észrevették, amit én, és ijedten néztek először egymásra, aztán rám, majd egyszerre kiáltották:
- Ne, Bella! – De az én agyamat elöntötte a köd, és rohanni kezdtem áldozatom felé. Barátaim mögöttem futottak, de nem tudtak utolérni. Lelassítottam, amikor már közelről éreztem az illatot. Osonni kezdtem, és meglapultam egy bokor mögött. Megláttam a tábortüzet, és a két túrázót, aztán amilyen hirtelen jött a szomjúság, olyan hamar el is múlt. Persze még éreztem a kaparást a torkomban, de elviselhető volt.
- Bella, térj észhez – suttogta mögöttem Alice. – Ezek emberek. Ne lélegezz!
- Tudom, ne izgulj! – nyugtattam meg. – Nem akarom bántani őket. Elmúlt a szomjam.
- Komolyan beszélsz? – hökkent meg Jasper.
- Igen. Gyertek, menjünk!
- Megijesztettél minket – mondta Alice, mikor már hazafelé tartottunk.
- Tényleg elképesztő, hogy ennyire uralkodni tudsz a szomjadon, egynapos létedre – közölte Jasper még mindig hitetlenkedve és megállt.
- És az jó? – néztem rá.
- Persze, hogy jó. Ha Edward ezt látná… - Hirtelen Alice oldalba bökte, Jasper pedig elharapta a mondatot. Megint éreztem a lyukat a mellkasomban, pedig már nem is dobogott a szívem. Azt hittem, ez el fog múlni, ha meghalok, de nem így lett. Edward említése ugyanolyan fájdalmat okozott, mint ezelőtt. Elfordultam tőlük, hogy ne lássák a kínomat, de nem csaphattam be őket.
- Mi a baj, Bella? – fordított maga felé Alice.
- Ó, anyám – szólalt meg Jasper. – Bella, én el sem tudtam képzelni, hogy ennyire szenvedsz. Szinte nekem fáj. Ezért tetted, ugye? Ezért akartál meghalni. Ha ő ezt tudná…
- Szegénykém – ölelt át barátnőm. – Én megmondtam neki, hogy ez lesz, de ő biztos volt benne, hogy hamar elfelejted, mert az emberek memóriája olyan, mint a szita.
- Igen, ezt nekem is mondta – suttogtam elgyötörten. - Minden szavára tisztán emlékszem. Minden egyes nap, mióta elmentetek, eszembe jut, miket mondott, amíg együtt voltunk, és szavai is, amikor szakított velem. És ezt soha nem tudnám elfelejteni. Lyukat hagyott a szívem helyén, ami nem tud összeforrni. És igen, Jasper, ezért ugrottam le arról a szikláról. Hogy végre megszűnjön ez a fájdalom. Nem tudtam tovább elviselni.
- Mit mondott, miért megyünk el?
- Mert nem vagyok elég jó neki, és hogy nem szeret már. Hogy mellettem nem tud önmaga lenni, és belefáradt.
- Ezt nem említette, szerintem nem igaz – mondta Alice, majd megmerevedett és elrévedt tekintettel nézett a semmibe, de néhány másodperc múlva magához tért. – Hát, amint hazaértünk, lesz alkalmad megbeszélni vele mindent. És magával hozta Bent is Dél-amerikából, remek. Már rég láttam.
- Otthon van? – kérdeztem ijedten. Még nem voltam felkészülve a találkozásra. Nem tudtam, mit mondjak neki. És egyáltalán minek jött ő ide? Ssak fájdalmat fog nekem megint okozni. – Alice, menjetek előre, én egy kicsit szeretném összeszedni a gondolataimat, jó?
- Persze, de siess! – Megvártam, míg elmennek, és amikor már hallótávolságon kívül kerültek, leültem egy kidőlt fára és könnyek nélkül zokogni kezdtem.
- Helló – suttogtam rekedten, és felültem.
- Jaj, Bella! Úgy örülök – indult el felém kitárt karokkal Alice, de Jasper visszahúzta.
- Kicsim, vigyázz vele! – mondta neki halkan. – Ő még újszülött, és veszélyes lehet. – Nem értettem, miért fél ti tőlem, hisz tudhatná, hogy nem lennék képes bántani senkit. Lekászálódtam az ágyról, megráztam a hajamat és kihúztam magam. Ők kíváncsian várták, mit fogok tenni.
- Ne aggódjatok – szóltam hozzájuk, és meglepődtem a hangomon, ami sokkal tisztább volt, mint azelőtt, szinte csilingelt -, nem fogok bántani senkit. Mi történt? Azon kívül, hogy most már én is vámpír vagyok.
- Alice-nek volt egy látomása – kezdte Carlsile -, mi szerint leugrasz egy szikláról az óceánba, és megfulladsz. Ezért idejöttünk, amilyen gyorsan csak tudtunk, és megéreztük Victoria szagát. – Hirtelen megrohantak az emlékek, és megnéztem a sebhelyeimet. Mindkét csuklómon látszott a heg, ahol megharapott. Továbbá volt még egy-egy fogsornyom mindkét alkaromon, és egyet ki tudtam tapintani a nyakamon is. – Idáig követtük a nyomát – folytatta -, és itt találtunk rátok, éppen végezni próbált veled.
- Igen, emlékszem. És most hol van? Ugye nem menekült el?
- Nem, sikerült elkapnunk és elpusztítottuk – felelte Jasper, Emmett pedig elégedetten vigyorgott.
- Viszont annyi méreg került a szervezetedbe, és annyira szétterjedt már az ereidben, hogy lehetetlenség lett volna kiszívni, a másik probléma pedig az volt, hogy túl sok vért vesztettél, mire ideértünk. Nem tudtalak megmenteni, sajnálom – nézett rám bocsánatkérően Carlisle, és a vállamra tette a kezét.
- Ne sajnáljátok – válaszoltam. – Úgyis ezt akartam, nem? Majd csak megbirkózom vele valahogy. Köszönöm, hogy megmentettetek Victoriától.
- Úgy hiányoztál, Bella – borult a nyakamba Alice, és majdnem sírt, amitől én is elérzékenyültem. – Hiba volt elmennünk, nem lett volna szabad magadra hagynunk téged. Kérlek, ne haragudj ránk!
- Alice, azt tettétek, amit jónak láttatok. Senki sem hibás itt, csak én. Nem kellett volna leugranom a szikláról.
- Apropó, sziklaugrás – tolt el egy kicsit magától Alice, hogy a szemembe tudjon nézni. – Mégis mi a fenét gondoltál? Mire volt jó ez az egész?
- Én csak… - kezdtem, de nem tudtam válaszolni. Arra gondoltam, vajon Edward hall-e minket, és hogyhogy nem bukkant még fel. És akkor eszembe jutott, hogy biztosan azért nincs itt, mert egyáltalán nem érdekli, hogy élek –e vagy halok, és nem tartott a családjával.
- Jól van, Bella, ráérsz később is elmesélni – lépett hozzám Esme, és megöleltük egymást. – Nem vagy szomjas?
- Nem is tudom –Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy az vagyok –e. Éreztem a kaparást a torkomban, de jobban érdekeltek ők.
- Hihetetlen vagy, Bella – rázta fejét értetlenül Jasper, mire mindenki felé fordult. – Érzem, hogy bizonytalan vagy, kíváncsi és szomorú. De hogy vad és vérszomjas lennél, mint egy normális újszülött, azt egyáltalán nem.
- Biztosan azért, mert nem vagyok normális – húztam el egy kicsit a számat. – De ha sokáig emlegetitek, valószínűleg szomjas leszek. Úgyhogy felőlem mehetünk vadászni.
- Oké – mondta Carlisle. – Ki megy Bellával? Addig az itt maradókkal rendbe tesszük a házat, hogy lakható legyen.
- Hogy érted ezt? – fordultam felé.
- Szerinted? – vigyorgott Emmett.
- Visszajöttök?
- Hát persze, buta Bella – nevetett Alice. – Most már te is közénk tartozol, bár ez eddig sem volt másképp, csak volt egy kis szünet.
- Nekem nem így tűnt – jegyeztem meg, majd eszembe jutott, hogy nem kellene –e átöltöznöm, de láttam, hogy valaki már adott rám ruhát, és a stílusából arra következtettem, hogy valószínűleg Alice lehetett az, mert egy eléggé merész kivágású, sötétkék, pántos ruha volt rajtam és ugyanolyan színű tűsarkú. – Alice, ebben hogy fogok vadászni? – mutattam végig magamon, ő meg elnevette magát.
- Majd meglátod, milyen könnyű lesz – mondta. – Nyugi, most már nem leszel ügyetlen.
- Ajánlom.
Alice és Jasper kísért el az első vadászatomra. Az ablakon keresztül távoztunk, és meglepetésemre valóban nem volt gondom a leérkezéssel az egy emeletnyi magasságból, és amikor át kellett ugrani a Cullen birtokot és az erdőt elválasztó folyót, kis nekifutással sikerült úgy elrugaszkodnom, hogy a másik partra érkezzek. Simán vettem minden akadályt, és ez elégedettséggel töltött el. Elég sokat futottunk a fák között, és amikor biztonságos terepre érkeztünk, elég távol az emberektől, megálltunk.
- Most mit csináljak? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy kell vadászni.
- Csak várj és szimatolj – felelte Jasper. – Érzed, mit hoz a szél? – Kicsit felemeltem az orromat, és azt tettem, amit Jasper mondott. Nem is kellett sokat várni, édeskés illatot sodort felénk a szellő, mire a torkomban még erősebb lett a tűz, és nagyon megkívántam a szag forrásának vérét. Támadóállásba ereszkedtem, majd osonni kezdtem.
- Várj még – állított meg Jasper. – Először mérd fel a terepet! Honnan jön az illat? És hallgatózz! Hány szív dobogását hallod?
- Ümm… Négyet? – próbálkoztam, de már nagyon oltani akartam a szomjamat.
- Majdnem. Ötöt. Négy nőstény és egy hím.
- Enyém a hím – suttogtam, és végre elindultunk.
- Óvatosan közelítsd meg őket, nehogy megneszeljék, hogy itt vagyunk! – tanácsolta Alice. Olyan halkan közeledtem a szarvasok felé, amilyen halkan csak bírtam. Amikor már elég közel kerültem a kiszemelt hím felé, lendületet vettem és elrugaszkodtam. Elkaptam a nyakánál fogva, mire az állat rémülten próbált elmenekülni, amitől a többi vad is futásnak eredt, de Alice és Jasper elkapott közülük is egyet-egyet. Sikerült leterítenem a szarvast, belemélyesztettem a fogaimat a nyakába, és élvezettel kezdtem el szívni a vérét. Lassan folyt végig az édeskés nedű a torkomon, és egyre enyhébb lett a szomjam. Ekkor hirtelen megéreztem egy még finomabb illatot, és már nem is érdekelt a szarvas. Eldobtam az élettelen testet, és az új zsákmányom felé vettem az irányt. Alice és Jasper is észrevették, amit én, és ijedten néztek először egymásra, aztán rám, majd egyszerre kiáltották:
- Ne, Bella! – De az én agyamat elöntötte a köd, és rohanni kezdtem áldozatom felé. Barátaim mögöttem futottak, de nem tudtak utolérni. Lelassítottam, amikor már közelről éreztem az illatot. Osonni kezdtem, és meglapultam egy bokor mögött. Megláttam a tábortüzet, és a két túrázót, aztán amilyen hirtelen jött a szomjúság, olyan hamar el is múlt. Persze még éreztem a kaparást a torkomban, de elviselhető volt.
- Bella, térj észhez – suttogta mögöttem Alice. – Ezek emberek. Ne lélegezz!
- Tudom, ne izgulj! – nyugtattam meg. – Nem akarom bántani őket. Elmúlt a szomjam.
- Komolyan beszélsz? – hökkent meg Jasper.
- Igen. Gyertek, menjünk!
- Megijesztettél minket – mondta Alice, mikor már hazafelé tartottunk.
- Tényleg elképesztő, hogy ennyire uralkodni tudsz a szomjadon, egynapos létedre – közölte Jasper még mindig hitetlenkedve és megállt.
- És az jó? – néztem rá.
- Persze, hogy jó. Ha Edward ezt látná… - Hirtelen Alice oldalba bökte, Jasper pedig elharapta a mondatot. Megint éreztem a lyukat a mellkasomban, pedig már nem is dobogott a szívem. Azt hittem, ez el fog múlni, ha meghalok, de nem így lett. Edward említése ugyanolyan fájdalmat okozott, mint ezelőtt. Elfordultam tőlük, hogy ne lássák a kínomat, de nem csaphattam be őket.
- Mi a baj, Bella? – fordított maga felé Alice.
- Ó, anyám – szólalt meg Jasper. – Bella, én el sem tudtam képzelni, hogy ennyire szenvedsz. Szinte nekem fáj. Ezért tetted, ugye? Ezért akartál meghalni. Ha ő ezt tudná…
- Szegénykém – ölelt át barátnőm. – Én megmondtam neki, hogy ez lesz, de ő biztos volt benne, hogy hamar elfelejted, mert az emberek memóriája olyan, mint a szita.
- Igen, ezt nekem is mondta – suttogtam elgyötörten. - Minden szavára tisztán emlékszem. Minden egyes nap, mióta elmentetek, eszembe jut, miket mondott, amíg együtt voltunk, és szavai is, amikor szakított velem. És ezt soha nem tudnám elfelejteni. Lyukat hagyott a szívem helyén, ami nem tud összeforrni. És igen, Jasper, ezért ugrottam le arról a szikláról. Hogy végre megszűnjön ez a fájdalom. Nem tudtam tovább elviselni.
- Mit mondott, miért megyünk el?
- Mert nem vagyok elég jó neki, és hogy nem szeret már. Hogy mellettem nem tud önmaga lenni, és belefáradt.
- Ezt nem említette, szerintem nem igaz – mondta Alice, majd megmerevedett és elrévedt tekintettel nézett a semmibe, de néhány másodperc múlva magához tért. – Hát, amint hazaértünk, lesz alkalmad megbeszélni vele mindent. És magával hozta Bent is Dél-amerikából, remek. Már rég láttam.
- Otthon van? – kérdeztem ijedten. Még nem voltam felkészülve a találkozásra. Nem tudtam, mit mondjak neki. És egyáltalán minek jött ő ide? Ssak fájdalmat fog nekem megint okozni. – Alice, menjetek előre, én egy kicsit szeretném összeszedni a gondolataimat, jó?
- Persze, de siess! – Megvártam, míg elmennek, és amikor már hallótávolságon kívül kerültek, leültem egy kidőlt fára és könnyek nélkül zokogni kezdtem.
2009. október 30., péntek
1.fejezet
Ahogy leugrottam a szikláról, megkönnyebbültem. Tudtam, hogy hamarosan vége a szenvedésemnek, és nem fogok többet Edwardra gondolni. Sajnáltam Charlie-t és Renét, na meg persze Jake-et, de nem bírtam tovább elviselni a tátongó lyukat a mellkasomban, ami Edward után maradt a szívem helyén, és őrjítően fájt. Igen, szinte fizikai fájdalmat éreztem ott, ahol a szívemnek kellett volna dobognia. Megpróbáltam túl lenni rajta, de nem ment. Pedig tudhattam volna, és az az igazság, hogy valahol legbelül tudtam is, hogy nem vagyok neki elég jó, hiszen én csak egy egyszerű emberi lény vagyok, ő pedig… Ő mindannak a megtestesítője, amit egy nő csak kívánhat magának. Egy olyan nő, mint például Rosalie, és nem egy olyan törékeny és egyszerű kislány, mint én.
A vízbe csapódás nem fájt különösebben, bár nem volt kellemes. A jeges tengervíz rögtön átáztatta ruháimat, és csípte a bőrömet a hideg. Ösztönösen próbáltam küzdeni a hullámokkal, igyekeztem tartalékolni a levegőt, ameddig bírtam. Éreztem, hogy egyre csak fogy az erőm. Már alig bírtam tartani magam, hogy ne süllyedjek el, de ekkor jött egy nagy hullám, és lenyomott a víz alá. Lehúzott a sötétség, nem bírtam kapálózni sem, és elkezdtem szédülni. Kényszerítettem a végtagjaimat, hogy mozogjanak, de kevés sikerrel. A fülem is teljesen megtelt vízzel így még tisztábban hallottam Edward hangját a fejemben, amint könyörög, hogy ússzak, és ne adjam fel. De én fel akartam adni. Hiába kérlelt gyönyörű hangján, nem akartam rá hallgatni. Csalódott voltam és elveszett. Nélküle nem akartam élni, és nem is tudtam volna létezni úgy, hogy ő nem simogat, nem oson be éjjelenként a szobámba, hogy aztán álomba ringasson és figyelje, ahogy alszom. Ha akkor az erdőben nem mondja nekem azt, hogy nem szeret, és nem akar engem többé, talán nem engedem el őt és meggondolja magát. Akkor belekapaszkodhattam volna, és könyöröghettem volna neki, hogy ne hagyjon el, vagy vigyen magával, és azóta boldogan élhetnénk. De nem, ő közölte velem, hogy nem vagyok neki elég jó. És nem az fájt, hogy ezt mondta, hanem az, hogy mindig is ettől féltem, hogy bekövetkezik, hogy egyszer majd rájön, hogy kevés vagyok neki. És így is lett. Fájt, hogy megszegte az ígéretét. Miután megmentett James-től, a kórházban azt ígérte, hogy örökre velem marad, vagy legalábbis amíg én azt akarom. És miért ne akartam volna őt? Nem is vágyhattam volna soha nála megértőbb és kedvesebb emberre, még ha nem is volt igazi ember.
- Küzdj, Bella! – kiabálta a fejemben. – A fenébe is, ne add fel! Megígérted!
- Te is megígérted – válaszoltam neki gondolatban -, mégis elhagytál! Hogy hihetted azt, hogy tudok élni nélküled?
- Bella! Ne csináld ezt! – mondta mérgesen, de már nem érdekelt. Éreztem, hogy itt a vége a kínoknak. Edward felváltva kérlelt és parancsolta, hogy próbáljak meg kiúszni, de már nem is figyeltem rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem sokára meghalok, és többet nem kell emlékeznem rá, nem kell úgy tennem Charlie előtt, mintha már nem fájna. És szegény Jake is találhat magának egy rendes lányt, aki viszont tudja őt szeretni úgy, ahogy azt ő megérdemli.
Szegény barátom… Biztosan szomorú lesz. És a szüleim is. Reméltem, egyszer majd megértik, hogy miért tettem. Vajon mikor találják majd meg a testemet? Vagy nem is fogják megtalálni? – töprengtem, és az utolsó erőmmel még megpróbáltam felrugaszkodni. Ekkor valaki megragadta a csuklómat, és éreztem, hogy a felszín felé tart velem. Nem sikerült – mérgelődtem magamban, de nem volt erőm ellenállni.
Éreztem, hogy kiúsznak velem a partra, majd lefektetnek a homokba, és hirtelen valaki felkacagott, de azt hittem, hogy csak képzelődöm. A jéghideg kezek elkezdték kipumpálni a vizet a tüdőmből, és már kaptam levegőt. Felnyitottam a szemeimet, és akkor megláttam a megmentőmet: Victoriát.
- Nocsak, a kis Bella – vigyorgott rám. – Hol vannak a kutyáid? És a vámpírjaid?
- Victoria, mit akarsz? – nyöszörögtem. Sejtettem, hogy hamarosan megtudom, és nem volt kétségem afelől, miért húzott ki. Meg is válaszolta:
- Szerinted? Itt az ideje, hogy a barátod visszakapja, mit tett. Nem ígérem, hogy nem fog fájni – Felkapott az ölébe, és szélsebesen futni kezdett velem az erdő felé. Nem nagyon voltam még magamnál, így nem tudhattam, hova tartunk. Aztán éreztem, hogy megáll, és lelassítja lépteit. Újra kinyitottam a szemem, és megláttam a Cullenek házát. Odabent ledobott a padlóra és felém guggolt.
- Gondoltam, stílusos leszek, és itt öllek meg – nézett szét a valahai nappaliban. Megrohantak az emlékek, és újra éreztem, hogy nem kapok levegőt, de ezúttal nem a víz akadályozott a légzésben, hanem a lyuk a mellkasomban. Ekkor ő felemelte a karomat, és megharapta a csuklómat. Borzasztó fájdalom áradt szét először csak a megsebesített jobb karomban, majd az egész testem elkezdett égni. Victoria nem elégedett meg ennyivel.
- Sokat gyakoroltam, hogy ne rontsam el ezt az alkalmat, és meg tudjam állni, hogy ne végezzek veled rögtön – közölte, és belemélyesztette fogait a másik csuklómba, mire újabb fájdalomhullám árasztott el. Én csak vergődtem a tűzben, és meg sem hallottam, miket magyaráz még, de azt ki tudtam venni a ködön át, hogy Edwardnak ez mennyire fog fájni. Hja, mekkorát téved – gondoltam. – Edward magasról tesz rá, hogy mi történik velem. Ezek voltak az utolsó gondolataim, és éreztem, ahogy Victoria elsepri a hajamat a nyakamból, és fölém hajol. Valamit suttogott a fülembe, de nem értettem. Vártam, mikor mélyeszti belém a vámpírfogait, de nem történt semmi, csak a tűz emésztett továbbra is, ő pedig eltűnt mellőlem. Vágytam a megváltó halálra, de hiába. Victoria nem végzett velem. Tudatom legmélyén eszembe jutott, hogy ha így maradok, akkor átváltozom, és ettől megrémültem. Hiába ez volt minden vágyam, amíg Edward velem volt, most nem akartam ezt. Mit kezdjek én nélküle magammal egy örökkévalóságon keresztül? – gondoltam. – És mi lesz, ha gyilkolászni kezdek Forksban? Ki tudja, milyen vérengző leszek? Lehet, hogy a farkasok ezután már nem Bellát fogják látni bennem, hanem az ősellenséget, és elpusztítanak. Talán ez lenne a legjobb.
Nem tudtam, mióta kínlódhattam ott, de mikor kezdtem magamhoz térni, éreztem, hogy egy ágyban fekszem. A tűz még mindig égetett, de már elviselhetőbb volt a kín. Kezdett kitisztulni a tudatom, és hangokat véltem hallani lentről, majd egyre közelebbről. Kinyitottam a szemem, és megláttam, hogy a Cullen házban voltam még mindig, csak valaki felvitt az egyik szobába. Körülnéztem, amennyire tudtam, és az üvegfalak fekvéséből rájöttem, hogy Edward szobájában fekszem egy franciaágyon. Megijedtem, nem tudtam, mi történt. Victoria mégsem akart megölni? – futott át az agyamon. Ekkor felgyorsult a szívverésem, és visszahanyatlottam a párnára. Alig kaptam levegőt, szinte fuldokoltam, és újra fellángolt a testem, de most a mellkasomban koncentrálódott a fájdalom. Lépéseket hallottam, és kinyílt a szoba ajtaja, majd először Carlsile hangját hallottam meg, utána Alice-ét, és sorban jöttek a többiek: Esme, Jasper, Emmett és végül Rosalie. Edwardot nem hallottam, és valamiért örültem is ennek. Nem akartam látni most. Carlisle felém hajolt, majd a többiekhez fordult:
- Már nem sok van hátra – mondta. – Halljátok a szívverését, milyen szapora? Néhány másodperc és meghal.
- Annyira kíváncsi vagyok már, milyen lesz – suttogta Alice nagyon halkan, de én furamód élesen hallottam. Aztán, mikor a szívem már olyan gyorsan vert, hogy azt hittem, kiugrik, hirtelen megállt, és síri csend lett a szobában. Éreztem, ahogy a testem megtelik erővel, és majd szétrobbantam az energiától. De nem akartam rögtön felkelni, féltem, hogy Edward szemébe kell néznem, és nem mertem.
A vízbe csapódás nem fájt különösebben, bár nem volt kellemes. A jeges tengervíz rögtön átáztatta ruháimat, és csípte a bőrömet a hideg. Ösztönösen próbáltam küzdeni a hullámokkal, igyekeztem tartalékolni a levegőt, ameddig bírtam. Éreztem, hogy egyre csak fogy az erőm. Már alig bírtam tartani magam, hogy ne süllyedjek el, de ekkor jött egy nagy hullám, és lenyomott a víz alá. Lehúzott a sötétség, nem bírtam kapálózni sem, és elkezdtem szédülni. Kényszerítettem a végtagjaimat, hogy mozogjanak, de kevés sikerrel. A fülem is teljesen megtelt vízzel így még tisztábban hallottam Edward hangját a fejemben, amint könyörög, hogy ússzak, és ne adjam fel. De én fel akartam adni. Hiába kérlelt gyönyörű hangján, nem akartam rá hallgatni. Csalódott voltam és elveszett. Nélküle nem akartam élni, és nem is tudtam volna létezni úgy, hogy ő nem simogat, nem oson be éjjelenként a szobámba, hogy aztán álomba ringasson és figyelje, ahogy alszom. Ha akkor az erdőben nem mondja nekem azt, hogy nem szeret, és nem akar engem többé, talán nem engedem el őt és meggondolja magát. Akkor belekapaszkodhattam volna, és könyöröghettem volna neki, hogy ne hagyjon el, vagy vigyen magával, és azóta boldogan élhetnénk. De nem, ő közölte velem, hogy nem vagyok neki elég jó. És nem az fájt, hogy ezt mondta, hanem az, hogy mindig is ettől féltem, hogy bekövetkezik, hogy egyszer majd rájön, hogy kevés vagyok neki. És így is lett. Fájt, hogy megszegte az ígéretét. Miután megmentett James-től, a kórházban azt ígérte, hogy örökre velem marad, vagy legalábbis amíg én azt akarom. És miért ne akartam volna őt? Nem is vágyhattam volna soha nála megértőbb és kedvesebb emberre, még ha nem is volt igazi ember.
- Küzdj, Bella! – kiabálta a fejemben. – A fenébe is, ne add fel! Megígérted!
- Te is megígérted – válaszoltam neki gondolatban -, mégis elhagytál! Hogy hihetted azt, hogy tudok élni nélküled?
- Bella! Ne csináld ezt! – mondta mérgesen, de már nem érdekelt. Éreztem, hogy itt a vége a kínoknak. Edward felváltva kérlelt és parancsolta, hogy próbáljak meg kiúszni, de már nem is figyeltem rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem sokára meghalok, és többet nem kell emlékeznem rá, nem kell úgy tennem Charlie előtt, mintha már nem fájna. És szegény Jake is találhat magának egy rendes lányt, aki viszont tudja őt szeretni úgy, ahogy azt ő megérdemli.
Szegény barátom… Biztosan szomorú lesz. És a szüleim is. Reméltem, egyszer majd megértik, hogy miért tettem. Vajon mikor találják majd meg a testemet? Vagy nem is fogják megtalálni? – töprengtem, és az utolsó erőmmel még megpróbáltam felrugaszkodni. Ekkor valaki megragadta a csuklómat, és éreztem, hogy a felszín felé tart velem. Nem sikerült – mérgelődtem magamban, de nem volt erőm ellenállni.
Éreztem, hogy kiúsznak velem a partra, majd lefektetnek a homokba, és hirtelen valaki felkacagott, de azt hittem, hogy csak képzelődöm. A jéghideg kezek elkezdték kipumpálni a vizet a tüdőmből, és már kaptam levegőt. Felnyitottam a szemeimet, és akkor megláttam a megmentőmet: Victoriát.
- Nocsak, a kis Bella – vigyorgott rám. – Hol vannak a kutyáid? És a vámpírjaid?
- Victoria, mit akarsz? – nyöszörögtem. Sejtettem, hogy hamarosan megtudom, és nem volt kétségem afelől, miért húzott ki. Meg is válaszolta:
- Szerinted? Itt az ideje, hogy a barátod visszakapja, mit tett. Nem ígérem, hogy nem fog fájni – Felkapott az ölébe, és szélsebesen futni kezdett velem az erdő felé. Nem nagyon voltam még magamnál, így nem tudhattam, hova tartunk. Aztán éreztem, hogy megáll, és lelassítja lépteit. Újra kinyitottam a szemem, és megláttam a Cullenek házát. Odabent ledobott a padlóra és felém guggolt.
- Gondoltam, stílusos leszek, és itt öllek meg – nézett szét a valahai nappaliban. Megrohantak az emlékek, és újra éreztem, hogy nem kapok levegőt, de ezúttal nem a víz akadályozott a légzésben, hanem a lyuk a mellkasomban. Ekkor ő felemelte a karomat, és megharapta a csuklómat. Borzasztó fájdalom áradt szét először csak a megsebesített jobb karomban, majd az egész testem elkezdett égni. Victoria nem elégedett meg ennyivel.
- Sokat gyakoroltam, hogy ne rontsam el ezt az alkalmat, és meg tudjam állni, hogy ne végezzek veled rögtön – közölte, és belemélyesztette fogait a másik csuklómba, mire újabb fájdalomhullám árasztott el. Én csak vergődtem a tűzben, és meg sem hallottam, miket magyaráz még, de azt ki tudtam venni a ködön át, hogy Edwardnak ez mennyire fog fájni. Hja, mekkorát téved – gondoltam. – Edward magasról tesz rá, hogy mi történik velem. Ezek voltak az utolsó gondolataim, és éreztem, ahogy Victoria elsepri a hajamat a nyakamból, és fölém hajol. Valamit suttogott a fülembe, de nem értettem. Vártam, mikor mélyeszti belém a vámpírfogait, de nem történt semmi, csak a tűz emésztett továbbra is, ő pedig eltűnt mellőlem. Vágytam a megváltó halálra, de hiába. Victoria nem végzett velem. Tudatom legmélyén eszembe jutott, hogy ha így maradok, akkor átváltozom, és ettől megrémültem. Hiába ez volt minden vágyam, amíg Edward velem volt, most nem akartam ezt. Mit kezdjek én nélküle magammal egy örökkévalóságon keresztül? – gondoltam. – És mi lesz, ha gyilkolászni kezdek Forksban? Ki tudja, milyen vérengző leszek? Lehet, hogy a farkasok ezután már nem Bellát fogják látni bennem, hanem az ősellenséget, és elpusztítanak. Talán ez lenne a legjobb.
Nem tudtam, mióta kínlódhattam ott, de mikor kezdtem magamhoz térni, éreztem, hogy egy ágyban fekszem. A tűz még mindig égetett, de már elviselhetőbb volt a kín. Kezdett kitisztulni a tudatom, és hangokat véltem hallani lentről, majd egyre közelebbről. Kinyitottam a szemem, és megláttam, hogy a Cullen házban voltam még mindig, csak valaki felvitt az egyik szobába. Körülnéztem, amennyire tudtam, és az üvegfalak fekvéséből rájöttem, hogy Edward szobájában fekszem egy franciaágyon. Megijedtem, nem tudtam, mi történt. Victoria mégsem akart megölni? – futott át az agyamon. Ekkor felgyorsult a szívverésem, és visszahanyatlottam a párnára. Alig kaptam levegőt, szinte fuldokoltam, és újra fellángolt a testem, de most a mellkasomban koncentrálódott a fájdalom. Lépéseket hallottam, és kinyílt a szoba ajtaja, majd először Carlsile hangját hallottam meg, utána Alice-ét, és sorban jöttek a többiek: Esme, Jasper, Emmett és végül Rosalie. Edwardot nem hallottam, és valamiért örültem is ennek. Nem akartam látni most. Carlisle felém hajolt, majd a többiekhez fordult:
- Már nem sok van hátra – mondta. – Halljátok a szívverését, milyen szapora? Néhány másodperc és meghal.
- Annyira kíváncsi vagyok már, milyen lesz – suttogta Alice nagyon halkan, de én furamód élesen hallottam. Aztán, mikor a szívem már olyan gyorsan vert, hogy azt hittem, kiugrik, hirtelen megállt, és síri csend lett a szobában. Éreztem, ahogy a testem megtelik erővel, és majd szétrobbantam az energiától. De nem akartam rögtön felkelni, féltem, hogy Edward szemébe kell néznem, és nem mertem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
